2025. augusztus 16-án. (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)
Magyar Péter kormányzásának egyik legfőbb kihívása, hogy az elszámoltatásra vonatkozó választási ígéreteinek megfeleljen: az átlagos Tisza-szavazó bilincsbe óhajtja veretni az elmúlt tizenhat év fideszes elitjét, méghozzá azonnal, és legtöbben magát a bukott miniszterelnököt látnák szívesen a rácsok mögött.
Ha ez az elvárás nem teljesül, az pusztító hatással lehet Magyar Péter népszerűségére, márpedig az Orbán-rezsim főbűnöseit nyilván csak hosszas eljárás eredményeként lehet a büntetés-végrehajtás gondjaira bízni, Orbán Viktort pedig talán sehogy.
E helyzetben a Tisza-kormánynak két okból is jól jött az NKA-botrány. Egyrészt azért, mert Mészáros Lőrinc milliárdjai a hétköznapi értelem számára felfoghatatlan nagyságrendűek, a rendszer kegyenceinek lába elé szórt milliók azonban emberközeliek, ezért könnyen átélhetők: olyan összegek, amelyek értéke a kisember számára is ismerős lehet. Másrészt ez az ügy kellően egyszerű ahhoz, hogy gyors eredményre vezessen: máris féltucatnyi döntéshozó került hűtlen kezelés és költségvetési csalás gyanújával őrizetbe.
A Nemzeti Kulturális Alap csaknem 17 milliárd forintot osztott ki a nyilvánosság teljes kizárásával, vagyis a törvényi előírást arcátlanul megszegve: sem az adományozottak listája, sem a kuratórium összetétele, de még a pályázat szövege sem volt megismerhető – a kiválasztottakat személyesen keresték meg, és kérték fel a szóban forgó összegek elfogadására. Az NKA kétféle pénzosztást végzett, és mindkettő külön fejezetet érdemel az Orbán-rendszer történetében. Egyik esetben kulturális tevékenységgel nehezen kapcsolatba hozható szervezetek kaptak támogatást, hogy a közpénzekből főzőversenyeket, sportrendezvényeket és hasonló eseményeket szervezzenek – ezekben két tényező közös, és mindkettő árulkodó: egyrészt a támogatott szervezetek valamilyen szálon mindig egy-egy fideszes politikushoz vezetnek, másrészt ezek az események választási kampányrendezvényekké váltak, ami finoman szólva felveti a tiltott kampányfinanszírozás gyanúját. Másik esetben az NKA nagy számban támogatott a Fideszhez kötődő művészeket és egyéb előadókat, hogy azok Orbán Viktort minden nekik felkínált felületen Magyarország védelmezőjének és Istentől elhívott vezetőjének vallják, továbbá figyelmeztessék a magyarokat arra, hogy a háború szomszédságában életveszélyes kormányt váltaniuk. Természetesen nem elvárható valamennyi művészeti ág bármelyik képviselőjétől, hogy a művészetéből tartsa fenn akár magát, akár a projektjeit, ha meg nem megy, akkor keressen rendes megélhetést, úgyhogy a kultúra finanszírozása fontos állami feladat, csakhogy az NKA politikai hűbérként, kifejezetten a kulturális szereplők lábhoz szoktatásának szándékával osztott ki a befizetett adókból akkora összegeket, amelyek nagyságrendekkel haladják meg a szóban forgó művészek és egyéb előadók megélhetésének észszerű költségeit – ez pedig legalábbis jogosan sérti a közerkölcsöt.
Nem tükörbenézésről van persze szó, csupán csak ki szeretne minden hajnalban hideg verejtékben fürödve Ruff Bálint jogrémálombéli szúrós tekintetére riadni.
