Az utókor hálás a nagy felfedezőknek. Nevüket megőrzi, tetteiket számon tartja, s az új nemzedék gyakran követendő példát lát hősiességükben, kitartásukban, szenvedélyükben. De mi történik a kevésbé csillogókkal, azokkal, akik nem értek el világraszóló eredményt, ám egész életüket a kutatás, a kísérletezés konok tüze fűtötte? Hittek és kockáztattak, a nagy szenvedély csodálatos értelmet adott fáradozásuknak. Híres ember nemigen vált belőlük, de a korszakalkotó felfedezések történetébe ők is beletartoznak.
Faludi Károlyt rendkívüli élete, gyönyörűszép sorsa a kétszeresen kiválasztottak sorába emeli.
Aradon, a Maros-parti Cincinat Pavelescu utcában, parányi házban él az ország legidősebb színésze: a 102. évét taposó Faludi Károly. Felesége most bizonyára kikorrigálna: színész-aviatikus – mondaná, és így igaz. A büszke címmel a század elején Molnár Ferenc tisztelte meg, s ez a kettősség, talán nem csalódom, mind a repülés, mind a színjátszás történetében egyedülálló. A curriculum vitae szinte páratlanul gazdag. Elég csak arra gondolni, hány embernek adatott meg, hogy felnőtt korban, cselekvő részesként élje át a repülés hőskorát és az űrlaboratóriumok, holdexpedíciók időszakát.
A ház gazdája gyengélkedik. Restelli, hogy az ágyban találom, mikor a delet is elharangozták már. A nyáron elesett, nagyon megütötte magát, azóta „fogva tart az ágy, s ha a feleségembe vásárolni megy, hát rám zárja a kaput”. Az élettárs gyöngéd szeretettel igazítja a takarót, vigyázza élete párja egészségét. És ambícióval, hozzáértéssel gyűjti, rendszerezi e példátlanul gazdag sors emlékeit.
Újságkivágások, fényképek, naplójegyzet viszi előre a beszélgetést, s a házigazda néha még friss memóriája, meglepően szép fogalmazása. Csend van a környéken, a kicsiny szobában félhomály. Faludi Károly – hangja mintha ércesen csengene, vagy csak nekem tűnik úgy?! – ifjúságát idézi. A kezdet kezdetét, amikor egy kicsi bádogosinast a világot jelentő deszkákra sodort tehetsége és nyugtalan természete. Az iparos dalkörben énekelt, majd híres elődjeihez hasonlóan a vándorszínész hányatott élete várt rá. De már 1905-ben szerződteti az Aradi Színház.
És ekkor a szép jövő előtt álló színművészt emésztő szenvedély keríti hatalmába. Már nem csak képzelete szárnyán szeretne repülni. Egy évben született Bleriot-val, olvasott kísérleteiről, benne is erősödik az elhatározás: gépmadarat épít.
És hozzálátott. Aki tervéről tudomást szerzett, különcnek vagy csodabogárnak tartotta. „Bolond színész” – legyintettek, de a fiatal aradi bonviván nem törődött a kishitűekkel. A város szélén hangárt eszkabált, szabadidejében lázasan dolgozott, mert érezte, sikerülni fog. Kísérletében magára maradt, barátai is elidegenedtek tőle, anyagi támogatást hiába remélt volna.
De az aeroplánt hamarosan megcsodálták a szép számban összegyűlt kíváncsiak. A falécekből és vászonból készült kétfedelű gép 7,5 méter hosszú, 1,80 méter magas és mindössze 220 kg volt, a pilóta testsúlyával együtt, öt lóerős motorja a gép alsó szárnyára volt szerelve. A légcsavart a szárnyak mögött helyezte el. 1909 június 15-én emelkedett először a levegőbe. A motor gyenge volt, a szél belekapott a gép szárnyába és 10 méter magasból a földhöz csapta. Bátor pilótáját törött lábbal emelték ki a roncsok alól.
Tíz nappal később a nagy kortárs, Blériot, átrepülte a La Manche-csatornát.
A következő hónapokban Faludi Károly a helyi lapban kéri a városi tanácsot, hogy szubvencionálják konstrukcióját. Nagyobb, erősebb motorra van szüksége. Molnár Ferenc is pártját fogja, de minden ajtó bezárul előtte.
