A kazah, türkmén, orosz, üzbég, belarusz, kirgiz és tádzsik elnök, valamint az örmény miniszterelnök a Független Államok Közössége vezetőinek csúcstalálkozóján a kazahsztáni Asztanában 2022. október 14-én – Mukhtar Kholdorbekov / Reuters
Minél nyilvánvalóbbak Oroszország katonai veszteségei Ukrajnában, annál látványosabban szembesítik Vlagyimir Putyin orosz elnököt a Kreml befolyásának gyorsuló visszaesésével a posztszovjet térségben. Az Ukrajna elleni orosz agresszió rávilágított Oroszország katonai gyengeségeire, ami alapjaiban rengeti meg azokat a Moszkva által dominált szervezeteket, amelyek a volt szovjet tagköztársaságok egy részét hivatottak összefogni.
Ukrajnán kívül sem érték jó hírek Vlagyimir Putyint az elmúlt hetekben. Az Ukrajna elleni inváziót február 24-én elindító orosz elnöknek ugyanis nem igazán sikerültek azok a nemzetközi találkozói sem, amelyekkel épp azt szerette volna igazolni a Kreml, hogy a Nyugattal való konfliktusában bőven vannak szövetségesei, hogy a nyugati kapcsolatoknak megvannak a gazdasági alternatívái, valamint hogy vége a hidegháború utáni, Washington által vezetett egypólusú világrendnek, amelyet egy multipoláris rend vált fel.
Azzal, hogy Oroszország a nyugati világon túl, keleten sem áll túl jól, az orosz elnök jól láthatóan a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) szeptemberi találkozóján szembesült, ahol India és Kína is inkább a háború gyors lezárására hívta fel figyelmét. (Erről itt olvashatja részletes írásunkat.)
Ezután viszont már a posztszovjet térségben is az orrára koppintottak: az, ahogy a tádzsik elnök a hétvégén beolvasott az orosz elnöknek – Emomali Rahmon monológját a YouTube-on már csaknem nyolcmillióan látták cikkünk megjelenéséig – a Közép-Ázsia–Oroszország találkozón, csak egy volt a figyelmeztető jelek sorában.
Pedig látszólag – hiszen a hosszú távú folyamatok már így sem az orosz befolyás megerősítését vetítették előre globálisan – milyen jól indult minden a Kreml számára még az év elején, legalábbis, ami a posztszovjet térséget illette: Ukrajnában közvetlenül semmi sem fenyegette a 2014-es orosz annexiót – az elcsatolt Krím félsziget miatti nyugati gazdasági szankciók nem voltak túl súlyosak, az oroszbarát szakadár Donyeck és Luganszk körül a konfliktus takaréklángon égett –, közben a Belaruszt 28 éve vezető Alekszandr Lukasenko mindinkább Moszkva irányítása alá került, januárban pedig Kazahsztán elnöke kért katonai segítséget Oroszországtól a benzin árának emelkedése nyomán kitört zavargások miatt.
Utóbbi ráadásul mérföldkő volt a Kollektív Védelmi Szerződés Szervezete (ODKB) életében: itt történt meg először, hogy a moszkvai vezetésű szervezet beavatkozott egy tagországban. A zavargások elcsitultak, úgy tűnt, Moszkva jelentősen megerősítheti befolyását a nagy olajkészletei miatt egyébként meglehetősen önálló, az Egyesült Államokkal és Kínával is jó kapcsolatokat ápoló Kazahsztánban.
Ukrajna megtámadását az orosz befolyás kiterjesztésének újabb állomásaként szánta Moszkva. Kijev gyors meghódolása helyett azonban a háború lassan kilenc hónapja tart (legutóbbi helyszíni riportjainkat itt, itt és itt olvashatja Kelet-Ukrajnából), ráadásul
Oroszország katonai veszteségei óriásiak, és egyre kevésbé látszik, hogyan őrzi meg hatalmát és posztszovjet befolyását a putyini rezsim anélkül, hogy eredeti katonai céljait elérné.
Putyin a veszteségek nyomán katonai mozgósítást rendelt el, ami egyrészt zavart okozott a kézivezérelt orosz médiatérben, másrészt az orosz társadalom számára is világossá tette, hogy az ukrajnai kaland most már közvetlenül érinti: a döntés katonaköteles férfiak százezreinek exodusához vezetett, többek között a posztszovjet államok felé.
