„… az óceán élővilágának pusztulását a szárazföldi élővilág nem sokkal fogja túlélni.” Jacques-Yves Cousteau
A közelmúltban egy újsághír arról tudósított, hogy Korzika környékén elsüllyesztettek egy olasz halászhajót, tiltakozásul a halászhelyeket szennyező vörösiszap tengerbe öntése ellen… A ma már szokatlan kalózeljárásnak – vagy nevezzük megtorlásnak – nem várt visszhangja támadt. A helyi incidens nemzetközi fórumok tárgya lett, s a francia és olasz közvélemény, az egész aggódó Európa újult erővel, sürgetőn követelte a tengerek további szennyezésének megakadályozását.
Jehan Mousnier a francia Pollu Stop havilap legutóbbi számában részletesen elemzi a történtek előzményeit, lehetséges következményeit, s a szenvedélyes, de egyelőre eredménytelen állásfoglalásokat. Minthogy a történtek a már amúgy is veszélyesen szennyezett Földközi-tengert, a vele összefüggő tengereket, sőt a part menti és édesvizeikkel a tengert szennyező valamennyi európai országot érintik, és hasonló esetek megismétlődése várható, tekintsünk vissza a „vörösiszap”-incidensre.
Az állami érdekeltségű Montedison vegyipari társaság 1969-ben az észak-olaszországi Scarlino község mellett üzemet létesített, amelyben az alumíniumgyártás melléktermékeként keletkező úgynevezett vörös-iszapból titándioxidot (fehér festő anyag a papír- és zománciparban) állítottak elő. A társaság Milánó melletti, hasonló profilú üzemének előírásos ülepítő, tisztítóberendezése van. Ennek felszerelése Scarlino mellett nem lett volna „kifizetődő”, e helyett két különleges tartályhajót bocsátottak az üzem rendelkezésére, amelyek állandó jelleggel szállították a mintegy kilométer hosszú csővezeték kivezető nyílásától a szennyező anyagot a Ligur-tengerbe, Korzikától mintegy 22 mérföldre, északra. Egy-egy alkalommal 3800 tonna üledék került a nyílt tengerbe.
Ennek az eljárásnak a jóváhagyását az olasz parlamenttől kellett elérni, s ezt nem kis huzavona előzte meg. A parlament a római Hidrobiológiai Laboratórium véleményezése alapján először elutasította, majd 1971 márciusában (nyilván az érdekeltek nyomására) egy – ezúttal kedvező – dokumentum alapján jóváhagyta az eljárást, azzal a kitétellel, hogy a vörösiszapból fennmaradó szennyező anyagot a parttól távol, a nyílt tengerbe kell üríteni
Amint várható volt, a határozat ellen mind az olasz, mind a francia polgárok, tudósok tiltakoznak. Az ismert nizzai Tengerbiológiai Kutató Központ (CERBOM) igazgatója egy közleményében kijelentette: az ENSZ meghatározása értelmében az üledék tengerszennyeződést okoz. Az ENSZ meghatározása így szól: A szennyeződést okozó anyagok az ember révén kerülnek a tengerbe és tengeröblökbe, közvetlenül vagy közvetve, vegyszerek, vagy energiatermékek formájában, s olyan ártalmas hatásuk van, mint: a biológiai tartalékok károsodása, az ember egészségének veszélyeztetése, a tengeri tevékenység, így a halászat akadályozása, a tengervizek minőségi leromlása, az emberek üdülésének korlátozása.
Minthogy a tengerszennyeződés legközvetlenebbül mégiscsak a korzikaiakat érintette, 1972 novemberében a korzikai terület biológus referense, Denise Viale asszony, a bastiai líceum tanárnője riasztó jelentést küld a nemzetközi bálna-bizottság francia képviselőjének: öt cet teteme vetődött partra Korzika északi körzetében. Ez a teljesen szokatlan esemény a vörös-iszapnak volt tulajdonítható.
Tovább nem lehetett hallgatással nyugtázni a felháborodott tiltakozásokat. Az olaszok „fontolóra veszik” a vörös-iszap kiürítését „kissé északabbra Korzikától”.
MI A VÖRÖSISZAP?
A vörösiszap a bauxit feldolgozása, a timföld előállítása során a szóda hozzáadása után keletkezik az alumin (nátrium-aluminát) mellett mint szuszpenzió, amelyet szűréssel választanak el a hasznos terméktől. Színét a vasvegyületektől kapja, nagyobbrészt vasoxid (Fe2O3), szilíciumoxid (SiO2) és titánoxid (TiO2) alkotja. A francia alumíniumipar az ország egyik legfontosabb iparága, s éppen az utóbbi években került a pro és kontra érvek kereszttüzébe, hogy a gyártási melléktermékek szárazföldi tárolásáról áttérjenek a tengerbe ürítésre.
