Ha az elmúlt tizenöt év bármelyik pillanatában akárki megkérdezte volna a magyarokat arról, hogy ki akarnak-e lépni az Európai Unióból, 80 százaléknál nagyobb arányban mondtak volna nemet erre a kérdésre – ez nem hipotézis: valamennyi kutatás ezt mutatta és mutatja a mai napig. A magyarok soha a csatlakozás óta nem akartak kiválni az unióból, csakhogy ettől még nagyon élvezték Orbán Viktor Nyugattal szemben vívott szabadságharcát, a Brüsszel ellen uszító óriásplakátjainak látványát, az uniós döntéshozatalt Moszkva érdekei mentén blokkoló vétóit meg a Türk Tanáccsal, az Eurázsiai Unióval és a BRICS államközi szövetségével folytatott szédelgését: büszkék voltak a szuverenitásával verető miniszterelnökükre, aki el akarja foglalni Brüsszelt, hogy keleti önkényuralmaknak szolgáltassa ki.
A magyarok nagyszerűbbnek érezték magukat attól, hogy erős vezetőjük van, aki a hagyományos magyar panaszkultúrát virtuóz módon ötvözi a globálisan gerjedő elitellenességgel, és aki egyedül ravaszabb, mint ötszáz uniós bürokrata együttvéve. A magyarok természetesen magukat is ravasznak tekintették, valami olyasminek, mint a viccekben szereplő székely góbét, és úgy képzelték, hogy ravasz miniszterelnökük maga is tudja, hogy ők mennyire ravaszak. „Dehogyis fogja Orbán kivezetni az országot a nyugati szövetségből, hiszen onnan kapja az eurót” – gondolták, és megnyugodtak ilyenkor. Még örültek is az uniós fejlesztési forrásokat kisajátító Mészáros Lőrinc és Tiborcz István mértéktelen gazdagodását látva, mert ettől azt érezték, hogy a hazájuk nyugati elkötelezettsége közös érdekük az ország gazdasági elitjével meg azzal a politikai osztállyal, amelyik a gazdasági elitet hizlalja.
A magyarok úgy képzelték, hogy az országuk kivezetése az unió kötelékéből brit mintára, egy huxitnépszavazás függvényében történik majd. „Amíg nincs kiírva kilépésről szóló népszavazás, addig nincs semmi baj” – gondolták. „Ha Orbán Viktor egy nap esetleg túl messzire megy, majd akkor kell észnél lennünk” – így vélekedtek a magyarok, és nagyon dörzsöltnek érezték magukat. „De ez a nap úgysem jön el, hiszen Orbán Viktort nem ejtették a fejére, ez csak a rá jellemző kurucos kommunikáció, Brüsszelben is tudják, mi is tudjuk” – ezzel nyugtatták magukat a magyarok, és ettől tényleg elcsitult a veszélyérzetük. El sem tudtak képzelni olyan helyzetet, amikor az ő Nyugathoz fűződő érdekük Orbán Viktorétól különválhat, és amikor az ország uniós státuszának kérdésébe többé nincs beleszólásuk.
Aztán a húszas évek derekán a hazai és a globális politikai folyamatok olyan irányt vettek, amilyenhez a magyaroknak nem volt fantáziájuk. A belpolitikában Orbán Viktor akkora kihívással szembesült, ami megfosztotta az utca és a kommentmező feletti dominanciájától, a kabinetirodája által gyártott narratíva egyre gyengébb hatásfokkal határozta meg a közgondolkodást, a magyar agyak és szívek feletti egyeduralma megrendült, így hatalmának megőrzése a másfél évtizeden át gyakorolt félautoriter-félalkotmányos keretek közt rohamosan ellehetetlenült. Ezzel párhuzamosan a nyugati civilizáció vezérbirodalmában, az Egyesült Államokban az Orbán-rendszer tizenöt éves hatalomgyakorlásához nagyon hasonló cselekmény indult el, amelynek mintájául számos téren maga Magyarország szolgál. Így esett, hogy a hazai belpolitika alakulása szükségessé, a tengerentúli történések pedig lehetségessé tették Magyarország fehérorosz típusú átalakítását, mely hirtelen egyszerre lett érdeke a magyar állam testébe görcsösen kapaszkodó karmelita kolostornak, a magyar vétókkal lépten-nyomon megbénított Brüsszelnek, a Putyinnal meghitt kapcsolatot ápoló Washingtonnak meg a KGST és a Varsói Szerződés szövetségi rendszereit helyreállítani igyekvő Moszkvának. A Kárpát-medencében a nyílt kimenetelű választás egyre kockázatosabb Orbán Viktor számára, ugyanakkor a nyugati konszenzusok szétesése és a három nagyhatalom egymással szinkronban érvényesített illiberális elköteleződése nem feltétlenül teszi szükségessé. Az észak-atlanti világrend recseg-ropog, a NATO a megszűnés, az Európai Unió az újjászerveződés peremén billeg, és egyetlen magyarnak sem lehet kétsége afelől, hogy ha az európai egység új alapokon – akár már katonai-védelmi szövetségként – szervezi meg magát, oda Vlagyimir Putyin ügynökei nem kapnak majd meghívást, és a magyarok úgy hullanak ki a nyugati együttműködésből, hogy nem lesz megrendezve az a népszavazás, amelyen behúzhatnák a féket.
