A minden magyarok államiságát képező, magasságos nagykán, a karmelita kolostor legtökösebb utcai harcosa, az Európát pezsgőspohárral védelmező nindzsa, Ővezéri Fensége, a nagy hatalmú Orbán Viktor az ellenzéki orosz mártír Alekszej Navalnij halála kapcsán azt a kijelentést tette, hogy „sovinisztáknak nem jár tisztelet”.
Csak azt tudnám, hogy mit áldozott fel életében Orbán Viktor vezénylő tábornok úr? Nem úgy értem, hogy mit áldozott fel a meggyőződéséért, hanem hogy mit áldozott fel valaha bármiért? Mármint Varga Juditon és Novák Katalinon kívül. Esetleg egy jó lazacos vagy kaviáros falatkát ott felejtett a büféasztalon a brüsszeli szabadságharcának hevében? Alekszej Navalnijnak nem jár tisztelet – vallja meg értékvilágát a magyarok ura és parancsolója. Ilyen gyalázatos kijelentést még Vucic szerb elnök sem engedne meg magának, pedig Szerbia a történelme során hagyományosan a Kreml szövetségese volt, ellentétben Magyarországgal, amelynek Moszkva eddig csak két szabadságharcát fojtotta vérbe.
Alekszej Navalnijnak nem jár tisztelet – pusztán ez a kijelentés kifejezi azt a tényt, amit az Orbán-rendszer nyalázatos véleménylakájai úgy tagadnak, akár a bűnüket: Orbán Viktor Magyarországa Moszkva Európai Unióba és NATO-ba ékelt szövetségese.
Persze akad olyan soviniszta, akinek nagyon is kijár Orbán Viktor tisztelete, az ilyen soviniszta a moszkvai Kreml teljhatalmú uraként pöffeszkedik – a kitüntető tisztelet csak azoknak a sovinisztáknak nem jár, akik az északi sark kör Sarki Farkas büntetőtelepén pusztulnak el. Ugyan miféle skálán soviniszta Navalnij, amelyen nem soviniszta Putyin? Jelzem, hogy ilyen sovinizmusskála nincs. Persze nem arra kell figyelni, amit a vezénylő tábornok úr mond, hanem arra, amit tesz: Orbánnak Navalnijjal épphogy nem a sovinizmusa a baja, hanem az, hogy amíg élt, addig a magyar kormányfő tartótisztjének ellenzéke volt. Ha a sovinizmus tényleg gátat szabna Orbán Viktor tiszteletének, akkor magát sem tisztelhetné, márpedig az senki előtt nem titok, hogy magát hallatlanul tiszteli, és ezt a tiszteletet kurzusa valamennyi tagjától megköveteli. Mert ugyan miféle skálán soviniszta Navalnij, amelyen nem soviniszta Orbán? Jelzem, hogy efféle sovinizmusskála sincs.
Miért kell akkor Orbánnak Navalnij sovinizmusában megneveznie azt a vétséget, amely ellehetetleníti a tiszteletét, amikor ez az orbáni értelemben vett vétsége nyilvánvalóan az autonómiája, a szabadságszeretete és a hősies önfeláldozása volt? Nos, azért, mert a magyar miniszterelnöknek még egy elpusztított mártír virtuális ravatala mellett is a gyilkos iránti hűségét kell demonstrálnia.
Mindegy, miben nem értett egyet Orbán az egyik legutolsó szabad orosszal, ha ugyan tényleges véleménykülönbség volt is köztük: az a tény, hogy Navalnij az életét adta a meggyőződéséért, a leghősiesebb áldozat, ami emberileg meghozható – ennek az ismerete kulturális minimum. Ezt nem tudomásul venni, a vértanú sírgödrébe beleköpni több mint csatlóstempó: hóhérsegédektől sem elvárás.
Mikor vált Orbán Viktor a maga nemzeti identitásában és plebejus lelkiségében Szűz Máriának, a Magyarok Nagyasszonyának helytartójává? Amikor belépett a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe? Vagy amikor a keleti blokk összeomlását látva félredobta Marx Tőkéjét, és belépett Soros György janicsárképzőjébe, hogy a Nyílt Társadalom Alapítvány szélsőliberálissá transzformálja? Netán akkor, amikor aláírta a beszervezési nyilatkozatát, ami azóta is a Ljubjanka téri FSZB-székházban biztosítja a virágzó orosz–magyar kapcsolatokat? Ez utóbbira persze nincs semmi bizonyíték – csak épp minden jel erre utal, és egyedül ennek nyomán áll össze minden részletében a kép.
Legyen világos, hogy Orbán Viktor nemcsak atomerőművet vásárol Moszkvától, hanem uralmi ideológiát, tömegkommunikációs módszertant és államszervezési modellt egyaránt.
Navalnijnak azért nem jár ki a magyar miniszterelnök tisztelete, mert Orbánnak semmi szüksége nincs hozzá fogható hősökre Magyarországon. Semmi szüksége nincs olyan meggyőződéses magyarokra, akik nem félnek feláldozni a vacsorára kiutalt krumplilevest, és akár a vértanúságot is vállalják a hitükért.
Érdemes ízlelgetni Orbán Viktor önérzetes gesztusokkal megvallott értékválasztását, mert az erkölcsi integritásához vezet: a szemében az őt országgyűlési többséggel kiszolgáló, minden törvénytervezetét szolgaian megszavazó képviselők Magyarország százharminchárom legbátrabb embere, hisz mindanynyian vállalják a magas fizetésüket, a fényes jólétüket és a magyar állam belőlük elitet képező felhajtóerejét, viszont az emigráció helyett az önfeláldozást választó, ártatlanul elpusztított Navalnijnak nem jár tisztelet. Íme az orwelli hazugság a gyakorlatban: a hősiesség gyalázat – a szolgaság dicsőség. Az elpusztított mártírnak szégyen, a gyilkoshoz dörgölőző pribéknek diadalünnep jár.
Orbán Viktor szakít az istváni tradícióval, a leigázott országot a Kelethez csatolja, s hogy hitszegését megmásíthatatlanná tegye, megismétli Kádár bűnét, és oroszbaráttá hangolja táborát, hogy a nemzetgyalázatban bűnrészesévé tegye, és így a nyugati civilizáció elárulásának bélyege mindörökre a magyarokra égjen. Árpád vezér unokáit két szabadságharcuk leverése nem elrettentette Moszkvától, hanem megtörte, és szolgákká züllesztette, hogy helytartójuk akadálytalanul gyalázhassa az oroszok segédnépévé a magyarságot – így születik meg Hungarisztán, az új szovjet tagköztársaság. A politikai marketinghazugság überfokaként Orbán Viktor és írástudó véleményszolgái rekesztik ki a nemzetből a Moszkvából importált önkény politikájának ellenzőit. Ugyan mi a nemzeti hagyomány meggyalázása, az 1848-as és az 1956-os hazafiság szellemi és erkölcsi alapjainak lábbal tiprása, ha az ezeréves kulturális identitás felmondása, a magyar jelen és jövő rubelért való kiárusítása nem az? Ezt jelenti Orbán Viktor szótárában a szuverenitás: a hazaárulás privilégiumát.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/9. számában jelent meg március 1-jén.
