Orbán Viktor önmagához adott használati utasítása, amely szerint nem azt kell nézni, amit mond, hanem azt, amit tesz, fokozottan vonatkozik a bolygó Orbán Viktorára, Donald Trumpra.

Az amerikai elnök tavaly kéthetes határidőt adott Irán urándúsítási programjának feladására, majd pár nappal később felszálltak a bombázók. Idén még politikusok jelenlétében is tagadta egy venezuelai beavatkozás lehetőségét, hogy aztán napokkal később akciófilmbe illő jelenetek közepette Caracasban elfogassa Maduro elnököt. Most pedig, miután kijelentette, hogy a békés perzsa tüntetők lemészárlása a humanitárius és politikai vörös vonal átlépését jelenti, amelynek nyomán a teheráni teokráciának katonai csapással kell szembenéznie, a támadást annak ellenére nem rendeli el, hogy tüntetők ezrei estek a tömeggyilkos vezetők áldozatául.
Az iráni rezsim agresszivitása minden jel szerint annak szól, hogy a síita teokrácia még soha nem gyengült meg ennyire. A tavalyi tizenkét napos háború minden korábbinál éktelenebbül mutatta meg, hogy az ajatollah nemcsak meztelen, hanem fegyvertelen is: a támadás nyomán egyetlen pillanat alatt omlott össze a légvédelem, az iráni légierő gépei pedig fel sem szálltak, ugyanis egyértelmű volt, hogy semmit nem érnének az amerikai és az izraeli vadászgépekkel szemben.
Egy diktatúra nem engedheti meg magának, hogy gyengének mutatkozzon, ezért a katonailag leszerepelt teokratikus állam békés civilek ellen vezérelt brutális fellépéssel próbálja az erő élményét kelteni – e cselekményével pedig minden korábbinál látványosabban fordul szembe a nyugati civilizáció értékrendjével, és indokolttá teszi, hogy a zsidó-keresztény világ ne nézze tétlenül a vallási hivatkozással zajló gyilkolást. Egy megrendült, katonai önvédelemre képtelen zsarnokság a saját népét mészárolja: ebben a helyzetben ugyan miféle kifogása lehet akár az Egyesült Államoknak, akár az európai hatalmaknak arra, hogy ne mérjenek csapást Iránra a rezsimváltás kikényszerítése érdekében?
Nos, úgy tűnik, bőven akad kifogásuk. Még az Iránnal finoman szólva kevéssé barátságos viszonyt ápoló Benjámín Netanjáhúról is kiderült, hogy Donald Trumpnál a csapásmérés ellen lobbizik – éspedig azért, mert túl valószínűnek tartja, hogy a veszítenivalót nélkülöző Irán válaszul valamennyi mozgósítható rakétáját kilője Izraelre, márpedig ez a rendkívül erős légvédelemmel rendelkező zsidó államnak is súlyos kihívást jelentene. Irán ősrégi ellenségének, Szaúd-Arábiának a vezetőjeként rendelkező Mohamed herceg is a csapás ellen érvel – ő a régió destabilizációjától, különösen a Hormuzi-szoros elaknásításától tart, amely olyan hatással lenne a nemzetközi olajkereskedelemre és ennek nyomán a teljes világgazdaságra, ami a nukleáris fegyverrel nem rendelkező Irán kezében sok szempontból egy atomkártyával volna összemérhető.
A nyugati nemzetállamok vezetőinek szemében sajnos korántsem egyértelmű, hogy a rezsim külső erővel való megdöntése elhozhatja-e a perzsa nép számára a békét és a szabadságot. A jelenlegi, minden korábbinál erősebb tüntetéshullámot az életszínvonal romlása váltotta ki. Amikor nemrég egy helytelen kendőviselet miatt agyonvert kurd lány tragédiája nyomán kezdődtek tüntetések, azok mértékükben és a résztvevők elszántságában egyaránt elmaradtak a jelenlegi demonstrációsorozattól.
