Puzsér Róbert: A birodalom visszavár

Ukrajna a miénk kell hogy legyen, és senki másé. Sem Európáé, sem Amerikáé. Ugyanakkor teljesen elképzelhető, hogy Kanada az USA 51. tagállamává válik – nekünk nincs ellenvetésünk. Vagy hogy Grönland amerikai lesz – nincs ellenvetésünk. És még ha Nyugat-Európa amerikai lesz is, valószínűleg mi sem fogunk nagyon tiltakozni. Ahogy Putyin mondta egyszer, az európai elit csupán kölyökkutyák, akik a farkukat csóválják amerikai gazdájuk előtt. Nos, hadd csóválják a farkukat – ez végső soron nem érdekel minket. De Ukrajna, Belarusz, a Baltikum és Kelet-Európa egy része végérvényesen hozzánk tartozik a globális újrafelosztás új térképén. Ez nem kérdéses.

Alexander Dugin szavai félreérthetetlenek, és kíméletlenül leplezik le azt, amit az orosz birodalmi gondolkodás képvisel. Nincs több álca, nincs több geopolitikai szómágia, nincs több kétértelmű nyilatkozat. Oroszország vezérideológusa végre kimondja azt, amit eddig is jól tudott mindenki, hiába tagadta körömszakadtáig a Fideszhez meg a Mi Hazánkhoz, a francia Nemzeti Tömörüléshez meg a német AfD-hez, a spanyol VOX-hoz meg az olasz Ligához hasonló orosz-kollaboráns rubelpártok propagandája: Ukrajna, a Baltikum és Kelet-Európa Oroszországnak jár. A fenti kijelentés mögött meghúzódó szándék biztos, hogy az újraalakuló Varsói Szerződéshez sorolja Észtországot, Lettországot és Litvániát, Magyarországot, Szlovákiát és Szerbiát, Lengyelország pedig eltöprenghet: meg bírja-e védeni magát, ha Moszkva a következő Ukrajnát belőle gyártja le? Dugin a nagy Putyinra hivatkozva azt állítja, hogy Európa kultúrnemzetei, mint Franciaország és Németország, Spanyolország és Olaszország, Nagy-Britannia és Svédország, amelyekre Oroszország a megszületése óta feni a fogát, de soha nem volt ereje elfoglalni, egytől egyig Amerika láncra vert kölyökkutyái. Nos, ez az a gondolkodás, ami a hazai illiberális propaganda szerint a nyugati hanyatlással szemben egy tradicionális értékeken alapuló, új világrendet kínál.

Csakhogy ez a világrend nem új. Ez a restaurált orosz birodalmi imperializmus kísérlete a jaltai világrend feltámasztására egy félfasiszta ideológia mentén. Dugin és Putyin világlátása nem a hagyomány, hanem a hódítás szellemét hordozza. Nem értékvilághoz, hanem uralomhoz és szolgasághoz tartozik. Nem együttműködésre, hanem leigázásra vonatkozik. Nem közakaratra, hanem a Kreml hatalmi erejére épül, amit a birodalom rubellel, propagandával, titkosszolgálati támogatással, és ha máshogy nem megy, tankok tűzerejével érvényesít.

Mit mond Dugin? Azt mondja, hogy Ukrajna az oroszoké. Nem kérdés. Fehéroroszország és a Baltikum is az oroszoké. Ez sem vita tárgya. Sőt: Kelet-Európa egy része is az övék. Elég megnyitni az Origó orosz nemzeti színekben tündöklő, dicsőséges fejlécét, és leolvasható, hogy Magyarországot az FSZB melyik tömbhöz rendeli. Vajon Alexander Dugint is a CIA pénzeli, ezért ismeri el azt, amivel a Nyugat Putyint vádolja? Duginnak nem számít, hogy Ukrajna, Fehéroroszország, a Baltikum meg Kelet-Európa lakói mit akarnak. Nem számít neki, hogy ezek az állampolgárok milyen politikai rendszerben óhajtanak élni. Az emberek nem számítanak. „Magyarkérdés: vagonkérdés” – mondta a hatalmas Sztálin. Az ukránok, a magyarok, az észtek, a lettek és a litvánok mindössze kiszolgáltatott területekhez rendelt számok, amelyeket egy magasabb rendű hatalom egyszer csak visszacsatol. Alexander Dugin frontálisan kinyilvánítja azt az agresszív birodalmi politikát, amelyet az Orosz Föderáció huszonöt éve készít elő: minden, ami a birodalom peremén van, az orosz érdekszféra része. Ha a lakói meg a vezetői beletörődnek, az helyes és jó. Ha nem, akkor jön az invázió.

