Jelentős fordulat állt be az orosz-ukrán háborúban a részben megszállt ukrajnai megyék Oroszországhoz csatolása, illetve a sokáig halogatott mozgósítás elrendelése és az Északi Áramlat gázvezetékeinek felrobbantása nyomán. Ezek várható következményeiről kérdezte a Népszava Jójárt Krisztiánt, az NKE Stratégiai Védelmi Kutató Intézetének munkatársát.
Az elmúlt tíz nap orosz lépései a háború eszkalációja felé mutatnak, vagy inkább az ukrajnai konfliktus újbóli befagyasztására irányulnak?
Azt hiszem, az elmúlt félévben mindenáron elodázni próbált mozgósítás elrendelésével Vlagyimir Putyin azt jelezte a világnak, hogy hosszútávú játszmában gondolkodik. Úgy tűnik, arra tette fel a lapjait, hogy Oroszországnak megvan a „stratégiai türelme” ehhez a háborúhoz, Ukrajna sorsa viszont azon áll vagy bukik, hogy a nyugati hatalmaktól kapott katonai támogatás meddig tart ki. Láthatóan abban bízik, hogy Oroszország a közelgő télen és jövőre is zsarolni tudja Európát az energiahordozók drágulásával, közben pedig katonai kapacitásainak mennyiségi fölényével le tudja győzni Ukrajnát.
Viszont alapvetően más a helyzet, mint a Krím 2014-es annektálása idején volt. Hiszen Ukrajna még ellentámadásban van, ezért a szakadár területek beolvasztása Oroszországba, Moszkva reményei ellenére aligha változtatja meg az ukrán szándékokat. A mozgósítás rövid távú célja minden bizonnyal az, hogy megállítsák az ukrán erők Harkiv megyéből indult ellentámadását, mivel a régió nagy részének visszafoglalása után az ukrán csapatok mostanra teljesen bekerítették a Donyeck megye északi részén lévő Liman városát is, elvágva ott védekező orosz erők menekülési útvonalát. Egész egyszerűen muszáj volt az oroszoknak újabb erőforrásokat bevonniuk. Hosszabb távon ennél fontosabb tényező lesz az, hogy a már Ukrajnában harcoló orosz szerződéses katonák mostantól nem bonthatnak szerződést, a frissen behívottakat pedig ugyanilyen szerződéses állományba helyezik. Kérdéses azonban, hogy az utóbbiaknak milyen kiképzést tudnak adni.
Felvázolná a jelenlegi hadszíntéri helyzetet?
A Harkiv megyei ellentámadás fő hadműveleti célpontja Kupjanszk városa volt, ami az orosz erők egy nagyon fontos logisztikai csomópontjaként szolgált, ezt mostanra elfoglalták az ukránok csapatok. Innen kelet felé, a Luhanszk megyei Szvatovéba próbálnak meg tovább haladni. Délebbre, Liman bekerítését/elfoglalását követően feltételezhetően megpróbálnak Liszicsanszk irányába haladni, és azt a Donyec folyó túlpartján fekvő Szeverodonyeckkel együtt visszafoglalni. Azt gondolom, hogy az orosz vezetés illúziókat kerget, ha azt hiszi, hogy az ukránok majd elrettennek az ellentámadás folytatásától amiatt, hogy most már – az orosz törvények alapján – belső orosz területekről lesz szó. Az ukránok ezt a feltételezést igyekeznek következetesen eloszlatni.
A herszoni régióban is folytatódik az ukrán ellentámadás, bár ennek az üteme lelassult. Az ukrán stratégia itt feltehetően nem Herszon közvetlen visszafoglalására irányul, mert abban az egész város elpusztulna, ahogy azt Mariupol ostrománál láttuk, és ez nagyon jelentős veszteségekkel is járna. Ehelyett azzal kalkulálnak, hogy Dnyeper nyugati partjára telepített, de fő utánpótlási vonalaiktól sikeresen elvágott orosz erők jelentős veszteségeket fognak elszenvedni, s egy idő után ez a hídfő a katonai logika mentén fenntarthatatlan lesz. Vannak arról szóló hírek, hogy az orosz hadvezetés már kivonná innen az erőit, csak a politika nem engedi. Herszon elcsatolásával azonban Oroszország itt is visszavonhatatlan kötelezettséget vállalt.
A múlt héten kezdett mozgósítással milyen katonai célok válnak megvalósíthatóvá Moszkva számára?