Moszkvának sok a többfrontos feladat
Hogy Moszkva befolyását egyre inkább megkérdőjelezik a posztszovjet térségben, azt először az jelezte, hogy szeptember közepén ismét kiújultak a harcok Azerbajdzsán és Örményország között. Az összecsapásoknak örmény és azeri jelentések szerint 212 halálos áldozata volt.
A 2020-as második karabahi háború Azerbajdzsán előretörésével zárult, de ekkor Moszkva közvetítő-békefenntartóként az örmények lakta Hegyi-Karabah teljes azeri megszerzését megakadályozva tényező tudott maradni, Örményország érdekeit valamelyest képes volt megvédeni. Ez érzékeny helyzet volt Moszkva számára, hiszen Azerbajdzsán és Örményország is tagja a Független Államok Közösségének (FÁK), ráadásul Örményország az ODKB tagja is – innen Azerbajdzsán már 1999-ben kilépett.
Azerbajdzsán most szeptemberben azért is vághatott bele az újabb összecsapásba, mert Oroszország a karabahi erőinek nagy részét Ukrajnában használta fel – ráadásul ott is kudarcot vallva. Moszkvától így nem kellett tartania, de a nemzetközi figyelemtől sem, hiszen az is Ukrajnára irányul.
Örményország így azzal szembesült, hogy Moszkvától érdemi védelemre nem számíthat – ez tüntetésekhez vezetett az ODKB-ből való kilépést célozva, majd Jereván bejelentette, hogy nem vesz részt a szervezet Kazahsztánban esedékes hadgyakorlatán sem.
Az azeri–örmény összecsapással egy időben újabb ponton támadt konfliktus: Kirgizisztán és Tádzsikisztán határán törtek ki határvillongások. A harcokban kirgiz és tádzsik jelentések szerint összesen száz ember meghalt, ezreket evakuáltak. A két ország közötti 970 kilométeres határszakasz felén nincs jóváhagyott határvonal – a jelek szerint Moszkva itt sem tud olyan erőként fellépni, amelynek döntését mindkét fél megelégedéssel elfogadná. Igaz, Putyin találkozott a kirgiz és a tádzsik elnökkel szeptemberben az Sanghaji Együttműködési Szervezet már említett konferenciáján, majd a kissé nyakatekert nevű Konferencia a kölcsönhatásról és bizalomépítő intézkedésekről Ázsiában (angol rövidítéssel CICA) rendezvényén, végül a múlt heti Közép-Ázsia–Oroszország csúcson is.
Utóbbi kettő Asztanában, a kazah fővárosban volt. Beszédes, hogy a 28 tagú CICA konferenciájára érkező Putyint nem a kazah elnök fogadta, hanem csak a kormányfő, noha Kaszim-Zsomart Tokajev a katari vezetőt és a török elnököt személyesen üdvözölte érkezésükkor.
Kirgizisztán a múlt héten lefújta a területén október közepére tervezett ODKB-hadgyakorlatot is, és nem volt ott egy korábbin sem, mondván, a tádzsik erőkkel nem kíván közös gyakorlaton részt venni. Az, hogy végül elmaradt a „Megbonthatatlan testvériség” névre keresztelt gyakorlat, jól mutatja a szervezet tudathasadásos állapotát:
- a hattagú szervezetből Oroszország harcban áll a szervezeten kívüli Ukrajnával – úgy, hogy ehhez területet biztosít a konfliktusból formálisan kimaradó Belarusz;
- Örményország háborúban áll a szervezeten kívüli Azerbajdzsánnal, ahol békefenntartóként van jelen Oroszország, de egyre fogyó erővel, mert azt épp Ukrajnában használja el;
- és végül az ODKB két tagja, Tádzsikisztán és Kirgizisztán egymással fegyveres összetűzésig zajló határvitában áll.
- Kazahsztán az egyetlen, amely semmilyen fegyveres konfliktusban nem érintett.
