Darwin írja: „…a fajok nem egymástól függetlenül teremtettek, hanem mint fajták más fajokból eredtek.” A fajkeletkezés e klasszikus és tömör megfogalmazása egyben a modern fejlődéstan alaptétele. A faj (species) élettartama az egyed élettartamának sokszorosa, akár több millió év. A változások az egyed életében következnek be, de általánossá, elkülönítő értékűvé a fajban válnak, az átörökítés útján. Új fajok keletkeznek tartósan megváltozott életfeltételek között, de a faj ősi típusa eltűnik, hiszen szélsőségesen alkalmazkodott utódfajoknak csak úgy adhatott jövőt, hogy ő maga a lehetőségek sokféleségét magába foglaló – tehát átmeneti volt. A ma élő ősi vonású hüllők, a krokodilok fajszáma csekély – őseik valamikor az élő világot uralták. A csontos halak ma is több mint tízezer fajt egyesítenek, az őshalakat ma háromszáz faj képviseli. Kipusztultak, miközben utódaikat elindították a környezethez hűen alkalmazkodó fejlődés útján.
Pierre Grassé francia zoológus így fogalmaz: „…bármely állatcsoport (filum), amely specializálódik, amely egy sajátos és jól meghatározott életmódhoz kapcsolódik, elveszti azt a képességét, hogy változzon és új vonalak kialakulását indítsa el. A fejlődés nedve nem kering már a lófélékben, elefántokban, cetekben. Ezek a változatlanságnak, a halálnak szántak.”
Elefántokról beszélünk: az eocénben megjelenő csoport három fő irányban változott. A harmadkor folyamán, mielőtt kiveszett volna, a masztodonok csoportja tizenkét ágra oszlott. A negyedkorban az elefántokat számos (mammut)faj képviselte. Ebből a valamikor gazdag emlőscsoportból ma csak három faj él. Kipusztulásuk egyik oka az óriásnövés volt…
FEJLŐDÉS ÉS MÉRET
Számos paleontológiai lelet bizonyítja, hogy nagy testű állataink ősei jóval kisebbek voltak. Évmilliókkal ezelőtt az orrszarvúak kutya nagyságúak, a lovak róka nagyságúak, az elefántok borjú nagyságúak voltak. A ma élő legnagyobb emlős (a kékbálna) egykori őse öt-hat méter hosszú volt. Felületesen szemlélve a dolgot úgy tűnne, hogy a méret növekedése kedvez a fajnak. Holott – nem. Esetleg kedvező az egyed, de nem a faj számára.
Mert a testsúly a magassággal és szélességgel nem azonos arányban, hanem jóval nagyobb mértékben növekszik. Például a kutyánál nyolcszor magasabb elefánt nem nyolcszor, hanem legalább négyszázszor nehezebb. Súlyos testének mozgatása rendkívül igénybe veszi. A lábak teherbíróképességének van egy felső határa. Ennél a súlyhatárnál nehezebb állatok kifejlődhetnek, de nem a szárazföldön. Ilyen a ma is élő kékbálna, melynek testére – akárcsak egykor a vízi óriáshüllőkére – a víz felhajtóereje is hat. Az állatkolosszusoknak továbbá rengeteg táplálékra van szükségük. Ennek megszerzése a szárazföldön alig lehetséges. A cetek sem a ritkább, nagy testű, hanem az apró (alig hét centiméteres) krill-rákokkal táplálkoznak, amelyek rendkívül szaporák, óriási tömegben fordulnak elő. A természetes ökoszisztémában a sok táplálékot igénylő, nagy testű állatoknak a tápláléklánc minél alsóbb fokán lévő, tehát termelő, vagy elsődleges fogyasztó szervezetekkel kell táplálkozniuk, így az energiaveszteség a két láncszem között viszonylag kisebb.
És mi történik az erőkifejtés okozta nagyméretű hőtermeléssel? A vízi állatok nem veszítenek hőt a verejtékezéssel; a hőleadást a bőr és a zsírszövet sajátos alakulása biztosítja.
A fejlődés iránya: a test méreteinek növekedése. Voltak valamikor, a harmadkorban, 19 centiméteres átmérőjű egysejtűek is. De a nummuliteszek kipusztultak, s fennmaradtak a mikroszkopikus egysejtűek. Az egyedi önállóságot, a méretek növekedését a többsejtűség, a szervek kialakulása tette lehetővé. A gerinctelenek fejlődésük során elérték a lehetséges óriásformákat. Ezek már kipusztultak. A rovarok, jelenünk uralkodó állatcsoportja, a tartós kisméretűségre rendezkedett be. Ez pedig – szervezetük differenciáltságánál, alkalmazkodásuk rugalmasságánál fogva – biztosítja elterjedtségüket.