Magyarország kizuhanása az Európai Unióból szinte azonnal társadalmi katasztrófát eredményez. Az összeomló Magyarországon már nem fog számítani a magyarok véleménye sem az Európai Unióról, sem Orbán Viktorról. Ha nem elégedettek a fehérorosz típusú berendezkedéssel, egy ideig esetleg kivándorolhatnak, feltéve hogy a magyar állam jó hozzájuk, és ezt megengedi nekik. Ha kivonulnak az utcára demonstrálni, kapnak a pofájukra – csak az lesz a kérdés, hogy futballhuligánoktól vagy mindjárt a karhatalomtól. Ha rendszerkritikával élnek az interneten, az államvédelem kezelésbe veszi őket. Ha kilencven százalékuk Orbán Viktor bukását óhajtja majd, ő az állampárt vezéreként akkor is fölényesen győz a választáson saját szatellitpártjai felett, amelyek indulását e célból engedélyezi.
Ez a Magyarország éppen olyan lesz, amilyennek Orbán Viktor tervezte: egy elszegényedett, kihalófélben lévő pusztaság, amelyik valamennyi szektorával és vármegyéjével egyedül az övé. Nem lesz földi hatalom, ami elvegye tőle. Magyarország újra orosz szuronyokon támaszkodó zsarnokság lesz, és a magyaroknak nem marad több a tanulságnál: így jár az a nép, amelyik annyira ravasznak hiszi magát, hogy elkártyázza kulturális hovatartozását. A magyarok már csak remélhetik, hogy a 2026 tavaszán esedékes országgyűlési választás még nyílt kimenetelű lesz, amelyen akár az ellenzék is győzhet. Ha van utolsó utáni esély elkerülni a szabadságharcos gesztusokkal előadott kizuhanást a nyugati szövetségből, akkor jövő tavasszal jön el. István király unokái legfeljebb fohászkodhatnak, hogy a történelem istene még egyszer legyen irgalmas hozzájuk.
Miért írok többes szám harmadik személyben a magyarokról? Nos, szó sincs arról, hogy felmondanám a sorsközösséget velük: kényszerűen osztozni fogok azokban a rettenetes következményekben, amelyek az új világrendben rájuk várnak. Készen állok a magyarokkal együtt kipusztulni, ha ezt hozza a végzet – de az általuk előadott cinikus ravaszkodáshoz, krumplilevesért elseftelt identitáshoz, az őseim harcának elárulásához és utódjaim sorsának elveszejtéséhez nincs közöm. Nem hagytam jóvá Szent István hagyatékának lábbal tiprását, a nyugatiság felmondását. Nem vettem részt 1848 szellemének, a feudális társadalom polgári átalakításának és a nemzeti függetlenség védelmének megtagadásában. Nem asszisztáltam 1956 eszményének feladásához, Magyarország Moszkva szövetségébe való visszacsatolásához. Nélkülem követte el a magyarság ezt a nemzetgyalázatot önmagával és velem: nem vállalok érte felelősséget. Vessenek számot a romlottságukkal meg az ostobaságukkal azok, akiknek többet ért a rezsicsökkentés és a családtámogatás ezer év örökségénél.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/11. számában jelent meg március 14-én.
