nevû rakétájának fellövésére érkezik a Texas állambeli Boca Chicában mûködő indítóállomáson
2024. november 19-én (Fotó: MTI/AP/Getty Images pool/Brandon Bell
A szórakoztatóipart Barack Obama vezette be a politikába. Személyében az identitáspolitika betört a Fehér Házba, és diadalmasan elfoglalta az Ovális Irodát: a fekete elnök személye egy új Amerika körvonalait festette a horizontra. Obama azzal a marketinghazugsággal ragadta el a választók szívét, hogy az Egyesült Államok képes a változásra, és hogy az igazságtalan rendszer jó szándékkal és rátermettséggel megjavítható. A nagyszabású műsor egy Kennedy-remix volt, amelynek a nosztalgiakorszak Amerikája nem bírt ellenállni. A „Yes We Can”-elnökség sikerének kulcsa az volt, hogy Obama nem Reagan, Clinton és Bush ligájában indult a választók tetszéséért, hanem abban a mezőnyben, ahol Jimmy Fallon, Conan O’Brien és David Letterman tündököl: Barack Obama talk show host volt – annak pedig elsőrangú.
A változás elnökének a bőre színes, de a kulturális bőrszíne fehér volt, ami verhetetlen kombinációnak bizonyult a történelem mérlegén. Obama mulatt, vagyis apai ágon fekete, de mert az apja afrikai volt, nem volt rabszolga őse, így nem épült a pszichéjébe semmi az alávetettség sok generációs traumájából és kultúrájából: tagadhatatlanul nagy eleganciával vitte az elnök médiaszerepét, és építette tovább az elnök bölcsességének meg az elnöki hivatal szentségének azt a sok évtizedes hazugságát, amit Martin Sheen az NBC The West Wing című sorozatának valamennyi epizódjában bemutat, közben meg akkorákat hazudott a világ népeinek arcába, mint Bin Láden meggyilkolásának ki nem kényszerített és hanyagul összegányolt, ócska PR-szélhámossága, amellyel maga Obama is sokat tett a konszenzus megbuktatásáért, bár nyilván nem annyit, mint a korábban CIA-jelentéseket hamisíttató és azokra hivatkozva rablóháborút vezénylő Dick Cheney alelnök és avatárteste, George W. Bush elnök. Az amerikaiak sajnálhatják, hogy Obamának a baloldalisága nem a tényleges identitása, hanem csak marketingkampánya hazugsága volt: bár az Obamacare programját kibelezve-kiherélve megvalósította, a kaszinókapitalizmus átalakítására, a társadalmi újraelosztás európai normák szerinti megvalósítására kísérletet sem tett. Obama a show business referenciáit csatornázta be a hatalmi szférába, így hiba volt egy elsöprő erejű élménynél többet várni tőle.
Hillary Clinton elnökjelöltté erőltetésével a demokrata pártelit padlóig nyomta az identitáspedált, és nemtelenül elgáncsolta azt a Bernie Sanderst, aki annak a valóságát kínálta, aminek az előző elnök, Barack Obama és a következő elnök, Donald Trump egyaránt a hazugsága volt. A demokraták szellemi, kulturális, hatalmi és médiaelitje sokadszor is megzsarolta az amerikaiakat. „Ugye nem akarod, hogy Donald Trump legyen az elnök? Hát, akkor sajnos kénytelen vagy erre az azonosulhatatlan, törtető, hazug némberre szavazni.” Csakhogy az amerikaiak elitje ekkorra már annyiszor és annyit hazudott nekik, hogy azok felismerték: ezúttal is maga az elit keverte úgy a kártyát, hogy ezt a helyzetet adja ki a játék. Az amerikai választóknak elegük lett, úgyhogy beintettek az elitnek, és lehívták a blöfföt: „Akkor jöjjön a nagyobbik rossz!” Kiderült, hogy mégsem volt
Bernie for President! – Az általa képviselt baloldaliság népszerűbb, mint valaha. Miért biztos kudarc mégis támogatni őt?
Donald Trump jól értette a late night show tévés műfajának politikai kihívását, és a valóságshow médiaélményét állította azzal szembe – főszerepben a kisemberrel, Donald Trumppal, akinek elege lett, ezért visszaköveteli az elittől a megrabolt amerikai álmot: felforgatja a hatalmi intézményeket, kisöpri a washingtoni irodákat, ha kell, népével a Capitolium épületét is ostrom alá veszi. Hogy Donald Trump nem kisember? Hogy köztudottan az elit egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb tagja? Ez nem számít. Azért nem, mert a XXI. században már nem a valóság, hanem a médiaélmény formálja a politikai közgondolkodást. A médiaélmény pedig az, hogy Donald Trump egy sudribunkó. De hisz az amerikai választók többsége maga is afféle sudribunkó, ezért Trumpban azonosulást talál, és már csakis a médiaazonosulás számít. Persze élnek az Egyesült Államokban a fentieknél kevésbé sudribunkók és egyáltalán nem sudribunkók, viszont ők is bőven ismernek sudribunkókat, beszélgetnek velük a mindennapok folyamán, és kétségük sincs afelől, hogy nem az elit tagjai, akkor már hozzájuk képest ők az elit, hisz kevésbé sudribunkók – vagy épp nem is azok. Donald Trump médiahazugsága működik – művelete a szabályozatlan kapitalizmussal és a hiányzó szociálpolitikával szemben feszülő társadalmi elégedetlenség identitáspolitikai elcsatornázása, preventív ellenforradalom vezénylése, az elitellenesség energiáinak a gazdasági elit bebetonozására való felhasználása.