– Nem kedvetlenedtem el – emlékezik. Saját erőmből, teljesen egyedül még néhány aeroplánt készítettem. A legutolsót Asboth Oszkár, a helikopter egyik feltalálója vette meg tőlem.
Repült Pécsett, Győrött, Nagykanizsán és természetesen Aradon. Egyszer a bolondok házába is bevitték, amikor előrukkolt azzal, hogy ő most saját készítésű madarával repülni fog. Kacag, mindig felderül, amikor erre az epizódra emlékezik. Rózsás arca, akár a gyermeké, hófehér bajusza mókásan megrezdül.
Kísérletei nem maradtak nyomtalanok. A lapok többször megemlékeznek repüléséről, a Francia Aeronautikai Társaság is feljegyezte próbálkozásait. Érdemes lenne tudományos igénnyel felmérni, mit jelentett repülése a tudományág történetében, hova sorolhatók kísérletei, konstrukciói, egyéni rekordja.
Személyes kapcsolatai sem mindennapiak. Találkozott Edisonnal, ismerte Jókait, biztató sorokat kapott Gárdonyitól, Lehártól, Kacsóh Pongráctól.
Egy bohém színész így irigyelte meg Ikaroszt, és a kor úttörőivel egyidejűleg szárnyat és testet álmodott képzeletének. Ki emelkedhetett fel hozzá? Mivel mérhető szenvedélye?
A másik szerelemmel.
Annak krónikája legalább ilyen gyönyörű. Böngésszük a korabeli plakátokat, a parányi szoba falát beborító fényképeket. Faludi Károly Mujkó szerepében, Manrico jelmezében. Lapozzuk a naplót: aradi bemutatók, vidéki színtársulatoknál töltött évadok, szerződés a pesti Népoperába.
– Szépen ívelő, meleg hangja volt a férjemnek – mondja Faludiné Bayer Kató. Az öreg rábólint. – És hogy tudott táncolni, mókázni! Szinte valamennyi divatos operett főszerepét eljátszotta.
– Operában is énekeltem én: a Trubadúrban, a Hofiman meséiben, a Szevillai borbély A lmaviváját – emeli rám törtfényű kék szemét. – Egyszer – talán 1917-ben lehetett – Honthy Hannával játszottam együtt a Csárdáskirálynőben. Igen, a nagy partnerek, kortársak: Berky Lili, Basilides Mária. Lassan süllyednek az emlékezés szürke ködébe.
1924-ben mond búcsút a színpadnak.
És az új idők hajnalán az akkor már közel húsz éve nyugdíjas színész érzi, még hasznos lehet. Az egyik aradi szövetkezet színjátszóit irányítja. Olykor még maga is fellép. Saját készítésű bábjaival előadást tart a környék gyermekeinek.
Attól fél, elfelejtik? Az idő múlásáról nem vesz tudomást, dolgozni akar, az emlékek rendezésére van még idő.
És eljött az is. Századik születésnapján a művelődési bizottság és a magyar nemzetiségű dolgozók tanácsa megindító ünnepségen köszöntötték. Meghatottságában alig tudott néhány köszönő szót elrebegni. Újra ott állt a színpadon, a reflektorok fényében, ahol annyi feledhetetlen élménnyel ajándékozta meg nézőit, s ahol ezernyi életet élt.
Kettős jubileum volt, hiszen 1972-ben éppen száz esztendeje, hogy letették a mai színház alapkövét. És jövőre – de szeretném megérni, sóhajtja – százesztendős lesz az aradi színház és százkettő Thália leghűségesebb hazai szolgálója.
Szunyókál a ház ura, becsukjuk az albumokat, felesége a kapuig kísér.
– Nem vagyunk magunkra hagyottak – mondja szinte megérezve a bennem mocorgó gondolatokat. – Olykor felkeres egy-egy jó szóra Sîrbuț Iosif, az egyetlen vidéki színházmúzeum megalapítója, sok levelet is kapunk.
Faludi Károly színész-aviatikus februárban múlt százegy esztendős. Nevét a tudománytörténet nem őrzi, a hazai színjátszás históriájában is inkább matuzsálemi kora miatt tartják majd egykor számon.
Pedig hagyatékának feldolgozása értékes forrása lehet a hazai színjátszás történetének.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 50. számában, 1973. december 14-én.