Amikor Orbán egykori kultuszminiszterén, Hankó Balázson mindezt számonkérték, ő csak azt felelte, hogy „a kulturális döntések ízlésbéli kérdések”. Nos, ha valóban azok, akkor az Orbán-rezsim döntéshozói sokadszorra is bebizonyították, hogy ízlésből sem jutott több nekik, mint becsületből. Persze Hankó ezt már korábban jelezte, amikor a saját miniszteri keretéből több mint százmillió forinttal támogatta Fásy Zsüliett előadó-művészetét. Érdemes áttekinteni, miként is reprezentálódik az az ízlés, amelyet az NKA kegyeltjeinek névsora rajzol a magyarság elé. Támogatást kapott a teljesség igénye nélkül Gáspár Győző, Kis Grófo, Tóth Gabi, Varga Miklós, az Edda Művek valamennyi tagja és Pataky Attila gyermeke, a Pokolgép énekese: Kalapács József, a Romantikus Erőszak nevű ősskinhead zenekar énekese: Sziva Balázs, Schuster Lóránt és a P. Mobil több más tagja, s persze nem maradhatott ki az adományozottak sorából a két közpénzből felvásárolt rapper, Pityinger Dopeman László és Kőházy FankaDeli Ferenc neve sem. Ennyi bőkezűen finanszírozott előadó közt a nagy számok törvénye szerint akad néhány tényleges nagyság is Tátrai Tibor, Deák Bill Gyula, Szikora Róbert vagy a Csík zenekart alapító Kunos Tamás Ferenc személyében, de az ő támogatásuk nem több mint egy-egy csepp a tengerben. A legmegdöbbentőbb adat szerint nem pusztán Mága Zoltán kapott csak a most lezárult négyéves ciklusban hárommilliárd-háromszázmillió forintot, de a Nemzeti Kulturális Támogatáskezelő ötszázmilliót még a fotósának, Földházi Balázsnak is kiutalt.
„Tudatos ferdítés kampányfinanszírozásként feltüntetni olyan támogatásokat, amelyek a magyar kultúrát szolgálják” – állítja Hankó Balázs, és a fenti névsort elnézve csoda, hogy ezt elő bírja adni röhögés nélkül. A pénzeket közvetlenül a Kiemelt Kulturális Programok Ideiglenes Kollégiuma osztotta szét, amely mindössze három tagból állt, akik közt egyetlen kulturális szakember sem akadt: elnöke egy volt fideszes polgármester, tagjai pedig minisztériumi tisztviselők voltak. Ez aztán már az Orbán-rendszer kulturális elitjének is sok volt. „Leesett az állam, hogy milyen pénzek mentek, és kiknek” – nyilatkozott a Nemzeti Színházat igazgató Vidnyánszky Attila, amikor az NKA elnökségi tagjaként utólag értesült a történtekről, majd többedmagával lemondott. A díjazottak közül néhányan vissza is adták az elnyert összeget, így tett Kis Grófo és Muri Enikő is, a teljes támogatásnak azonban így is csak alig több mint a tizede került vissza az államkasszába. Ez az a pillanat, amikor valamennyi ép veszélyérzetű politikus menekülőre fogná, csakhogy a Fideszben sosem hal ki a minden és bármi Bicskéig való meghosszabbításának orbáni reflexe. A letartóztatások hírére a Fidesz-frakció olyan nyilatkozatot adott ki, amelynek egy nap az illiberális uralom emlékét megörökítő múzeum főtermében, bekeretezve kell majd állnia elrettentő tanulság gyanánt. „Büszkék vagyunk arra, hogy a nemzeti kormány nemcsak a magaskultúrát, hanem a mindennapi kultúrát is támogatta, és nemcsak a nagyvárosokban, hanem minden településen hozzáférhetővé tette. Azok a művészek, kulturális szervezők, a kulturális kormányzat közszolgái, akik ezt munkájukkal lehetővé tették, nem üldöztetést, hanem elismerést érdemelnek.”
Nos, jelzem, hogy Orbán rendszere a magaskultúrát még csak véletlenül sem támogatta: sem Pintér Béla színháza, sem a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál nem érdemelt egyetlen fillért sem a rezsim bőkezűségéből. A Fidesz-frakció tagjai magaskultúra alatt bizonyára Balázs Péter és Nemcsák Károly Kossuth-díjjal jutalmazott színművészetét értik, a „mindennapi kultúra” pedig számukra nyilván az országszerte rendezett mulatóshaknikat meg a nemzeti rockot jelenti. A fideszes képviselők abban sem találnak semmi látnivalót, ahogy az NKA ezeket a pénzeket szétosztotta: tizenhat évnyi kétharmados rendszerépítésükben megrészegülve, azzal a kábult tudattal, hogy a törvényeket bármikor kedvükre átírhatják, már a saját szabályaiktól sem zavartatták magukat – minden formális keret felrúgható volt számukra, hiszen négy cikluson át bármit megtehettek. A magyar állampolgároknak nem a zsigeri bosszúvágya, hanem a higgadt és megalapozott elvárása az, hogy a döntéshozók mindezért megfizessenek. Ezen az úton az első hat letartóztatás kis lépés az ügyészségnek, de hatalmas ugrás egy olyan népnek, amelyet elitjei évszázados viszonylatban felvásároltak, és amelyik jogosan várja el az államtól, hogy az adóforintjaira éppen olyan gondosan vigyázzon, mint a kultúrájára.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/27. számában jelent meg július 3-án.