Trump a konszenzus tiszteletét gyengeségnek, a kompromisszumkeresést megalkuvásnak bélyegezte, az eltérített jobboldali kurzusrezont Amerikát naggyá tenni hivatott államrezonnak hazudta, és teljes jelenlétét arra szánta, hogy jól irányzott kultúrsokkokkal a liberálisokat addig irritálja, míg egyetlen jobboldali sem bír ellenállni a kurzusfölény élményének. Alig akadt a republikánusok közt, aki fel merte tenni a kérdést: miért nagyobb az az Amerika, ami egy kalmárköztársaság, mint az, ami egy világbirodalom? Donald Trumppal a politika médiaélményének jóformán megszűnt a tényleges vonatkozása az államügyekre meg a valós emberek mindennapos életkörülményeire, és a jelenség nyomában az amerikai politika is csakhamar kiüresedett. A médiaélmény két lépésben váltotta le a hétköznapi élet valóságát: Obama a late night show, Trump a reality show műfajába ültette be és idegenítette el valós tárgyától a politikát, hogy virtualitás tápszerére szoktasson egy olyan lakosságot, amely minden nappal egyre kevésbé társadalom és egyre inkább két nép.
Mindez azonban a konszenzus elleni merénylet jól megkonstruált motorja, a benzintankba a népszuverenitás intézményei töltik a választókat, míg az üzemanyag adagolását meg annak befecskendezését a vélemény- és identitásbuborékokat képező közösségi média tette hozzá a nagy műhöz: a közös történelem, a közös kultúra és a közös értékrend aláásásához, a XIX. századi polgárháború kiújításához, az észak-atlanti világrend feldúlásához, Európa elrablásához és Oroszországnak való kiszolgáltatásához. Ha a kurzusoknak nem volna politikai identitások mentén polarizáló hajlamuk, a közösségi média kártékony mechanizmusai önmagukban is simán megvonnák azokat a tetszőleges törésvonalakat, amelyek mentén egyik állampolgár a másikban az ellenségére ismer.
Trump és Orbán szövetsége – Ha Trump ismét elnök lesz, Orbán megújult erővel és a Fehér Ház támogatásával folytathatja a nyugati konszenzus szétverésére irányuló kalandozó hadjáratát, ha azonban Harris költözik a Fehér Házba, a magyar miniszterelnök teljes izolációval számolhat.
Donald Trump természetesen soha nem lett volna elnök az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a Facebook és a Cambridge Analytica közreműködése nélkül, de ma már történelem, hogy a demokraták addig játszottak a tűzzel, míg magukra gyújtották a Fehér Házat. És amit a republikánus elit nem hitt: az ő hajuk kapott lángra először. Donald Trump egyszer s mindenkorra megváltoztatta a politikát, leváltotta a jobboldalt, a baloldali és a liberális amerikaiakat meg annyira kiforgatta magukból, hogy azzal félig már a régi demokrata elitet is leváltotta. Donald Trump szakított a republikánusok legfőbb történelmi erényeivel, a józansággal és a pragmatizmussal, és elfogadta a demokraták által támasztott identitáspolitikai kihívást: a színesekére a fehérek identitáspolitikájával, a rokkantakéra a sportosak identitáspolitikájával, a nőkére a férfiak identitáspolitikájával, a szexuálisan másokéra a szexuálisan normálisak identitáspolitikájával válaszolt, amivel megmérgezte Amerikát, és végleg felszámolta az elnöki hivatal még megmaradt ethoszát.
Trump politikája teljes és végleges sikerrel járt: legyártotta a liberálisokból a felforgatókat, a konzervatívokból a reakciósokat, így a konszenzushoz többé nincs viszszaút. 2020-as félreállítása annak volt köszönhető, hogy a kaszinó önző légköre a kapitalizmus történetének leggazdagabb évtizede után a karanténleállás okozta sokkot sem viselte el, továbbá annak, hogy annyira sok liberális gyökérzetű amerikai hitt még a konszenzus helyreállíthatóságában, hogy azok soha nem látott számban mentek el arra a Joe Bidenre szavazni, akinek az egyetlen megnevezhető tulajdonsága az volt, hogy nem Donald Trump. Bár az utóbbi négy évben egyedül az aluszékony vénember védelmezte a konszenzus maradékát a wokeness és az altright szélsőségeseitől, ugyanakkor már a puszta lényével is sokat ártott az elnöki hivatal eleve omladozó megítélésének: azt a habókos öregurat személyesítette meg, aki az Ovális Irodában maga a mélyállam uralmának legékesebb bizonyítéka, minden összeesküvés-elmélet két lábon botorkáló igazolása.
