miután helikopterrel megérkeztek a Wall Street-i helikopterleszállóra New Yorkban 2026. január 5-én (Fotó: MTI/EPA)
Az Egyesült Államok az ENSZ Biztonsági Tanácsa és az amerikai törvényhozás hozzájárulása nélkül megtámadta Venezuelát, és elrabolta annak elnökét, Nicolás Madurót, mert a katonai erejénél fogva megtehette, és ezzel kinyilvánította, hogy a teljes amerikai kontinenst a gyarmatának tekinti. A támadás nem pusztán Venezuelát, hanem a komplett világrendet érte – jelentése jelképes: a tárgyalóasztalok mellett megalkotott nemzetközi megállapodások és az azokhoz tartozó jogi garanciák helyét a birodalmaknak alárendelt régiók tetszőleges katonai megszállásának irányelve foglalja el.
Félreértés ne essék: nem kár sem Nicolás Maduróért, sem a rendszeréért. Venezuela a térség legnagyobb olajmezején terül el, a népe mégis nyomorog. Az infláció és a korrupció mértéke eget rengető, az elnök pedig választási csalással biztosította uralmát a venezuelaiak felett. Az államot megszálló hatalom cinikusan felélte a latin-amerikai ország jelenét, és amikor elfogyott a pénz, a népet tette bűnbakká. Ezen a ponton a moralizálás kényelmes, hiszen a diktátor megérdemli a sorsát. Csakhogy a történelem soha nem ennyire egyszerű, és a geopolitika csak elvétve erkölcsi tanmese, legtöbbször az erőszak matematikája.
Miért kellett Amerikának megtámadnia Venezuelát? Nem erre tartja a CIA-t? Trump elnök elraboltathatta volna Madurót, és bíróság elé állíthatta volna Venezuelában vagy az Egyesült Államokban, és ehhez nem kellett volna ENSZ-felhatalmazás. Tetemes pénzügyi erejével és titkosszolgálati befolyásával hatalomra juttathatott volna egy fasiszta katonai juntát, ahogy a huszadik századi Latin-Amerikában oly sokszor, hogy a Republikánus Párttal meghitt viszonyt ápoló olajcégek előnyös szerződéseket köthessenek velük. Az elnök azonban demonstrálni akarta a fegyveres erőszakot. Alkalomszerűen azért, hogy Amerikát a saját médiaperformanszába minél mélyebben bevonja, lényegileg pedig azért, mert a tárgyalások és szerződések alapjain nyugvó nemzetközi konszenzus annak a régi, atlantista elitnek a műve, amelynek Donald Trump a vesztére tör, és amelyet a konszenzus felbontásával óhajt eltörölni.
Trump trófeája, Venezuela tragédiája – erődemonstráció stratégia nélkül – Trump csak egyszerűen Madurot akarta, és meg sem próbál segíteni Venezuela népén. A regnáló amerikai elnök ezzel pedig az utolsó pátoszos leplet is lerántja az Egyesült Államok külpolitikájáról, és beveri az utolsó szöget a korábbi világrend koporsójába.
A rossz hír az, hogy ahol a nemzetközi jognak nincs érvénye többé, ott nem a birodalmak diktátorai járnak rosszul, hiszen ők folyékonyan beszélik az erő nyelvét. A számlát mindig azok a kis és közepes méretű államok fizetik meg, amelyeket nagyjából csak a jogszabályok védelmeznek. Amikor az írott jog érvénye elvész, és a humanitárius beavatkozás fogalma akár politikai leszámolás, akár gazdasági fosztogatás eszközévé válik, az emberiség újra az 1930-as években találja magát a befolyási övezetek és a „miénk vagy” logikájának szellemében, amely szerint egy nagyhatalomnak az jár, amire rárabol, és aki eléggé gátlástalan gengszterizmusra vetemedik, az erő jogán országokat foglalhat.
Az Egyesült Államok venezuelai beavatkozása nem a demokrácia exportja, hanem tematizáló tétemelés és ásványkincsrablás, ezúttal nem nyers tőkefölénnyel, hanem még nyersebb fegyveres erővel, a gyarmattartó birodalom államhatalmat megdöntő vagy felállító előjoga nyomán. A legriasztóbb azonban mindezeken felül a nagyhatalmi agresszió precedense. Nem azért félelmetes, mert Maduro alaptalanul távozna Venezuela éléről, hanem mert az akció üzenete az, hogy a birodalmak számára a jogszabályok nem többek, mint ajánlások. Ha pedig ajánlások, akkor bárki eltekinthet tőlük, amint érdekében és erejében áll. A törvény betűje nem azért vált a civilizáció kényszerítő eszközévé, hogy demokratáknak ne legyen rá szükségük a diktátorok ellen, hanem hogy az érvénye mindenkire nézve kötelező legyen, mert ha nem az, akkor a jog az önkény szolgájává züllik.
A történelem leghosszabb békekorszaka már több mint nyolcvan éve tart – az ezt eredményező konszenzus fokozatos elbomlásával a külpolitika egyre gyakrabban válik függvényévé a belpolitikának, akár a színpad a felette magasodó zsinórpadlásnak. Az Epstein-akták nyilvánosságra hozatala napirendre került, márpedig régi szaktudás, hogy amikor egy elnök belpolitikailag sarokba szorul, a külső ellenséggel folytatott konfliktus révén a határozott fellépés mögé képes rendelni a nemzetet, de legalább a saját, elbizonytalanodni vélt táborát. A rendteremtés gesztusai elfedik a belső krízis jeleit, a világpolitika előtérbe lép, és a kínos kérdéseket a bizonytalan jövőre halasztja, amint erről az Amikor a farok csóválja… című 1997-es Barry Levinson-film tanúskodik. Nem kétséges, hogy attól, aki a politikát performansznak, és a világot színpadnak tekinti, sok minden kitelik.
