A Föld népességének robbanásszerű és várható növekedése, a megnövekedett élelmiszerszükséglet, a nemzeti és nemzetközi növénytermesztési és -fejlesztési tervek, a mezőgazdaság belterjesítése – mindez merőben új feladatok elé állította az entomológusokat. Rendkívül fontossá vált, hogy a rovarvilágot, az állatvilág legnépesebb csoportját (hetven százalékát), az összefüggések bonyolult rendszerében tanulmányozzák, s ellenük a védekezést úgy szervezzék meg, hogy az ne váljék bumeránghatású irtóhadjárattá. Nem csupán a Rachel Carson biológusnő Néma tavaszában leírt megdöbbentő sivárságra gondolunk, amit a rovarirtó szerek tudománytalan, kizárólagos használata okozhat, nem csupán a bioszféra szennyeződésére, de az elpusztult hasznos rovarokra, és a rezisztenssé váló kártevők túlnépesedésére, gradációjára is.
Az ember gyors léptekben hódítja meg a természet vad területeit, így szükséges. Ám a nagy, összefüggő területek megszüntetésével: az erdők kiirtásával, a mocsarak lecsapolásával, a szűzföldek feltörésével megváltozott az állatfajok minőségi-mennyiségi összetétele is. A természetes életközösségek helyett új, másodlagos biocönózisok keletkeztek. Ennek oka a természet változatos (esetleg többrétegű) növénytakaróját egy vagy kevés kultúrnövényfaj váltja fel. Ennek pedig természetes következménye a növényevő rovarok, főleg a mono- és oligofág fajok kipusztulása, elvándorlása. Megmaradnak azok a fajok, amelyek a művelt növény vadontermő rokonaival táplálkoztak, s így könnyen alkalmazkodnak az új táplálékhoz.
Ez azonban további fenyegetést rejt. Mert ha ugyanaz a növény nagy mennyiségben, nagy területen áll az alkalmazkodott rovarfaj rendelkezésére, lehetővé válik annak tömeges elszaporodása, aminek folytán kártétele a termés jórészét elviszi. Mértékéről fogalmat alkothatunk Shaw adataiból, aki az Egyesült Államokban mérte fel a rovarok okozta kárt: ez 1964-ben 1,1 milliárd dollár veszteséget jelentett. Ha csak legfontosabb termékünkre, a búzára gondolunk, Cramer (1967) adatai szerint a világ összbúzatermése 351 millió tonna lehetne, ha a kártevők, betegségek, gyomok miatt nem állna elő a 85,6 millió tonnás veszteség. Hogyan válik egy ártalmatlan (közömbös) rovar kártevővé? Elvileg láttuk, mi történik. Elevenítsünk fel néhány ismertebb példát, amikor a tömeges kártétel több tízezer ember éhhalálát, „jobb esetben” kivándorlását okozta. Az észak-amerikai vadontermő szőlőfajokon él a filoxéra nevű gyökértetű. A múlt században bekerült Franciaországba, megtelepedett és tömegesen elszaporodott az amerikainál sokkal vékonyabb kérgű nemesszőlő gyökerein. Néhány év alatt a 2,5 millióból másfél millió szőlőtövet kipusztított, s továbbterjedt Európa többi országaiba is. A felkészületlenül ért franciáknak tizennégy év alatt több kárt okozott, mint a porosz-francia háború. Ismeretlen körülmények között került be 1940-ben Magyarországra az amerikai szövőlepke. Ma már Közép-és Kelet-Európa legveszedelmesebb polifág lepkéje, hiszen mintegy 120 növényfajt támad egyforma étvággyal. (Egy nőstény lepkének tavasszal mintegy 250 nőstény utódja van, ezek a nyár folyamán egyenként 800 tojást raknak, így egyetlen nőstényből évente 200 000 hernyó származik, amely 200 közepes fa teljes lombozatát elpusztítja.) Tömeges fennmaradásuk oka: parazitájuk nem került át Amerikából. A burgonyabogár – szintén Amerikában – vad burgonyafajokon élt, nem volt kártevő. Az első világháború segélyszállítmányaival került Franciaországba (1918), rohamosan elszaporodott, letarolva a burgonyaföldeket.