Jött a tádzsik elnök monológja Putyin felé
Ebben a kontextusban kell értelmezni Emomali Rahmon Putyinhoz intézett monológját. Az országot 28 éve irányító tádzsik elnök – akit 1952-es születésekor még oroszos végződéssel, Rahmonov néven anyakönyveztek, jelzésértékű volt, hogy 2007-ben az utolsó szótagot elhagyta – nem a demokráciáért aggódott, vagy közvetlenül Ukrajnáért, hanem nyomást gyakorolt Putyinra, jelezve, hogy vannak más szereplők is Tádzsikisztán körül, elsősorban Kína.
Közvetlenül a fórumon nem esett szó Ukrajnáról – Putyin is inkább a húsz éven át nyugati katonai szerepvállalással élő Afganisztán nehézségeiről beszélt –, bár Rahmon azért Ukrajnával kapcsolatban is odaszúrt Putyinnak a fejből elmondott, néha kusza, befejezetlen mondatokkal teli beszédben, utalva az orosz mozgósítás elől eljövő férfiakra: „Köszönjük, már megbocsásson, most itt van 30 ezer, ne nevezzük őket menekülteknek, áttelepülő orosz nyelvű, aki hozzánk érkezett.”
Súlya a megnyilatkozásnak abban van, hogy ez nyilvánosan hangzott el, emlékeztetve az orosz elnököt arra, hogy a Szovjetunió is akkor esett szét, amikor kevés figyelmet szentelt az ország kisebb népeinek.
„Mi mindig tiszteltük a stratégiai partnerünk érdekeit, de elvárjuk, hogy minket is tiszteljenek”
– mondta Rahmon. Hiányolta az orosz gazdasági befektetéseket – amelyek, bár ezt nem nevesítette, de nyilván erősítenék Moszkvában a tádzsik lobbierőt, akár a határviták rendezésénél is. „Az (orosz) katonai bázisok, a gyakorlóterepek mindmáig megmaradtak” – jelezte az ország stratégiai fontosságát.
Tádzsikisztán – amely a közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságok közül egyedüliként nem török, hanem perzsa gyökerű – a térség legszegényebb állama, ezért is beszédes az a nyilvános neheztelés, amelyet Putyin kapott Rahmontól.
A szövetségesek nem mennek Moszkva után
Ahogy a CICA-konferenciának, úgy a Közép-Ázsia–Oroszország találkozónak is Asztana volt a helyszíne, jelezve az igényt, hogy Kazahsztán egyre inkább a térség diplomáciai-gazdasági fórumainak központja legyen. A kazah fővárost a jelenlegi elnök alatt nevezték vissza, elvéve a néhány évig viselt Nur-Szultan nevet, amelyet Tokajev elődjéről, az országot már függetlensége előtt is vezető, majd elnökként 2019-ig, utána a háttérből irányító Nurszultan Nazarbajevről kapta.
Nazarbajevet Tokajev épp a januári zavargások idején szerelte le, eltávolította az ország nemzetbiztonsági tanácsának, majd a kormánypárt éléről, amelynek nevét is megváltoztatta. Tokajev nemcsak a nazarbajevi múlttól, de Moszkvától is igyekszik távolodni – ami januárban az ő esetében, miután úgy tűnt, jobban bízott az ODKB segítségében, mint saját, azaz inkább a nazarbajevi rezsim rendfenntartóiban, még nem volt egyértelmű.
Tokajev már júniusban, a szentpétervári gazdasági fórumon közölte, hogy országa nem ismeri el a szakadár kelet-ukrajnai államokat, és kiáll Ukrajna területi egysége mellett. Beszélt az Oroszországgal szembeni szankciókról, amelyeket Kazahsztán figyelembe vesz, és arról, hogy kétségei vannak a nyugati importot helyettesítő tervek megvalósításával szemben. Kazahsztán azt is előre jelezte, nem fogja elismerni négy ukrán megye annexióját, amit aztán Putyin bejelentett (ezt azóta is csak Észak-Korea ismeri el a világ országai közül).
Tokajev novemberben előrehozott elnökválasztásra készül – az általa támogatott, népszavazással elfogadott új alkotmány szerint 5-ről 7 évre emelkedik a megbízás ideje, viszont ezentúl egyetlen ciklus erejéig tölthető be a poszt. A 2019-ben, még a régi szabályok szerint megválasztott Tokajev azonban most még elindulhat.