Ha a történelem kegyeibe fogadta volna a liberálisokat, és visszatér a konjunktúra meg nyomában a jólét, lehetett volna esélyük, hogy az öregemberre bízott konszenzust átmentsék a jövőnek, de bőség helyett inflációt dobott a gép, amire az lett új jobboldal válasza, hogy „Trump majd megjavítja”. Nem azért, mert ő egy ügyes mesterember, hanem mert nála van a jóság, ami javít. Ajánlata mellé hatékony segítséget nyújtott a demokrata elit, amely végleg bebizonyította, hogy a Bourbonok örököse: semmit nem tanult és semmit nem felejtett. Annak a mélyállamnak a gondolatával kéne az amerikaiaknak megbarátkozniuk, amelyik világszerte háborúkat menedzsel, de négy év alatt nem bír versenyképes ellenajánlatot tenni Donald Trumppal szemben, és egy önmaga állapotát felmérni képtelen, roskatag vénembernek nem tudja elmagyarázni, hogy: „ki kéne most már költözni, bácsi!” A világot uraló birodalom meg az azt fenntartó kurzus a maga identitáspolitikai megátalkodottságában egy fehér nőt indít Trump ellen, aztán amikor lángra lobban a Fehér Ház, nagy nehezen hajlandó elindítani ellene egy fehér férfit, hogy annak a sikerétől megmámorosodva végül ráindítson Donald Trumpra egy színes nőt. Aki Hillary csődjéből Kamala tanulságát vonja le, aki az ostobaságában ennyire megrendíthetetlen, az kétes ura Amerikának és kétes ura a világrendnek.
Ajánlat Amerikának: gerontokrácia helyett kultúrharc – Bár még Harris is messze van a párt balszélétől, jelölése Bidenhez képest félreérthetetlen elmozdulás a rossz értelemben vett progresszívebb irányba.
Az Egyesült Államok jobboldali közvéleményének szemében Donald Trump visszatérése a Fehér Házba természetesen a négy évvel ezelőtti választással ellentétben szabályos és törvényes. A republikánus amerikaiaknak meg kell barátkozniuk annak a liberális háttérhatalomnak a gondolatával, amelyik Trump elnöksége alatt választási csalást tud elkövetni, hogy ezzel segítse hatalomra a demokratákat, de ugyanerre Biden elnöki ciklusában már képtelen. Donald Trump Fehér Házba való visszaszavazásához persze a magyarországival összemérve csekély, de amerikai mértékkel számítva jelentős infláció is kellett, mert ahhoz a mindenható prosperitással magukat eljegyző amerikaiaknak eszükben sincs hozzászokni. Akik idén Donald Trumpra adták le a voksukat, azok azon mámoros valóságshow-élmény visszatérésére szavaztak, amit 2016 és 2020 között élvezhettek: a hisztérikus libernyákok a #metoo leszámolás-hadjáratából a Black Lives Matter kulturális önfelszámolásába esnek, kifordulnak minden vélt vagy valós elvükből és civilizációs normájukból, miközben Donald Trump a rá bízott világ uraként az Ovális Irodában a trollok örömtáncát járja.
Csakhogy a történelem nem ismétli önmagát. Amerika lakói többé nem egy birodalom polgárai, hanem egy kaszinó kapzsi és mohó, önmaga árnyékával meghasonlott közönsége. A következő négy évben az amerikaiság még létező jelentésének végső felszámolása zajlik majd. Az Egyesült Államok lakói az első Trump-ciklus közösségi őrjöngését meghaladó kulturális elfajzásra számíthatnak – ami következik, az ahhoz képest vált majd ki akkora össztársadalmi szakadást és őrjöngő gyűlölködést, amekkorát Trump első ciklusa az addigi konszenzushoz képest okozott.
Az új demokrata és az új republikánus elit egyaránt eljegyezte magát az identitáspolitikával, vagyis a fogyasztói társadalom piaci referenciáinak a politikába való integrálásával, ami ízeire szaggatja Amerika társadalmát. A konszenzus utáni korszakot a bizonytalanság, a bizalmatlanság és a zsigeri ingerültség légköre jellemzi majd, az amerikaiak pedig pártállásuktól függetlenül imára kulcsolhatják a kezüket, ha a rájuk váró négy évben sikerül elkerülniük a polgárháborút.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/46. számában jelent meg november 15-én.
