Az Árpád hídon történt tragikus kimenetelű gyorsulási verseny, melynek vétlen áldozata egy szabályosan közlekedő, huszonhét éves kerékpáros volt, túl sok kínos kérdést vet fel. Budapest-szerte ismert tény, hogy a főváros, akárcsak egy horrorfilm erdei tisztáson álló háza, nappal barátságos hely, de amikor leszáll az éj, előbújnak a rémek. A megengedett sebesség háromszorosával egymást kergető és a városlakókat büntetőfékezéssel megrendszabályozó luxusverdák a kilencvenes évek óta rettegésben tartják az észak-pesti utakon közlekedőket, és akárcsak a Stephen King által legendássá tett 1958-as Plymouth Fury a vérszomjas Christine szerepében, úgy ezek is portyázó gyilkosok.
A vadkeleti fantomok a semmiből tűnnek fel és a semmibe tűnnek el, olykor még ölnek is, a tizenévesek könnygázáztatásában jól teljesítő rendőrök meg tehetetlenül pislognak ilyenkor: sejtelmük nincs, kik ezek, és ki állíthatná meg őket. Ha holttest van, intézkednek, de ez még egyetlen nulláról kétszázra gyorsulni vágyónak se szegte kedvét. A kieső jármű helyére már aznap új érkezik, és este a Váci úton megint felbőgnek a sok száz lóerős motorok. Fontos kérdés, hogy miért érinthetetlen ez a közeg, és hogy miért száguldhat meg gyilkolhat valaki kedvére a Teve utcai rendőrpalotától pár száz méternyire.
Milyen büntetés várhat a halálos Árpád hídi gázolás felelősére? – Ésik Sándor ügyvédet, a Diétás Magyar Múzsa főszerkesztőjét kérdeztük, milyen jogi következménye lehetnek a balesetnek.
Legalább ilyen fontos kérdés ugyanakkor, hogy miért gondolnak sokan a társadalom alsó és felső rétegeiben alig leplezett áhítattal ennek a törvényen kívüli szubkultúrának az ámokfutására, holott a gyorsulási verseny valamennyi elemében a rendszerváltás korának gyűlölt káoszát, a szabályozatlan kapitalizmus inkorrekt versengésének elviselhetetlenségét idézi, ráadásul az ilyen normasértő attitűdre a rendpárti magyarok elméletileg nem kéne, hogy vevők legyenek. A magyarázat az illegális autóversenyzés lényegében rejlik: a résztvevők elsődleges célja nem a kívülállók, még csak nem is a versenytársaik, hanem a maguk életének veszélyeztetése – mindenki más halála járulékos veszteség. Az önpusztítás élménye az, aminek az örök vesztésre ítélt, önmagát emésztő és rákosító, szenvedélybeteg magyarság nem bír ellenállni, ezért rokonszenveznek közülük ennyire sokan a közutakon száguldozó, zabolátlan vagányokkal. A levert forradalmak, öngyilkos költők, vesztes világháborúk és világbajnokságok népének nem maradt más, mint önmaga elpusztítása. A magyarok ennek minden csínját-bínját ismerik és gyakorolják: néhányan közülük huszonévesen a városban raliznak, többségük azonban a sokmilliós részvételű, nagy nemzeti versenyszámokban indul, s amit alkotnak, az világszínvonalú.
Magyarország lakói elképesztő energiákat ölnek abba, hogy hazájuk legyen Európa első és a világ negyedik legkövérebb nemzete, a magas vérnyomás, a cukorbetegség és az elhízás okozta daganatos betegségek alig bírják tartani a tempót az alkoholizmussal, melyben a magyarok nyolcadikak a világranglistán: a Kárpát-medencében a családi és társadalmi események kenőolaja, a pálinka diktál ütemet mindennek – a magyar ember hamarabb szeret, gyűlöl, örül, keseredik el és fekszik be a koporsóba a világ legtöbb népénél, Európában csak a bolgárok halnak meg korábban. De nem szabad elcsüggedni az Európa-bajnoki ezüst miatt, mert a rákosodás tekintetében a magyaroké az abszolút első hely Európában, harminchárom százalékkal haladják meg az uniós átlagot, ami nyilván összefügg azzal, hogy a dohányzás terén is kimagasló teljesítményt nyújtanak. Persze Árpád vezér igazán ambiciózus unokái több számban is versenybe szállnak: a magyar lakosság jelentős része egyszerre elhízott, rendszeres alkoholfogyasztó, továbbá dohányos, önpusztító életmódját önérzetesen mantrázott hazugságokkal bástyázza körül, szűkebb-tágabb környezete pedig megértően bánik vele: „egyszer élünk, papikám”, „ami jár, az jár”, „amit megeszel, az a tied, azt nem veszi el tőled senki” vagy „ahogy Lenin elvtárs mondta: be a szervezetbe”.
Kovács András Péter: Kihúzni magunkat a mélyből – A humorista a közéleti pártatlanság lehetőségéről, alkoholista apja súlyos örökségéről és a valóban ünnepként megélt karácsonyokról. Interjú!
A magyar ember önismerete ebben az ügyben is úgy működik, mint a legtöbb társadalmi probléma kapcsán: vagy hézagosan, vagy egyáltalán nem. Az elnyomó, de bűntudatos Kádár-rendszer még tömegével gyártotta az önpusztítást régi beidegződésekre meg nyugati hatásokra fogó szocioriportkönyveket és dokumentumfilmeket alkoholizmusról, kallódó fiatalokról vagy az akkoriban világelső öngyilkossági hajlamról, melynek terén a magyar társadalom ma már hál’ istennek csak Európa első harmadában van – a rendszerváltást követően aztán kiderült, hogy a magyarságnak még a kádárizmus által diktált torz önismeretre sincs igénye.
A magyarok többsége önmagáért csak nagyon rövid távon, legfeljebb pedig a családjáért vállal bármiféle felelősséget – ami ezen túlterjed, az nem érdekli. Ha beszáll valamelyik közös játékba, az nagy eséllyel az össznemzeti korrupció vagy a féktelen önpusztítás – és jaj annak, aki bármelyik útjába áll. Az Árpád hídon történt tragédia annak példázata, hogy aki önmagával szemben felelőtlen, az másra is veszélyt jelenthet, ez a tanulság azonban túl nagy súllyal terheli meg a magyarok pszichéjét, hisz a felelősségvállaláshoz még nem elég felnőttek, önmaguk elpusztításához viszont bőven eleget éltek már.
Ezért van a magyar embernek lelki-érzelmi konfliktusa mindenkivel, aki sorsát a megküzdésre teszi fel: arra emlékezteti, hogy ő nem a megoldandó feladatot, hanem az elkerülendő nehézséget látja meg mindenben és bármiben, ami akadályként előtte tornyosul – ezzel szemben nagyon hálás a halott, elbukott és elkurvult hősöknek, mert ők azt üzenik neki, hogy itt úgysem lehet tenni semmit. A legtöbb, amit a magyar ember elvégezhet, hogy felpattint még egy üveg sört, rendel még egy csülkös pacalt, és rágyújt még egy szál cigarettára – aztán jöjjön, aminek jönnie kell. A sírban már úgysem fáj.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/27. számában jelent meg július 7-én.