Különben Európa sem maradt adós Amerikának. Egy kutató, Trouvelot, tanulmányozás végett néhány gyapjaspille petét vitt haza Európából 1860-ban. Kilenc évvel később egy pár egyed kiszabadult, s minthogy a zoológus kétségbeesett figyelmeztetését semmibe vették, a polifág lepke rövidesen sáskajáráshoz mérhető tömegben lepte el Massachusetts állam erdőit, ligeteit; még a vasúti síneket is használhatatlanná tették síkos, szétnyomott testükkel. Később betelepítették természetes parazitáikat, s így vetettek véget túlnépesedésüknek. Néhány rovarfaj most válik kártevővé, mások élőhelyük miatt (a művelt és spontán területek érintkezési vonalán) alkalmi kártevők. Ilyen a vad keresztesvirágú növényeken élő földibolha s a káposztamoly. A rovarok kártevővé válásának egyik oka gyors és kitartó helyváltoztatási képességük. Az emberiség nagy csapásai közt tartjuk számon a sáskajárásokat. 1860-ban 10 km hosszú oszlopban vonultak át a Dnyeszteren, elsötétítve az eget. Hat évvel később Marokkóban mindent felfaltak és 20 000 ember éhhalálát okozták. Az ezt követő években Algériában 500 000 ember halt éhen pusztításuk következtében.
A mértéktelen tömeg azonban valahol mégis elenyészik. A gradáció-összeomlás: természeti törvény. Nagy tömegben a paraziták is nagy mennyiségben szaporodnak el: beáll a degeneráció, s az élelemhiány, valamint az időjárási tényezők megváltozása évekre eltüntetheti a kártevő tömeget. Ha ezek az abiotikus és biotikus tényezők nem tartanák a populációkat dinamikus egyensúlyban, már egyetlen faj rövid idő alatt vastagon beborítaná a Földet. Az igen szapora levéltetűnek évi tizenkét nemzedéke is van, ami 10 000 trillió egyedet jelent évente. Csakhogy valamennyi tanulmányozott rovar pusztulási hányadosa 90 százalék felett van. A kápasztalepkéé 99%, a vetési bagolypilléé 99,9%. A rovarok kártevővé válását leginkább nagyfokú alkalmazkodó képességük, ökológiai plaszticitásuk teszi lehetővé. Ezért nem véletlen,hogy a rovarok minden életteret meghódítottak, hogy az állatvilág millió éves léptű történelmében Földünk a rovarok korszakának jegyében él.
S ahogy az ősembernek fennmaradásáért az emlősökkel kellett megküzdenie, úgy küzd korunk embere a rovarok ellen. Értelmesen? Helyesen? Ez a kérdés.
A rovarok elpusztítására legkézenfekvőbbnek a mérgező hatású vegyszerek mutatkoztak. Ipari méretű használatuk a DDT rovarirtó hatásának felismerésével kezdődött. Hermann Müller, aki 1948-ban Nobel-díjat kap ezért a felfedezéséért, kétségkívül az emberiség nagy jótevője. A szerves klórtartalmú vegyszereknek (DDT, HCM, Eldrin, Heptaklór, Toxafén, Aldrin stb.) ma már mégis egyre több ellenzője támad.
A vegyszerek, függetlenül attól, hogy gyomor-, érintkezési- vagy légzési mérgek, a rovarok sejtfehérjéjével lépnek vegyi reakcióba, a sejtlégzés enzimreakcióját gátolják vagy az ingertovábbításban fontos szerepet betöltő kolinészterázt bénítják. A rovar szervezete azonban a maga során visszahat, enzimrendszere segítségével ártalmatlanná teheti a mérget; vagy pedig – a szelekció törvénye szerint – az történhet, hogy a populációból a kevésbé érzékeny egyedek szaporodnak tovább, s így rezisztencia alakul ki az illető méreggel szemben.
A klórtartalmú rovarirtó szerekről mégsem mondhatunk le, mivel viszonylag olcsók, vegyileg stabilak, általános hatásúak, noha károsak az emberi szervezetre, amibe közvetlenül, de inkább közvetve (tejjel, zsírral, hússal) jutnak be. Melegvérű állatokban – a zsírokban való oldékonyságuk miatt – főleg a zsírszövetekben tárolódnak, zavart okoznak az idegrendszer és a hormonok működésében, felhalmozódásuk rendellenes magzatfejlődéshez, meddőséghez vezet. Hátrányosnak mutatkozott általános toxicitásuk is, mivel a hasznos rovarokat is elpusztították. Nálunk például a sokáig jelentéktelen takácsatkák rohamos elszaporodása a számukat szabályozó ragodozó atkák vegyszerek miatt bekövetkezett pusztulásának tulajdonítható.