A nagy honvédő háború kezdete, vagyis 1941 óta ez az első alkalom, hogy az orosz haderőt mozgósították. Elméleti szinten a világháború utáni szovjet haderő is a mozgósítási képességre épült, s az elmúlt évtizedek hadászati gyakorlatain ezt a behívásos rendszert újra és újra tesztelték, de élesben most először történik. A közhiedelemmel ellentétben az orosz haderő nem tömeghaderő: volt egy jelentős átalakítás, miután a 90-es években nagyjából sikerült letisztázni, hogy a fegyveres erők fejlődésének útja egy professzionalizált, kis létszámú, ám magas harckészültségű haderő megteremtése lesz. Jelenleg mintegy 30 százaléknyi a sorozott katonák aránya, és mivel a lövészkatonák azok, akik a legrövidebb kiképzést igénylik, ezért a sorállomány arány a lövészalakulatokban a legmagasabb. Emiatt, amikor megindult az Ukrajna elleni invázió, az orosz haderő azzal szembesült, hogy nincs elég lövész katonája, hiszen sorállomány nem vethető be külföldön. A mozgósítást az orosz politikai vezetés mindenáron el akarta kerülni, inkább önkéntes zászlóaljakat állítottak fel a tartalék harccsoportok bázisán. Ezzel azonban az orosz haderő felélte a strukturális és személyi feltételeit annak, hogy kiképezze a fél év halogatás után most behívásra kerülő embereket, s megfelelő haditechnikával szerelje fel őket. Támadó műveletekre vélhetően alkalmatlanok lesznek, de adott esetben képesek lehetnek feltartóztatni az ukrán ellentámadást.
Ugyanakkor, a jelek szerint nincs semmilyen alapja Szergej Sojgu védelmi miniszter múlt hét szerdai közlésének, miszerint egy részleges mozgósításba kezdenek, s csak 300 ezer embert hívnak be több ütemben. A Novaja Gazeta belsős források alapján egymillió fő tervezett behívásáról ír, a Meduza szintén orosz ellenzéki lap 1 millió 200 ezerről. Valószínű, hogy amit látunk, az csak a behívások első hulláma. Ha az őszi sár miatt megtorpannak az ukrán ellentámadás műveletei, az oroszok néhány hónapos haladékot nyerhetnek, ami elég lesz talán, hogy több hullámban behívjanak még katonákat, alaposabban felkészítsék a sorállományt, és tavasszal már be tudják őket vetni, akár támadó műveletekben is.
A mozgósítás egyik drámai következménye, hogy sokan elmenekülnek az országból.
Igen, az orosz vezetés eddig pontosan azért nem folyamodott a mozgósításhoz, hogy az emberektől, amennyire lehet, távol tartsa ezt a háborút. Bár van egy nagyon hangos, nacionalista beállítottságú kisebbség, amely régóta követelte a mozgósítást, és szükség esetén atomfegyver bevetését is, de a társadalom nagy többsége passzívan támogatta ezt a háborút, amíg a saját bőrén nem érezte. Most ez bekövetkezett. Senki nem tudja mekkora mozgósításról van szó, de nem hiszik el a 300 ezres számot. A vonatkozó elnöki rendelet titkosított, 7. pontjából derülhetne ki valószínűleg, hogy mi a valós szám. A rendeletben benne van, hogy a védelmi minisztérium határozza meg, az egyes régiókból hány embert hívnak be. Az eddig napvilágra került adatokból az látszik, hogy igyekeznek a mozgósítást főleg a periférián megvalósítani, például Dagesztánban, ahol emiatt nagyobb tüntetések is voltak, másrészt meg a periférián belül az amúgy is elnéptelenedő falvakból. A 12 milliós Moszkvából az ismert információk szerint mindössze 16 ezer embert akarnak behívni, a hétmilliós Szentpétervárról háromezret, tehát ezeket igyekeznek továbbra mentesíteni a háború hatásai alól. A behívottak egy jelentős része az egyéni túlélési stratégiát követi, megpróbál elrejtőzni, külföldre menekülni, elsősorban oda, ahova nem kell vízum. Kazahsztánba ment mostanra már közel százezer orosz állítólag, Grúziába ötvenezer. De még Mongóliába is menekülnek Burjátföldről, ahol szintén nagyarányú a mozgósítás.
