Szeptember végén, sárga nyárfalevelek között csíptem el egy szenderlepke kéken csíkozott, faroknyulványát meresztgető ujjnyi hernyóját. Tenyésztő ketrecembe került. Izgatott maszkolása néhány óráig tartott, azután eltűnt a ketrec talajába fúródva. Másnap már a tarka hernyó helyett barna bábot találtam, rajta a fej- és a tor kirajzolódó szerveivel. Azóta hónapok teltek el, de a báb – ingerlésre jobbra-balra csapó – torja elárulja, hogy él, s hogy nyugalmi állapotát a kinti hőmérséklettől eltérő szobahőmérséklet sem zavarja.
Évmilliók alatt felgyűlt örökletes jellege ez a szendernek, általában a mérsékelt égövi rovaroknak. A rovarok nyugalmi állapota (diapauza) éppen olyan kényszerű pihenés, lappangó élet, mint a növényeké, mint sok emlősé. A természet változatos élete, egysége éppen olyan elképzelhetetlen nélkülük, mint a gerincesek feltűnőbb sokasága nélkül. De hát honnan és hogyan hívja elő őket a látszólag halott természet? (Más, melegebb tájakról jönnek talán? Csakugyan vannak vándor rovarok is, de ezek száma a nálunk áttelelőkéhez képest elenyészően csekély.)
DIAPAUZA – A FAJ ÖRÖKLETES ALKALMAZKODÁSA
A mérsékelt égövi rovarok nem képesek elviselni a száraz-meleg, vagy a hideg csapadékos időszak kedvezőtlen hatásait.
Ezért törzsfejlődésük folyamán az átalakulással fejlődő rovarok bizonyos fejlődési alakjai arra kényszerültek, hogy nyugvó állapotban vészeljenek át hosszan tartó kedvezőtlen életkörülményeket. Ismeretesek olyan rovarfajok (például legyek, szúnyogok), amelyek az idő szokatlan kedvezővé válásával, téli felmelegedéskor újból aktív életre kelnek. A kedvezőtlen ökológiai tényezők hatására létrejött hidegmerevség azonban, amely legfennebb a test némi vízveszteségével jár, nem téveszthető össze az élettanilag lényeges változásokat feltételező nyugalmi állapottal, amikor is az egyed fejlődése kötelezően megszakad.
A valódi diapauza az egynemzedékes (univoltin) rovarokra jellemző, a környezeti tényezők alakulásától függetlenül bekövetkezik, annak ellenére, hogy esetleg még minden biotikus és abiotikus feltétel adott, hogy akár egy teljes új nemzedék kialakulhasson.
A feltételes nyugalmi állapot (fakultatív diapauza) a két vagy ennél több nemzedékű rovarok jellemzője. Miután több, nyugalmi állapot nélküli nemzedék kialakult, ezeket kedvezőtlen ökológiai feltételek beállta valamelyik fejlődési alakjukban (pete, lárva, báb, nemző) bekövetkező diapauzálásra kényszeríti. Első látszatra érdekesnek tűnhet, hogy ezeknél a fajoknál a nyugalmi állapotot nem az az abiotikus feltétel váltja ki, amelynek átvészelésére a faj alkalmazkodott, hanem más tényező (például a fotoperiódus változása), amelyre nem is a diapauzáló, hanem az ezt megelőző fejlődési alak érzékeny. (Például az amerikai fehér medvelepke – Hyphantria cunea –, közismert kártevő, fejlett lárvája hosszú nappalt igényel; a rövid nappal a báb diapauzáját váltja ki.)
Feltehető, hogy ezek a rovarok a mérsékelt égövi sajátosságokhoz utóbb alkalmazkodott, megszakítás nélkül nemzedékváltó fajok lehettek, míg a kötelező diapauzát tartó, egynemzedékes fajokban az egykori jégkorszak „emléke” él örökletesen.
A NÖVÉNYI TETVEK PÉLDÁJA
Szaporodásuk bonyolultsága, hirtelen tömeges megjelenésük, titokzatosnak tűnő vándorlásaik régóta felkeltették az entomológusok figyelmét. Sokuknál tápnövénycseréről tudunk. Van elsődleges tápnövényük, ahol petéjük áttelel és az első néhány nemzedék szívja a növény nedvét, s másodlagos tápnövényük, amelyre nyáron vándorolnak át. Hogy mi köze ennek a diapauza-problémához? Íme: az őszibarack zöld levéltetve (Myzus persicae) fő tápnövényei a csonthéjas gyümölcsök, elsősorban az őszi- és kajszibarack. A hajtásokon áttelelő fényes fekete petékből március–áprilisban kikelnek az ősanyák (szűznemzéssel szaporító nőstények), s – elevenszüléssel – rövidesen további szárnyatlan nőstényeknek adnak életet (40–150 lárva nőstényenként). Ezek már egy hét múlva szaporodásra érettek. Elképzelhető, hogy milyen rövid idő alatt lesz a levelek fonákján szívogató tetőtelep óriási létszámú. Több nemzedék után, mikor a hajtások fásodnak, feltűnnek a szárnyas nőstények, amelyek – immár szárnyaik birtokában – további szaporodásra átrepülnek lágyszárú növényekre (dohány, cukorrépa, burgonya, káposzta). Késő ősszel (október–november) a szárnyas nőstények újból visszaköltöznek a fákra, ahol egy – most már hímekből és nőstényekből álló – nemzedéket szülnek. A megtermékenyített nőstény egyetlen tojása viszi át az „ősi“ otthonon a fajt a következő évre.