Ezek miatt a hátrányok miatt ma inkább a szerves foszforvegyületek terjednek (Paration, Bromofosz, Carbetox, Fosfotox E és R stb.). Nagy előnyük, hogy könnyen bomló vegyületek, szelektívebbek, jól használhatók a szívó kártevők ellen is. Azonban ezek sem csodaszerek, hiszen azon kívül, sőt éppen amiatt, hogy erősen mérgezőek, hamarabb fejlődik ki velük szemben a rovarok rezisztenciája. Bár a vegyi védekezésnek számos előnye van, főleg a gazdaságosság szempontjából (1934 és 1960 között a kemizálás hatására a Föld összbúzatermése 20,7%-kal, kukoricatermése 60%-kal növekedett), az utóhatások miatt mégis egyre inkább előtérbe kerül a korszerű biocönológiai (integrális) növényvédelem, ami az agrobiotop és az agrobiocönózis védelmével azonos. A feladat: a „totális” rovarirtás helyett a kártevő populációkat a veszélyességi szint alatt tartani. Ezután sem lesz nélkülözhető a vegyszer, de sokkal inkább szem előtt kell tartanunk a vegyszeres kezelés időpontjának, az ökológiai körülményeknek, a védendő növény fenofázisainak összehangolását a hasznos rovarok biológiájával. A távolabbi jövő növényvédelme nem a vegyszereken fog alapulni. A biológiai szabályozásnak ma már több módja ismert. A rovarparaziták felhasználása mellett a ragadozó rovarok (futrinkák, fátyolkák, zengőlegyek, szitakötők, egyes poloskák, katicabogarak stb.) gyérítik jelentősen a kártevőket. A besugárzás (a radioaktív kobalt hatvanas izotópjával) steril hímek előállítását teszi lehetővé. Ezek kibocsátása már a harmadik nemzedékben (F3) 125-re csökkenti az egyébként megszülető 125 millió egyedet, míg a vegyszeres védekezés számukat csak 125 000-re csökkenti.
A patogén mikroorganizmusok, például a poliéder vírusok bevetése ma már permetezőszerként gyakori, s az eredmény százszázalékos. A szagcsapdák főleg a lepkék hímjeinek odacsalását és elpusztítását célozzák, igen jó eredménnyel.
Láttuk, hogy a túlnépesedés oka nemegyszer az „import” kártevő parazitájának elmaradása volt. Kevés kártevőnek nincs parazitája. A parazita a gazdarovar tojásába, lárváiba vagy a bábokra helyezi el tojásait, kikelő utódja a gazdaállat testéből táplálkozva nő fel, miközben az elpusztul. Ilyen szempontból a legismertebbek a fürkészdarazsak. Benedek Pál magyar kutató megfigyelte, hogy nemcsak egy parazita, hanem a paraziták egész sora élősködhet a rovarokban, fejlődési állapotuktól függően. S azon fölül paraziták parazitái, a hiperparaziták.
Nálunk jelentős sikereket a gabonapoloskák leküzdésében értek el a tojásparazita fürkészfajokkal. A funduleai kísérleti állomáson több évi megfigyelés után arra a megállapításra jutottak, hogy a tojások parazitáltsága a kilencven százalékot is túlhaladhatja. Megfigyelték, hogy a telelésre az erdőszélekbe vonult poloskaegyedek számához képest 1965-ben jóval csökkentebb az új nemzedék mennyisége, és csökken három-négy évig, hogy 1968-ban és 1969-ben a kevés számú áttelelő egyedből újra tömegesen jelenjen meg az új nemzedék. Az összefüggés világos: amikor sok az áttelelő poloska, a fürkész is tömegesen szaporodik. A poloskaegyedszám csökkenése gátolja a fürkész szaporodását is. A fürkész populációja azonban rohamosan omlik össze, s ez újból lehetővé teszi a poloska fokozatos gyarapodását. Ma már télen – mesterségesen, laboratóriumban – nálunk is lepetéztetnek poloskákat, ezek tojásait kémcsövekben telenomusokkal parazitáltatják. Tavaszig alacsony hőmérsékleten (2 C°) tartják őket, majd a tojásokkal megrakott papírszeletkéket elhelyezik a poloskás szántóföldeken.
Az Egyesült Államokban, csakúgy mint a Szovjetunióban, ez a védekezési módszer ipari méreteket öltött. A „Tirix”-gyár évente 30 millió Trichogrammát tenyészt, amelynek 1000 darabja 0,5 dollárba kerül. Ha ezeket a befektetéseket Szcsepetilnikova (Szovjetunió) adataival vetjük egybe, aki a kukoricamoly elleni biológiai védekezésről ír, azonnal kitűnik a módszer nagy gazdasági jelentősége. Ugyanis 100 000 fürkész kibocsátása a megfelelő időben hektáronként 7 mázsával emelte a hektárhozamot, s a támadás erősségét hatvan százalékkal csökkentette.
A biológia tehát sok lehetőséget kínál termesztett növényeink védelmére. Helyesen veti fel Chapman a gondolatot: az ember rovarokkal szembeni viszonyának kedvezőbb alakulása érdekében a vegyszeres kutatások helyett helyesebb lenne intenzívebben elősegíteni az állatökológiai kutatásokat.
Megjelent A Hét III. évfolyama 24. számában, 1972. június 16-án.