Donald Trump az első elnöki ciklusában még rendszerhiba volt, a másodikban már ő maga a rendszer. A régi-új elnök elitellenes imázsa azon az ígéreten alapul, hogy Amerika nem játssza tovább a bolygó csendőrének szerepét: nem diktál többé világrendet, mert nincsenek értékei, csak szüntelenül változó, de mindig világos érdekei. Az America First politikája arra utal, hogy az Egyesült Államok nem más országok problémáinak a szemétdombja, kizárólag a saját érdekeiért felelős, úgyhogy a világrend, amelynek nyolcvan éve az őre, mostantól oldja meg saját magát, ha meg nem tudja, hát így járt. Csakhogy Trump nem kivonult a világból, hanem kaotikusan csapkod benne: Afganisztánban megállapodott a kivonulásról a tálibokkal, Ukrajnát felfegyverezte, aztán látványosan cserbenhagyta, Európában pedig nem az Egyesült Államok hagyományos szövetségesét, hanem ideológiai szekértáborával, az alt-righttal rivalizáló régi elit fészkét látja, így amikor felmondja a kontinens védelmét, és ezzel kiszolgáltatja azt Oroszországnak, az amerikai geopolitika legfőbb prioritását, az észak-atlanti világrendet áldozza fel egy sokkal alacsonyabb szintű kurzusérdek oltárán.
KONCZ TAMÁS
Maduro megbuktatása csak zöld lámpát ad Putyinnak
Presztízsveszteség, de megerősítés is Moszkva számára, hogy Donald Trump katonai erővel döntötte meg a venezuelai diktátort.
A legijesztőbb nem is Venezuela sorsa – ez a koldusszegény latin-amerikai ország mindössze egyetlen zseton a játékasztalon. A nagyhatalmi játszma soha nem áll meg egy állam határainál: ami ott cselekmény, az amott precedens, és máris nagyhatalmi alku tárgya. Ha Dél-Amerikában elég a „rendteremtés” indoka, akkor Kelet-Ázsiában elég lesz a „történelmi jog”, Kelet-Európában pedig a „biztonsági igény”. A venezuelai beavatkozás ára Tajvannak pekingi megszállás, Ukrajnának pedig moszkvai uralom lehet. Kína és Oroszország megkapja, amit akar, a kisállamok pedig megtanulják, hogy a nevük ceruzával van a térképre írva, és mindig kéznél van a radír.
Magyar szemmel nézve ez nem elvi vita, hanem létkérdés. A magyarság nem engedheti meg magának a cinizmust, mert nincs hozzá ereje. A magyaroknak a jogszabályok a lét alapvető feltételeit jelentik, mert ahányszor az elmúlt ezer évben elszabadult a nyílt erőszak, annyiszor került Magyarország idegen megszállás alá. Amikor a birodalmak köpnek a jogra, a kis népeknek nem marad más, mint a remény, hogy ők majd nem kerülnek sorra, csakhogy az imádság nem nemzetstratégia.
Vlagyimir Putyin csatlósa amerikai fogságba esett, és ezzel Orbán Viktor súlyos kommunikációs válságban találta magát: a legfőbb szövetségese és a tartótisztje közt nincs jó választás – márpedig oldalt kellene választania. Melyik kezébe harapjon? Másfél évtized külpolitikáját tette fel arra, hogy az Európai Uniót felbontásra kiárulja Oroszországnak, amely ambícióhoz az Európai Parlamentben két rubelfrakció is tartozik, hogy aztán e terv kivitelezésében elképesztő fordulattal a trumpi Egyesült Államok a szövetségesévé váljon. 2026-ra fordulva egyedül az európai nemzetállamokban uralkodó társadalmi-politikai közmegegyezés áll az orosz érdekszféra kiterjesztésének útjában – e konszenzusnak két pillére van: egyik az évtizedek óta egyre sorvadó, de a világ egyéb régióihoz képest így is masszív jóléti állam, másik pedig a történelmi tapasztalat arra vonatkozóan, hogy a demokrácia ellenségei miként használják fel a demokráciát a demokrácia ellen, hogy aztán pár év alatt felszámolják azt. Amíg Európa nemzetállamai nem esnek el az orosz érdekszféra frontján, Magyarországon az Európai Unió tartja fenn a nyugati viszonyokat. Az Európa-projekt felbomlásával Magyarországot társadalmi katasztrófa, Budapestet kalinyingrádi életszínvonal fenyegeti, de amíg az Európa-erőd ellenáll, a magyarságot felszínen tartja az Uniónak az a bürokratikus intézményrendszere, amely ellen az Orbán-rezsim lépten-nyomon uszít, amelyet lépten-nyomon elárul, és amely véletlenül sem birodalom, de minden jel szerint azzá kell válnia, ha nem akar eltűnni a történelem süllyesztőjében.
Az új évszázad első negyedén túllépve félreérthetetlennek tűnik, hogy az írott jogba vetett közbizalom helyét az érdekszférát illető fegyveres hatalmi erő fölénye veszi át. A konszenzus addig tart, amíg van mögötte közös hit és közös hűség, amint ez elpárolog, a jogszabályok csak annyit érnek, mint a papír, amire leírták azokat. Színre lép az érdekszférát illető nyelv: az erőszak. A magyarság, mint történelme során oly sokszor, a huszadik században is a keleti szférába, félázsiai megszállás alá került, ezzel az erőszakkal verték le a forradalmát: a magyarok ezt az erőszakot megszenvedték. István király országa Isonzó és a Don-kanyar után újra kalandor politika tétje. Már megint a történelem rossz oldalán.
Ez a cikk a Magyar Hang 2026/02. számában, január 9-én megjelent írás bővebb változata.