Mesterségesen kiiktatva a kedvezőtlen ökológiai feltételeket (rövid nappal, alacsony hőmérséklet, táplálékhiány), vagyis melegházakban, a barack levéltetve, csakúgy, mint más levéltetvek, egyfolytában szaporodik. Hasonlóképpen történik ez a meleg éghajlatú vidékeken.
Az elsődleges tápnövények a tetvek eredeti tápnövényei. A faj fejlődése során a másodlagos tápnövényre később szoktak rá. Feltételezik, hogy a jégkorszakban bizonyos elsődleges tápnövények (fafajok) az északibb szélességeken fekvő területeken kihaltak. Ezzel lehet összefüggésben az, hogy egyes tetűfajoknál teljesen kimarad a két ivarral megjelenő nemzedék, s csak ivartalanul, a másodlagos tápnövényen szaporodnak. Erre utal a vértetű (Eriosoma lanigerum) példája, amely őshazájában, az Egyesült Államokban két növényen: az amerikai szilfán (gamogenetikus nemzedék) és az almafán (parthenogenetikus nemzedék) fejlődik. Európában, ahová viszonylag nemrég hurcolták be, alig létezik az amerikai szilfa. Ezért a rovar csak másodlagos tápnövényén, az almán fejlődik. (Említsük meg azt is, hogy ennek az okai, más kutatók szerint, inkább az eltérő klimatikus viszonyok.) Mindenesetre csak szűznemzéssel szaporodik, holott a faj őshazájában ismert fejlődésmenet szerint ősszel nálunk is megjelenik mind két ivar, de a tavasszal megjelenő ősanyák szaporítás előtt elpusztulnak, csak az áttelelő lárvák életképesek.
AZ ÁTTELELŐ FORMÁK VÉDETTSÉGE
A növényi tetvek példája a rovarok időben gyors, rugalmas alkalmazkodását szemlélteti, s magyarázza azt a tényt is, hogy az állatvilág fejlődésének jelenében miért uralkodó a rovarok osztálya fajszámban, egyedszámban egyaránt. Az állatvilág kétharmad részét kitevő rovarok az első számú közellenségek, ugyanakkor az első számú szövetségesek is.
Valamennyi fejlődési stádium alkalmas a diapauzára, s ha csak a feltűnő és jól ismert lepkéket (Lepidoptere) vesszük szemügyre, amelyek nagyobb része két vagy több nemzedékű (az egynemzedékűek java része magas hegyvidéki vogy északi faj), megállapíthatjuk, hogy 56 százalék lárvaállapotban, 28 százalék bábállapotban, 4 százalék peteállapotban, 2 százalék nemző (imágó) állapotban telel át (utóbbiak között az ismert gyászlepke, a vörös- és nagy rókalepke).
Írásunk elején említettük, hogy a nyugalmi állapot (eltérően a hidegmerevségtől) mélyreható fiziológiai változásokkal jellemezhető. Az ilyen szervezetben húgysavas sók halmozódnak fel, a testnedv besűrűsődik, az életműködés minimálisra csökken. De csak csökken, s hogy mennyire így van, az bizonyítható az eredményes téli ásványiolaj-emulziós permetezésekkel a lárvaállapotban telelő pajzsukkal védett pajzstetvek ellen, amelyeket ezek az emulziók légmentesen bevonva elpusztítják, megfullasztják a lárvákat.
A lepkelárvák vagy más rovarlárvák többnyire természetes, vagy maguk készítette védőburokban vészelik át a kedvezőtlen körülményeket A szemeslepkék (Satyridae) semmilyen védelemről nem gondoskodnak: lárváik a fűszálak tövében telelnek. A bagolylepkék (Noctuidae) hernyói a talajban, vagy a fák kérge alatt húzódnak meg. Más lepkék szövőmirigyeik váladékából gubát készítenek, megint mások emellett fészket is.
A galagonyalepke (Aporia crataegi) jó ismerősünk. A 2-3 levélből selyemszálakkal összeszőtt hernyófészekben 20-30 hernyó várja, mindegyik saját tömött gubájában, a tavasz beköszöntét. Az ághoz erősített fészket az erős szelek sem téphetik le. A bimbók, az alig feslő rügyek lesznek táplálékaik. Vajon, ez a már nyáron elkészült jól védett „telelő“ nem az egykor korán beálló hideg időjárás miatt volt nélkülözhetetlen, s őrződött meg máig, változatlanul – a jégkorszak örökségeként?
Megjelent A Hét VI. évfolyama 11. számában, 1975. március 14-én.