A mítosz szerint a jó vezető jól vezet. A nép feladata hatalomra juttatni a jó vezetőt, és őt az emberi élet végső határáig hatalomban tartani, hogy az ország virágozzék és a nép gyarapodjék. A mítosz alapja az, hogy meghalt Mátyás király, így oda lett az igazság, pedig ha még ötven évig él, a magyarság virágkora következett volna. A mítosz legújabb kori csúcsterméke Orbán Viktor, aki két teljes évtizedet töltött el a miniszterelnöki székben, ami uralmának utolsó tizenhat évében már inkább trón. A mítosz kevésbé sikeres terméke annak igazolását tárta fel, hogy a kényes ízlésű balliberális értelmiség csak addig áll konfliktusban a mítosszal, míg az ahhoz tartozó hős szerepét nem tudja a neki tetsző kulturális jegyeket hordozva betölteni – ő lett Gyurcsány Ferenc, aki nemcsak az Európai Uniót, a magyar közvéleményt meg az Országgyűlést, de még az MSZP-frakciót is becsapta, hogy hatalmát megőrizze – és magát a mítosz hősévé tegye.
Ennek a mítosznak a legfrissebb terméke Magyar Péter. A mítosz őt illető alaptézise, hogy Orbán Viktor jó vezető volt, amíg meg nem romlott. A romlás előtti Orbán Viktorról kell DNS-mintát venni, klónozni, és újraindítani. A mítosz arról szól, hogy ha a magyarság elkerüli az újabb megromlást és az ahhoz tartozó hűbéri alávetettséget, a megígért polgári Magyarország még megvalósulhat. Az eljövendő aranykorban a jó vezető nyugatra vezeti népét: jólétbe, békébe, a bécsi cukrászda ígéretének földjére.
A magyarság azért hagyta Orbán Viktorra az országot, mert Gyurcsányról, aki Károlyi Mihálynak mutatta magát, kiderült, hogy inkább Rákosira hasonlít. Ellenlábasa, Orbán Viktor Bibó Istvánnak mutatta magát, de teljhatalmat nyerve Kádár és Horthy hibridjévé vált: a kispolgári-szocialista és a nemesi-úri hűbériség fattyának bőre Horthy Miklósé, de belső szerveit Kádár János növesztette. A mítosz szívósan őrzi a maga helyét a hazai szellem egén, bár a magyarok újra meg újra csalódni kényszerülnek benne, mégsem bírnak neki ellenállni, mert a mítoszba vetett babonás hitük jótékonyan leveszi a vállukról a hazájukért és a nemzetükért viselt felelősségérzet terhét. Soha nem a mítoszt, hanem mindig és csakis annak aktuális hősét kérdőjelezik meg.
A jog konszenzusa felbomlik, az érdekszféra fegyveres megszállásának doktrínája visszatér – A számlát mindig azok a kis és közepes méretű államok fizetik meg, amelyeket nagyjából csak a jogszabályok védelmeznek.
A tapasztalat prózai. Nem emeli fel a magyar embert, mint egy hősköltemény, hanem kijózanítja, mint egy vödör hideg víz. A tapasztalat az, hogy a jó és a rossz vezetők egyaránt a demokratikus politikai váltógazdaság alkatrészei, és a különbség köztük csakis a választáson való leválthatóság politikai közegében értelmezhető. A kiválasztódáshoz igenis szükség van a rossz vezető rossz vezetésére és a társadalom erre vonatkozó tanulékonyságára. Aki annyira fél attól, hogy leesik a bicikliről, hogy ezért rá sem mer ülni, az nem fog leesni, de biciklizni sem tanul meg soha. Aki fél a bizonytalanságtól, ezért biztosra megy, az a csőd biztonságával számolhat.
A tapasztalat az, hogy csak azokból a vezetőkből lehetnek akár jók, akár rosszak, akik választáson leválthatók. Akiket nem lehet választáson leváltani, mert egy teljes történelmi korszakra rendezkednek be, nem nevezhetők sem jónak, sem rossznak, mert a leváltható rosszak hozzájuk képest jók: az ilyen vezetőkből válnak az államok kisajátítói, a nemzetek elveszejtői, a zsarnokok, a háborús bűnösök és a tömeggyilkosok, a civilizációk kiárulói.
E megközelítésben a választáson leváltható jó vagy rossz vezetőket, amilyen manapság egy brit miniszterelnök, egy francia elnök, egy német kancellár vagy egy lengyel miniszterelnök, nevezzük el közszolgáknak, a választáson le nem váltható vezetőket, amilyen manapság az orosz, a fehérorosz és a török elnök vagy a magyar miniszterelnök, pedig nevezzük el despotáknak. A közszolgák és despoták közti különbség tehát nem a képességekben, hanem az erkölcsi integritásban, még pontosabban a demokratikus elkötelezettségben rejlik.