Az, hogy Putyintól való távolságtartása az ukrajnai háborúval kapcsolatban egyértelműen megnyilvánul nem sokkal a választás előtt, jelzi a kazahsztáni politikai elit általános fenntartásait is a Kremllel szemben. Többről van szó, mint személyes fricskáról, bár ahhoz is megvan a muníció, miután Putyin az év elején még Tokajev nevét is eltévesztette, vagy, mert tavaly Szentpéterváron a FÁK-országok vezetőinek informális találkozóján az orosz elnök inkább az előddel, Nazarbajevvel tárgyalt, a szintén jelen lévő kazah elnök csak egy gyors beszélgetést és moszkvai meghívást kapott.
Garancia helyett fenyegetés
A Moszkvától távolító folyamatok nem most indultak el a volt szovjet tagországokban, de Ukrajna megtámadása után ez felgyorsult: azzal szembesültek ugyanis, hogy Oroszország már kevésbé lehet a különböző – gazdasági, biztonsági, határvonalakat illető – kérdések garanciája, miközben egyre inkább válhat maga is függetlenségüket fenyegető tényezővé. Mindezt úgy, hogy közben gyengeségei is kiviláglottak.
Oroszország a 2000-es évek első feléig az energiahordozókban gazdag posztszovjet országokat is dominálta, azzal, hogy Európa felé ő közvetítette az azeri, türkmén és üzbég földgázt. Mostanra azonban kiépültek az alternatív útvonalak, és megjelent Közép-Ázsiában vásárlóként, befektetőként Kína, amelynek gazdasági erejével Moszkva eddig is egyre kevésbé tudta felvenni a versenyt, az ukrajnai háború miatt pedig erre még kevesebb esélye van.
Az, hogy Moszkva egyszer még vitathatja a volt szovjet tagállamok függetlenségét és akkor megállapított határait, legkésőbb 2008-ban világossá vált, amikor független államokként elismerte a Grúziához tartozó, bár akkor már 15 éve de facto önálló életet élő szakadár Abháziát és Dél-Oszétiát. A grúz–orosz fegyveres konfliktus azonban csak öt napig tartott és orosz győzelemmel végződött, így az inkább erősítette Moszkva pozícióit a posztszovjet térségben. 2014-ben a Krím elfoglalása lényegében harc nélkül lezajlott, Kelet-Ukrajnában pedig úgy érte el a szakadár államok létrejöttét, hogy hivatalosan nem vett részt benne az orosz hadsereg – a valóságban persze igen, de ez sem járt számára súlyos emberveszteséggel.
Moszkva elszámította magát
Ezek alapján Moszkva – miközben gazdasági kapcsolatait az energiahordozók exportjának növelésével szorosabbra vonta Európával – úgy érezhette, hogy apránként egyre többet szerezhet vissza abból az érdekszférából, amelyet a Szovjetunió megszűnésével elveszített. Bár figyelmeztető jel lehetett volna, hogy sem a Grúziából kiszakított szakadár államokat, sem a 2014-es ukrajnai orosz annexiót, sem a kelet-ukrajnai szakadár államokat nem ismerte el Moszkva egyetlen szövetségese sem, még Belarusz is távol tartotta magát ettől.
Ennek Moszkva nem tulajdonított jelentőséget, magabiztosságát viszont erősítette az Egyesült Államok végleges kivonulása Afganisztánból, amelyet gyorsan visszaszereztek a tálibok. Ebből Moszkvában azt szűrték le, hogy a Nyugat gyenge, ha gyorsan kész tények elé állítják, nem vállalja fel a konfliktust.
A számítás azonban téves volt: Ukrajna képes volt ellenállni, a társadalom nem volt olyan oroszpárti, ahogyan azt Moszkva hitte, az orosz nyelvű lakosság jelentős része is agresszort látott az orosz hadseregben, a 2014 óta tartó ukrán hadseregreform is növelte Ukrajna védelmi erejét, amelyet az orosz invázió kezdete után gyorsan érkező nyugati fegyverszállítmányok is erősítettek, és az Oroszország elleni nyugati szankciók is gyorsabban születtek meg, mélyrehatóbbak voltak, mint azt Oroszország várta.
Az már bizonyos, hogy bárhogyan is végződik az ukrajnai háború, nem Moszkva eredeti tervei szerint zárul le, és utána még nehezebb lesz egyben tartania szövetségi rendszerét, mint Ukrajna megtámadása előtt volt.