A nyugati vezetők bizonytalanságának alapját nagyrészt az a félelem képezi, hogy ha egy gazdasági elégedetlenség okozta tüntetéssorozat külföldi beavatkozás nyomán eredményezi egy rezsim bukását, az nem feltétlenül vezet stabil demokratikus berendezkedéshez. Bár a tüntetők egy része az 1979-es iszlamista forradalom nyomán száműzött sah fiának fotójával tüntet, aki nem is győzi hangsúlyozni, hogy készen áll átvenni az ország vezetését, egy külföldről támogatott, hézagos legitimitású uralkodójelölt finoman szólva nem garantáltan fogja megnyerni az irániak tömegeit a demokráciának és a nyugatos értékeknek. További aggályokat képez a nyugati vezetők körében, hogy a perzsák társadalma az elűzött sah uralma alatt is elnyomásban élt, a világias állam hírhedt titkosszolgálatának kegyetlensége az Aszad-rezsimével vetekedett. Ennél már csak az ő apja, a dinasztiaalapító sah diktatúrája volt irgalmatlanabb, ráadásul ő a jelenleg uralkodó iszlamista teokrácia ellenrezsimét valósította meg: a török Atatürköt példaképének tartva, de nála is keményebb eszközökkel, tűzzel-vassal akart megszabadulni a muzulmán hagyományoktól – 1979-től e kétes kísérlet eredménye sújtott le addig ismeretlen vallási terror képében a perzsa népre. Ahogy ma rendőrök azért bántalmaznak nőket, mert nem megfelelően viselik a csadort, az első Pahlavi sah idején a rendőrök a nyílt utcán szaggatták le a csadort azokról a nőkről, akik nyilvánosan viselni merészelték. Nem kétséges, hogy egyik erőszak eredményezte a másikat.
A nyugati vezetők minden jel szerint annak veszélyétől tartanak, hogy Irán egy Líbiához vagy Szíriához hasonló bukott állammá válhat, amely kisebb régiókra szakad, és amelyeket helyi kormányzatok, rosszabb esetben hadurak irányítanak majd – márpedig Iránban a feltételek adottak ehhez, hiszen a társadalom vallásilag és etnikailag is sokszínű. Egy véres polgárháborúba süllyedő Irán, ahonnan menekültek milliói indulhatnak útnak, Európa vezetőit beláthatatlan következményekkel fenyegeti.
Egy olyan katonai invázió, amely amerikai veszteségekkel fenyeget, nagyon népszerűtlen Trump törzsszavazóinak körében. Donald Trump éppen azzal kampányolt, hogy véget vet a demokrata elnökök őrületének, amelynek nyomán amerikai vér hull értelmetlen háborúkban. A külföldről irányított rezsimváltás helyett a gyáva és megalkuvó nyugati vezetők számára optimális kimenetel az lenne, ha Irán lakóinak tényleges, saját igényük lenne a demokratikus berendezkedésre meg a különböző vallások és etnikumok békés egymás mellett élésére. A Nyugat politikai elitjeinek elvárása az volna, hogy a teokratikus rezsimet maga a perzsa nép döntse meg – csakhogy ez külső segítség nélkül nem vagy csak rettenetes véráldozatok árán sikerülhet.
Az Egyesült Államok és az európai hatalmak vezetőinek minden bizonnyal az lenne ideális, ha úgy támadhatnák Iránt, hogy ezzel a teokrácia belső ellenzékét az ajatollah hatalmának megdöntésére segíthessék. Eszerint nem szabad szárazföldi erőkkel bevonulniuk Iránba, de minden tömegbe lövetés után a civilizációs minimum volna bombázni a hadsereg és mindenekelőtt a forradalmi gárda infrastruktúráját – csakhogy a cinikus Nyugat még erre sem hajlandó.
Irán nem nukleáris nagyhatalom: az a kifogás, amely működik az orosz, a kínai vagy az észak-koreai humanitárius tétlenség kapcsán, Irán vonatkozásában nem alkalmazható. Ha a Nyugat tétlenül nézi a síita teokrácia rémtetteit, az egy nap ugyanúgy a szégyene lesz, mint az, amikor segítséget ígért, és mégsem tett semmit, a szovjet tankok pedig a cinkos hallgatásának közegében tiporták el a magyarság 1956-os szabadságharcát.

A cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/04. számában jelent meg január 23-án.
Fotó: „Aki szelet vet, vihart arat” jelentésű, fárszi és angol nyelvű, az Egyesült Államoknak célzott felirat egy épületmolinón a teheráni Enkelab (Forradalom) téren 2026. január 27-én (Fotó: MTI/EPA/Abedin Taherkenareh)