Aki a hatalmat eszközként, a hatalom tárgyának szolgálatát meg célként kezeli, az készen áll átadni azt, nem kell a kezéből kicsavarni, ahogy Gyurcsánynak kellett, és ahogy Orbánnak kell majd. Aki a hatalmat célként, a hatalom tárgyának szolgálatát meg eszközként kezeli, az a hatalomváltás útjába aknákat telepít, hidakat éget fel, családokat és barátságokat mérgez meg, hogy hatalomra juthasson – vagy hogy a hatalmát megőrizhesse. Gyurcsány despotikus hajlamára ráment a köztársaság. Orbán despotikus hajlamára ráment Magyarország. Aki bölcs, más kárán tanul. Aki okos, a maga kárán tanul. Aki ostoba, az a maga kárán sem tanul, hanem a sorsával válik azok tanulságává, akik képesek a tanulásra.
Dimitrij Zimin, a hazájából elüldözött orosz ellenzéki azt vallotta, hogy háború és béke közt egyedül a hatalomváltás politikai lehetősége teremt különbséget. Állítása szerint Európa biztonságát is ez tartja fenn: úgy véli, hogy amint egy despota tartósan ki tudná sajátítani valamelyik európai ország államiságát, a nyolcvanéves békekorszak véget érne, és a kontinens feletti uralomért vívott XX. századi háborúk azonnal kiújulnának, Zimin szerint ugyanis a hatalomfelhalmozás gyakorlata soha nem áll meg egy állam határainál, hanem addig terjeszkedik, amíg el nem ragadja azt, amit kiszemelt, és amíg fel nem gyújtja azt, amit elragadni képtelen. Putyin háborúja e nézőpontból jól érthető: aki a világ legnagyobb országát az uralma alá hajtotta, nem érheti be Belarusszal, ahogy nem lakhatott jól a Krím-félszigettel sem. Aki nem ostoba és nem játssza az ostobát, az tudja, hogy Putyin étvágyát Ukrajna sem elégítheti ki: célja a Varsói Szerződés és a KGST helyreállítása Kelet-Közép-Európában – expanzióját csakis ellenerő állíthatja meg.
Magyarság az út szélén – A kérdés az, hogy a magyar társadalom képes-e kimondani az igazságot: ez a hatalom nemcsak kormányozni nem tud, hanem erkölcsileg alkalmatlan arra, hogy gyermekek sorsáról döntsön.
A szelekció a természet rugalmas képessége az alkalmazkodásra és a megújulásra – az a rezsim, amelyik nélkülözi ezt, nagyon hamar olyan vezetőt termel ki, aki önmagát az állammal, az államot pedig a hazával azonosítja, így azt, aki uralmát ellenzi, mindezekből előbb eszmeileg, később akár fizikailag is kizárja. Amíg a magyarság újra meg újra a mítoszt választja a tapasztalattal szemben, csakis despoták és despoták közt választhat. Ha a magyarok tudomásul veszik, hogy egy közszolga legitim módon lehet akár jó, akár rossz vezető, és hogy minden ehhez tartozó tapasztalat a demokratikus berendezkedést erősítve hasznosul, akkor a rossz képességű közszolgáktól visszariadva nem kéredzkednek többé despoták uralma alá. A megszállás alatt álló magyar államiságot nem Magyar Péter, hanem csakis a politikai váltógazdaság szabadíthatja fel. A teljhatalmú Orbán Viktor alternatívája ma Magyar Péter, akiből válhat akár jó, akár rossz közszolga, de ha országgyűlési többségének birtokában önkényuralmi hajlamot mutat, a magyar társadalom nem engedheti neki, hogy despotává váljon. Az egyetlen tényleges választás nem Orbán Viktor és Magyar Péter, hanem a mítosz és a tapasztalat közt hozható.
Az ellenőrizhetőség, a hatalmi ágak szétválasztása, a fékek és ellensúlyok rendszere az államnak nem a gyengesége, hanem az ereje. Amelyik állam kiüresíti demokratikus és jogállami intézményeit, mert csak egy despota uralma alatt tud működni, az nem masszív, hanem súlytalan – mindössze a párt erős, amelyik megszállja azt. Ami felett nincs ellenőrzés, az törvényszerűen kiterjeszti az ellenőrzését arra, aminek az ellenőrzésére szorulna. Ahol semminek nincs következménye, ott a következménytelenség korszakos uralma az egyetlen következmény.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/03. számában jelent meg január 16-án.