S ha kellett – mert a közvéleményt mégis meg kell nyugtatni –, akadt prófétája a tengerbeöntésnek is. Marc Bordeaux a cassisi Cassidaigne társaság szakembere 1970-ben arról igyekezett meggyőzni a párizsi értekezlet hallgatóságát, hogy a „halak és puhatestűek elviselik az iszapos környezetet anélkül, hogy életük vagy szaporodásuk veszélyben lenne…” De ugyanezen az értekezleten egy független kutató az ülepítőárkok mentén észlelhető faunaritkulásról számol be. A hazai viszonyokkal kissé megalkudva, a francia szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy amíg az iszap nem tartalmazott bizonyos mérgező vegyületeket (például ciánt), természetes és ártalmatlan üledéknek lehetett tekinteni. Csak hogy a franciák az olasz adatokkal fordulnak a scarlinói üzem fenntartói ellen – az olasz vörösiszap bizony jelentős mérgező anyagokat tartalmaz. Ahhoz, hogy egy tonna titánoxidot előállítsanak, melléktermékként 4 tonna kéndioxid, 1,5 tonna vasoxid, 3,3 kg vanádium-anhidrid, 6,5kg mangánoxid, 1,3 kg krómtrioxid keletkezik, s ebben még nincs is benne az eltitkolt ciánmennyiség.
Mousnier az érdekelt közösségek és kormányok cselekvésképtelenségét vádolja, mivel a nyílt tenger vizének védelmét nem biztosítja nemzetközi jogszabály. Ezért történhetett meg a korzikaiak elkeseredett hajósüllyesztése, ami – egy elhangzott hasonlattal élve – annyi, mintha pofonnal viszonoznánk az ágyúlövést.
A Le Figaro idei, január 11-i száma elemezve a scarlinói vörös-iszap pillanatnyi és távlati mérgező hatását, az utóbbira helyez hangsúlyt, ugyanis a higany, titán, vanádium és a vas maradandó vegyületeket képezve bontják meg a tenger biológiai egyensúlyát.
AZ ÓCEÁNOK ÉS TENGEREK SZENNYEZŐDÉSE
Az utóbbi években fokozódott a tengerek, óceánok – főleg kőolaj általi – szennyeződése. Nem kis mértékben járult ehhez hozzá a Szuezi-csatorna lezárása, mivel óriási tartályhajók forgalma indult meg Afrika megkerülésével a közel-keleti államokból az európai, amerikai partok felé. Az ismert tartályhajók hajótörései Európa partjai közelében csak kiugró katasztrófák. Ezektől függetlenül is évente körülbelül 3 millió tonna olaj jut az óceánokba.
J.-Y. Cousteau professzor, az óceanográfia kiváló tudósa háromévi mélytengeri kutatás után 1970-ben Strassburgban jelentést tett az Európa Tanács előtt végkövetkeztetése: az óceánok élővilága rohamosan pusztul. Alig húsz esztendő alatt az óceánok élővilágának mintegy negyven százaléka pusztult el. Az utóbbi fél évszázadban nagy mélységben több mint ezer faj pusztul ki.
Cousteau rámutat, hogy valamennyi élettér szennyeződése végső soron az óceánokba gyűl össze, s ezek ma már nem tudják meg semmisíteni az ártalmas anyagokat, elvesztették biológiai öntisztító képességüket. Ma már az ember közbelépése nélkül feltartóztathatatlan a pusztuló folyamat. Az óceánok pusztulása magával rántja a szárazföldet s az embert is.
MEGOLDÁS?
De hát mi legyen a vizeket (s általában a bioszférát) szennyező hulladékokkal? A világnépesség növekedése egyre nagyobb anyagtömegeket visz a termelésbe, tesz feldolgozás tárgyává. Míg a hulladék a mezőgazdasági termelésben körforgásszerűen visszatérül, az ipar nem vagy alig viszi vissza a termelésbe. S ez mind a környezetünket terheli, egyre inkább felborítja a természetes élettársulások egyensúlyi állapotát.
Gladwin Hill, Rodale, Dasmann, Comonner ökológusok véleménye szerint az ipari hulladéktermékeket is körforgásban kell tartani. Kialakulóban van a hulladékok minden fajtájára kiterjedő technológia az újrahasználás (reuse) és az újra körforgásba hozás (recycling) elvei alapján.
Az ENSZ – szerveinek tájékoztatásai alapján – megfogalmazta világprogramját: Ember és bioszféra címen (1971. november), amelyet az angol elnevezés rövidítése alapján MAB (Man and Biosphere) programként ismerünk. A múlt év novemberében tartott világkonferencián az államok képviselői számos kérdésben jutottak közös megállapodásra környezetünk leromlásának megakadályozását, védelmét, észszerű kihasználását illetően.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 15. számában, 1973. április 13-án.