Bismarck szerint „Oroszország legfőbb baja, hogy nem tudja, hol vannak a határai”. Ha másnaposan ébred, fáj a feje, és erőtlennek érzi magát, hódoltságai kiszabadulnak fennhatósága alól, és megízlelhetik az önrendelkezést, ahogy 1989-ben történt – csakhogy amint bevodkázik, és újra elhiszi magáról, hogy birodalom, máris erőszakosan visszafoglalja azt, amit korábban könnyelműen kiengedett a keze közül. És itt mutatkozik meg a tényleges különbség a Nyugat és Oroszország között. Az Egyesült Államok nem szállja meg Kanadát. Nem bombázza Montrealt. Nem jelenti ki, hogy Mexikó mindig is az Egyesült Államok része volt. Nem rohanja le tankokkal Mexikóvárost, és nem nyilvánítja ki, hogy a mexikóiak valójában amerikaiak, csak el lettek rabolva. Nem mérgezi meg azokat a mexikói politikusokat, akik fel mernek lépni az amerikai befolyás ellen. Ezzel szemben Oroszország elfoglalja a Krímet, aztán megkísérli lerohanni Kijevet, szétlövi Mariupolt, ukrán civileket rakétáz, és azt hazudja bele a nagyvilágba, hogy ő a XXI. század nagy-nagy áldozata. Aki nem hódol be Moszkvának, az automatikusan Amerika rabszolgája, egy „kölyökkutya”, aki öntudat nélkül csóválja a farkát – ez az orosz birodalmi logika lényege. Amelyik társadalom nem választja meg a rubelből finanszírozott pártot, az egy rabszolganép, amelyik arra szorul, hogy a dicsőséges Moszkva felszabadítsa.

A globális rubelsajtó azzal érvel, hogy a Nyugat maga is gyarmatosított. Valóban. A Nyugat bőven követett el bűnöket. Csakhogy a Nyugat meghasonult bűneivel. A Nyugat államai rabszolgákat és gyarmatokat tartottak, de a Nyugat államai felszabadították rabszolgáikat, és legalábbis partnerek voltak a kolóniáik függetlenedésében. A Nyugat államai nem igázzák le fegyveres erővel a világot. Nem bombázzák le Washingtonból vagy Ottawából, Londonból vagy Stockholmból, Párizsból vagy Berlinből, Madridból vagy Rómából azokat az országokat, amelyeknek a kormányait nem bírják megvenni vagy megpuccsolni. A Nyugat nem fegyverrel, hanem tőkével terjeszti a maga befolyását – és a különbség ezek közt csak azok szemében lényegtelen, akik vazallusi viszonyban állnak Moszkvával, ezért nem kell tartaniuk annak bombázásától és megszállásától. Oroszország a Nyugattal ellentétben semmit nem tanult, és semmivel meg nem hasonult: ugyanazt a leigázási doktrínát követi, amit 1945-től, amit 1917-től, amit a cárizmus alatt, és amit a nagyfejedelemség idején. Oroszország nem kérdez és nem egyeztet, nem érvel és nem vitázik. Oroszország utasít. Annak, aki nem ért a szóból, lerohanja a fővárosát. Ha nem bírja elfoglalni, rommá bombázza.

Alexander Dugin azt állítja, hogy „ha Nyugat-Európa amerikai lesz, valószínűleg mi sem fogunk nagyon tiltakozni”. Nos, ha ez így van, vajon miért kell az orosz titkosszolgálatnak az európai szélsőjobb és szélsőbal pártjait rubellel kitömnie, ezzel elaknásítania a Nyugat kulturális és politikai konszenzusait, és aláásnia a farkukat csóváló kölyökkutyák szuverenitását és stabilitását? Innen válik érthetővé az a két ok, amely miatt Ukrajna nem lehet Oroszországé. Az első számú ok az, hogy az ukránok nem adják az országukat – még Amerika sem tárgyalhat a nevükben, mert csak a szövetségesük, és nem a gyarmattartójuk: Ukrajna nem akar Oroszország martaléka lenni. A második számú ok az, hogy Ukrajnát Oroszország mindössze az aktuális zsákmányának tekinti, Alexander Dugin szavai pedig nem hagynak kétséget afelől, hogy korántsem fogja kielégíteni az éhségét: ezt a háborút Európának valahol mindenképp meg kell vívnia: vagy Doneck és Luhanszk, vagy Riga és Vilnius, vagy Krakkó és Varsó alatt. Ez a háború nem elhalasztható, mert Oroszország csakis az ellenállás erejéből tudja meg, hol húzódnak a határai.

Mi lesz a „globális újrafelosztás új térképével”, amelyet Alexander Dugin vizionál? Semmi – mert a világ már túllépett ezen. Az újraelosztás ma már nem katonai, hanem gazdasági erővel zajlik, Oroszország gazdasági erejét pedig Olaszországétól kizárólag az ásványkincsei különböztetik meg. Moszkva szokása szerint megint lekéste a történelmet – legalább egy évszázaddal.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/8. számában jelent meg február 21-én.