A gerincesek méretnövekedése éppúgy volt törvényszerű, mint ahogyan az óriásformák kipusztulása törvényszerű. A méret növekedése az egyed függetlenítése az abiotikus és biotikus tényezőktől: a hőveszteség, kiszáradás, megfagyás, legyőzetés veszélyei ellen. Persze a növekedés hátrányokkal is jár: lassúbb és kevesebb ivadékot biztosít a szaporodási ritmus, kisebb az egyedszám, a faj a szélsőségesen megváltozott külső feltételekhez tartósan nem képes alkalmazkodni (lásd a negyedkor óriásainak a pusztulását), s a szűkös táplálkozási feltételek közt lassan kivész. Tapasztalati tény: mihelyt egy állatfaj egyedszáma 1000 körül van, semmi, senki sem mentheti meg a végleges kipusztulástól…
Ha elgondoljuk, hogy a nagy testű állatfajok (például a dinoszauruszok) „csak” pár millió évig éltek a Földön, s az alig látható ugróvillások már 250-300 millió éve élnek, szinte változatlanul, akkor meggyőzővé válhat az a tételünk, hogy bár az óriásnövés a törzsfejlődés egyik jellemzője, egyben a faj kipusztulásának is előjele.
AZ ŐSTULOK ÉS A BÖLÉNY „TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA”
Az azonos sorsú őstulkot (Bos primigenius) és a bölényt (Bison priscus) a laikusok hajlamosak összetéveszteni. Az őstulok, a szarvasmarhák őse, még a történelem előtti időkben lett háziállat. Valamikor az egyiptomiak „törték be”, s Apis-bikaként szentté avatták az afrikai őstulkot (Bos opisthocomus). A Románia területén vadászott, befogott őstulok – még a IX–X. század folyamán – a vizek menti síkságokról fokozatosan a hegyek felé kényszerült, s itt is, a Kárpátokban csak a XV. század elejéig maradt fenn. A XVI. század első éveiben kivész az orosz sztyeppről is, a lengyel hercegi parkokban marad fenn félvad állapotban 1627-ig. Ekkor tűnik el végleg Európából.
A bölény túlélte, de e két állat híre-neve sokáig egybefolyt, olyannyira, hogy maga Dimitrie Cantemir is (Moldova leírásában) az őstulkot, amely már rég nem létezett, bölényként említi. (Valójában Moldova címere az őstulkot ábrázolta, s csak később, Ștefan cel Mare idejében kapja a bölény határozott körvonalait.)
Feltehető, hogy az Ázsiában kialakult bölény az első eljegesedés előtt átjuthatott az akkor még Ázsiával kapcsolódó Észak-Amerikába, s itt alakult ki belőle az amerikai bölény (Bison americanus). A posztglaciáris időszakban az eredetileg nagy kiterjedésű síkságon élő bölény termete kisebbé vált, a mocsaras tisztások, a domb- és hegyvidékek nyújtotta feltételeknek megfelelően. A visszavonulás azonban csak néhány évszázaddal hosszabbította meg e faj létét. Nyájösztönük is lazult, íme mit ír mezőkövesdi Újfalvi Sándor Az erdélyi régebbi és közelebbi vadászatok című (1854) emlékiratában a pusztulásba hanyatló vadról: „A bölény mogorva és magányosságot kedvelő természettel bíró, távol az emberek zajától, a sivatag vadonban tanyázott inkább magányosan, csakis az augusztusi fajzáskor kereste föl társát A fajzás után újra külön váltak. Rendes eledelül gyepet, télen át farügyet, famohát, varjú-sátét, mint sovány eledelt használt… Március végén csak két borjút ellett, amelyeket ügyesen elrejtett… Akkor (ti. a „fejedelmi fénykorban”) nagy bőségben kellett lenni, mert a Czibles, Ünőkő, Rozsáj, Bucsesd, továbbá a borgói, gyergyói és háromszéki havasokon gyakran hallhatni most is: Bivalbérc, Bival északos, Bivalkő és Bivalforrás tájnevezeteket… Román nyelven zimbru: bölényt tesz… Egész Európában csupán Litvániában létezik még… Erdélyben az utolsó bölény 1762-ik október 8-án ejtetett el a borgói Pláj magaslaton.”
Újfalvi hosszabban ír a bölényről, e helyen azonban érdekes emlékezését megszakítjuk, hogy megjegyezzük a XVIII, század derekán kipusztult királyi vadról: kétségtelen, hogy mérete is, de elsősorban kíméletlen vadászata, gyatra erdei tápláléka, elszigeteltsége, az utódok viszonylagos védtelensége okozta e faj kivesztét. Lámcsak – a tényezők sokfélesége. Ugyanez történt az amerikai bölénnyel is: a spanyolok gyors lovakat vittek át, üldözésük, akárcsak a lőfegyver használata, sokkal eredményesebbé tette vadászatukat. A prérire a fehér hódítóknak gyors és nagy szükségük volt. Az indiánoktól és a vadaktól kellett elvenni.
MÚZEUMOKBAN ÉS ÁLLATKERTEKBEN
őrizzük az egykori természet megmentett maradványait. Az emberi „özönvíznek” kevés Noéja akadt. Ma már kitől kérheti számon a városfalak közt fehéredett ember az őstulkot, a kék lóantilopot, a quaggát, a huszonöt év alatt kiirtott Steller-tehenet, a dodo-galambot, a berber oroszlánt, a déli medvefókát? És ki menti meg a kétszázharminc pusztuló emlőst: közöttük a Przewalski lovat, az európai bölényt, a Dávid-szarvast, az orángutánt, a kéttülkű orrszarvút, az elefántteknőst?
Megmozdult már a közvélemény, meg a hivatalos szervek is. Talán lesz foganatja…
Megjelent A Hét V. évfolyama 15. számában, 1974. április 12-én.