Putyin pénteken bejelentette, hogy jóváhagyják a nagyrészt megszállt négy ukrán megye Oroszországhoz csatlakozását. Ez hogyan rendezheti át a konfliktust?
Katonai szempontból ennek két közvetlen hatása lehet. Egyrészt ezeknek a lakosságát is be lehet majd sorozni. Másrészt a jelenlegi orosz sorállományt is oda lehet vezényelni, hiszen a törvény szerint ők külföldön nem vethetők be, de az annektálással Luhanszk, Donyeck, Zaporizzsja és Herszon megye jogilag belföld lesz. Továbbá az orosz nukleáris védőernyőt kiterjesztik majd ezekre a területekre. Politikai szempontból a Kreml nyilván igyekszik majd győzelemként kommunikálni e megyék beolvasztását Oroszországba. Bár a Meduza (emigrációban működő független orosz portál – a szerk.) azt írja, hogy a Kreml által rendszeresen végeztetett nem nyilvános közvélemény-kutatásokból az derült ki, nem igazán sikerült az orosz lakosságot meggyőzni arról, hogy nem egy romhalmazt fognak megkapni, hanem oroszajkú népességet és gazdaságilag nagyon értékes területeket.
Mit gondol Dmitrij Peszkovnak, a Kreml szóvivőjének kijelentéséről, hogy a konfliktus addig fog folytatódni, amíg Donyeck megye egészét az ellenőrzésük alá nem vonják?
Ez a háború azzal a fő céllal indult, hogy megdöntsék a Zelenszkij vezette ukrán kormányt és egy oroszbarát bábkormányt ültessenek a helyére. Most csak a másodlagos cél érvényesül, az, hogy újabb területeket hasítsanak le Ukrajnából, s itt a minimális cél a Donyec-medence, azaz a Donbasz elfoglalása, s ebben gyakorlatilag nincs mozgástér, hiszen Oroszország már a háború előtt elismerte a két szakadár terület függetlenségét az alkotmányukban foglalt területi határaik mentén, függetlenül attól, hogy akkor még Ukrajna ellenőrizte a 60-60 százalékát ezeknek a megyéknek. Putyin következetesen csak a Donbászban folyó háborúról beszélt, ahogy a május 9-ei győzelmi parádén is. Nemrég Szamarkandban tartott egy sajtótájékoztatót, még a mozgósítás előtt, ott is azt mondta, hogy a Donbasz visszaszerzése a cél, és a többi megyét meg sem említette, holott a héten Zaporizzsja és Herszon megyében is lebonyolították az Ukrajnától elszakításukat előkészítő színlelt népszavazást.
Láttuk a minap az Északi Áramlat gázvezetékek elleni balti tengeri szabotázs akciót. Vajon ez mit vetít előre?
Egyelőre csak találgatni tudjuk, hogy ki áll az akció mögött. Annyi biztos, hogy a technikai hiba kizárható, szabotázs volt. Elvileg ezek az oroszok gázvezetékei is. Tehát, ha Európát a továbbra is zsarolni akarták volna a gázszállítások lehetőségével, akkor ebből a szempontból ez egy öngól. Az Északi Áramlat 1-en egyébként augusztus óta nem jött gáz. Ha mégis az oroszok voltak, akkor ezt stratégiai jelzésnek szánhatták Európa felé, hogy hajlandóak eszkalálni ezt a konfliktust, ha kell Ukrajna határain túl is, s készek felrobbantani egy gázvezetéket, akár azt az új norvég-lengyel balti gázvezetéket is, amit a felek a héten adtak át. Az orosz propaganda közben előszeretettel citálja Joe Biden amerikai elnök egy korábbi kijelentését, ami még az Északi Áramlat 2 gázvezetékre vonatkozott, hogy minden eszközzel meg fogják akadályozni azt, hogy ezen gáz jöjjön, még a németek ellenében is. Ez egy szerencsétlen kijelentés volt, amibe nyilván bele lehet olvasni sok mindent, és az orosz propaganda ezt igyekszik úgy tálalni, hogy egyértelműen az amerikaiak állhatnak a támadás mögött.
Az Ukrajnának nyújtott nyugati katonai támogatásra milyen hatással lehet ez a mostani fordulat?
