A hermafroditizmus vagy hímnősség, azaz a kétneműség mind a növényeknél, mind az állatoknál előfordul. Azt jelenti, hogy az egyed szervezetében megvan a hím és női ivarjelleg, esetleg mindkét ivarsejt. (Ha pusztán az egyed külső megjelenése vall hímnősségre, de szervezetében csak az egyik ivarsejt termelődik, ál-hímnősségről beszélünk.)
Minthogy az állatvilág némely csoportjainál a hímnősség természetes állapot, és mivel a kevésbé tájékozottak tévesen értelmezhetik, vázoljuk ezt a sajátos nemiséget.
Nem gyakori, de előfordul egyes fajoknál, hogy bár ugyanannál az egyednél mindkét szaporítószerv megtalálható – a faj önmegtermékenyülő is. Sokkol gyakoribb a kétivarú egyedek kölcsönös megtermékenyülése (amikor az állat vagy hímként, vagy nőstényként viselkedik). Még gyakoribb az a jelenség, amikor a hímnős egyedek ivarsejtjei nem egy időben érnek be, tehát kizárt az önmegtermékenyülés, s csakis két egyed párosulása hozhat megtermékenyülést.
Nem ritka az sem, amikor az egyedi élet kezdeti szakaszában (főleg embrionális állapotban) mindkét nem jelen van, hogy később határozottabbá váljanak egyik ivarszervei, s csökevényesek maradjanak az ellentétes jellegűek. A biológusok ezt – a magasabbrendű állatoknál is gyakori – egyedfejlődési jelenséget a törzsfejlődés rövid megismétlésének tekintik.
Rovaroknál, madaraknál előfordul az a fajta álhermafroditizmus, amikor az egyeden jelen vannak mindkét nemre jellemző külső bélyegek, s az egyed valóságos „genetikai mozaikot” mutat. Ennek valószínű oka: a megtermékenyült petesejt osztódási rendellenessége vagy az embrionális nemi hormonok mennyiségi eltolódása (tudjuk, hogy minden egyedben mindkét jellegű nemi hormon megvan, de míg egyik alig, a másik meghatározó mennyiségben).
Az állatvilág fejlődési törzsfája érdekes általánosításokra nyújt lehetőséget. Az alacsonyabbrendű élőformák (szivacsok, tömlősök, laposférgek, örvényférgek, gyűrűsférgek, puhatestűek stb.) vagy kizárólag, vagy többnyire kétivarúak, míg a fonalférgek, a csigákon kívül a többi puhatestűek, pókok, ezerlábúak, rovarok, tüskésbőrűek, gerincesek – váltivarúak. A gerincesek az embrionális fejlődés kezdetén úgynevezett bipotenciálisak, sőt a halaknál a nem kialakulása elég késői, avagy éppen kétneműség is előfordul.
Következik ebből az is, hogy az élőlények nemi tökéletesedésének útja a fejlődés során: a váltivarúság. Ezt az egyenes vonalat egyes törzseken belül a parazitizmusra való áttérés (vagy egyéb tényezők) megzavarhatják. Ilyenkor a szervezet „visszatér” a hímnős állapotba (egyes férgeknél, gerinchúrosoknál).
A kölcsönös megtermékenyítés fokozza az élőlények vitalitását, az önmegtermékenyülés a faj (vagy élőlénycsoport) degenerálódásához vezethet. Érthető, hogy mivel váltivarúak, a magasabbrendű szervezetű fajok életképesebbek a létért folytatott küzdelemben. Míg az önmegtermékenyülés a növények világában elég gyakori, a magasabbrendű állatcsoportokat a kétneműség jellemzi. Ez legáltalánosabban az emlősökre vonatkoztatható.
Az embernél előforduló interszexualitást genetikailag 1959-ben sikerült értékelni, amikor is két angol tudós (Jakobs és Strong) az ember kromoszómaállományában mutatkozó többletkromoszómát (tehát 47 a normális 46 helyett) káros mutációnak tekintve megmagyarázta az addig is ismert Klinefelter-tünetcsoportot. Az ilyen kromoszómaállományú emberek „nőies“ férfiak, többnyire fogyatékos értelmi képességgel. Más esetben csak 45 kromoszómát találtak (Turner-tünetcsoport). Az Y-kromoszóma hiánya éretlen nőnemű állapotot okoz, fejletlen ivarszervekkel. Míg ezek a jelenségek álhermafroditizmusnak tekinthetők, s genetikailag értelmezhetők, a homoszexualitásnak semmi köze az interszexualitáshoz, az csupán kialakult magatartásforma.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 17. számában, 1975. április 25-én.