Azt gondolom, hogy semmilyen hatással nem lesz, sőt, orosz szempontból kontraproduktív lehet. A héten jelentette be a Biden adminisztráció, hogy újabb 1,2 milliárd dollár katonai segélyt kap tőlük Ukrajna. A már leszállított haditechnikai eszközökből kapnak továbbiakat, illetve hozzájuk való lőszert, és 18 újabb HIMARS rakétasorozatvetőt ígértek Ukrajnának. Jelenleg 16 van ott, plusz a hasonló M270-es eszközök, ami a britek által szállított, lánctalpas verziója a HIMARS-nak, illetve a németek Mars néven szállítottak Ukrajnának ugyanilyen eszközt. Ezek a fegyverek a harkivi és a herszoni ukrán ellentámadás előkészítésében is döntő szerepet játszottak, mivel az orosz oldalon nincs meg az a felderítő-csapásmérő komplexum, ami szükséges volna ahhoz, hogy egy mozgásban lévő rakétaütegre a felderítést követően néhány percen belül csapást tudjanak mérni.
A nyugati támogatás politikai hátországára viszont komoly hatással lehet a háború elhúzódása.
Az oroszok nyíltan arra játszanak, hogy Európát tudják szorongatni a gázzal idén és a következő évben is, de energetikai szakértők szerint problémás orosz szempontból, hogy aki tényleg fontos tényező Ukrajna katonai támogatásában – például az Egyesült Államok, amely a legutóbb bejelentett csomaggal együtt most már több mint 16 milliárd dollár értékben szállított katonai segélyt Ukrajnának –, azt nem tudják térdre kényszeríteni. Az amerikai támogatás önmagában több, mint amit a fennmaradó szövetségesek együttvéve nyújtottak, és ebből is a britek és a lengyelek nagyon jelentős arányt tesznek ki, s őket szintén nem nagyon tudják az oroszok zsarolni, ahogy a rendkívül elkötelezett balti országokat sem. Tehát csak a németeken meg a franciákon keresztül tudnának nyomást gyakorolni Washingtonra, de nem hiszem, hogy ők meghátrálnának vagy visszakoznának.
A korábban Oroszország szövetségesének tartott Szerbia és Kazahsztán is jelezte, hogy az álnépszavazások eredményét nem fogja elismerni. Ez a jelenség valami módon korlátozza Oroszország mozgásterét?
A kazahok már 2014-ben kifejezetten fenyegetésként élték meg az oroszok ukrajnai beavatkozását, hiszen Kazahsztán északi részén is jelentős orosz kisebbség él. A posztszovjet térség országai most tisztán érzékelik, hogy az orosz haderő nagy mértékű kivérzése Ukrajnában, illetve Oroszország elszigetelődése és gazdasági meggyengülése növeli a politikai mozgásterüket és szabadságukat Moszkvától. Tehát az egykori birodalmi kötődés tovább lazul. Beszédes, hogy Kaszim-Zsomar Tokajev kazah elnök már májusban a Szentpétervári Gazdasági Fórumon kijelentette, hogy nem ismeri el még a Donyecki és Luhanszki Népköztársaságok függetlenségét sem.
Annak ellenére, hogy Tokajev hatalmát az orosz katonák szilárdították meg januárban, amikor ott egy puccskísérlet miatt a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének keretében beavatkoztak, a kazah elnök láthatóan nem túl hálás Putyin felé. Valószínűleg érzi Peking támogatását maga mögött, mivel a közép-ázsiai régiót egyre inkább Kína uralja gazdaságilag. Az ukrajnai háború miatt a dél-kaukázusi országokban is megkérdőjeleződött az eddigi orosz biztonsági dominancia, ahogy az már a 2020-as hegyi karabahi háborúban látszott, ahol a törökök nyíltan beálltak Azerbajdzsán mögé a Moszkvával szövetséges Örményországgal szemben. Tehát az orosz dominancia a posztszovjet térségben már minden elemében recseg-ropog, és ezt mindenki látja.
Andrej Kortunov, az orosz külügyminisztérium saját agytrösztjének, a RIAC-nak a vezetője egy március végén közölt cikkében úgy fogalmazott, akárhogy is érjen véget az ukrajnai háború, ”arra minden bizonnyal úgy fognak emlékezni, mint a birodalmi örökségével küzdő Oroszország harminc éve tartó drámájának utolsó felvonására.”
Jójárt Krisztián
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutató Intézetének munkatársa, az NKE Hadtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, kutatási témája az orosz haderő reformja és a kortárs orosz katonai gondolkodás.
Megjelent a Népszava Külföld rovatában 2022. október 1-jén.
