A New Yorker a nagy pulykaevés napján, Hálaadáskor arról számol be, hogy a vadpulykák visszatértek New Englandbe. Bostonban a város járdáin masíroznak, a parkok padjai alatt fészkelnek, hátsó kertekben tanyáznak – egész rajok baktatnak együtt, rágógumi-rózsaszínű nyakukat az autók felé csóválják, mintha az övék lenne a hely. Kávézókban és buszmegállókban egyaránt találkozhatunk velük, amint kukorékolnak és gágognak, hívogatják a fiókáikat.
“Rengeteg a vadpulyka, sokat el is ejtettek a vadászok” – írta naplójába William Bradford, a Mayflower érkezése idején, 1621-ben Plymouthban. Bradford nem evett pulykát azon az első hálaadáson, mert valójában nem is volt első hálaadás azon az őszön. Emellett az ételek nagy részét, a wampanoagoktól vették el, és a szóban forgó aratási ünnepségen talán libát ettek. De pulyka is volt bőven.
Benjamin Franklin 1784-ben úgy vélte, hogy a pulyka “sokkal tiszteletreméltóbb madár”, mint a kopasz sas, amely “a rossz erkölcsi jellem madara”, míg a pulyka, ha “egy kicsit hiú és buta is, de a bátorság madara”.
Sajnos a tizenkilencedik század végére ez a különleges madár majdnem kihalt, levadászták, kiszorították. Feljegyeszték, hogy utolsó ismert vadpulykát Massachusettsben 1851-ben ölték meg. De akkor még megették a postagalambokat is. Az utolsó postagalamb, Martha, amelyet George Washington feleségéről neveztek el, 1914-ben pusztult el a cincinnati állatkertben.
Nem sokkal később viszont a madártani szakemberek megpróbálták visszatelepíteni a vadpulykát New Englandbe, kezdetben nem sok sikerrel. Aztán a hetvenes évek elején harminchét, az Adirondacks hegyvidékén befogott madarat engedtek szabadon a Berkshire-ben, és leszármazottaik ma már mindenütt ott vannak, több százezres nagyságrendben. A bostoni Prudential Centerben reggeliznek, a Boston Commonban étkeznek, és a Boston Public Garden taván sikló hattyúcsónakok mellett koldulnak.
Egy nemrégiben készült tanulmány becslése szerint Észak-Amerika madárpopulációja 1970 óta meredeken csökkent, közel hárommilliárd madárral, azaz minden negyedik madárból egy elveszett.
Nem úgy a vadpulykák, amelyek száma Új-Angliában még mindig növekszik. Mindent megesznek: férgeket, hot dogot, szusit, a reggeli tojásodat, kiflit. Meglehetősen röpképtelenek és hátborzongatóan nem ismerik a félelmet ezek a három láb magas (méteres) tollas dinoszauruszok.
A pulyka ehető. De mégsem. A tehenek nem sétálnak a Commonwealth Avenue-n, de ha mégis, vajon megkívánna miattuk egy hamburgert? Ha bárányok legelnének a Fenway Park pályáján, vajon megnyalná a száját a rozmaringgal és citrommal sült báránybordák gondolatára? Az emberek ma már nem találkoznak az ételükkel, még akkor sem, ha termelői piacokra és farmok bisztróiba járnak. De, ha egy pulyka suhan el az irodája ablaka előtt, egy fura gondolatbuborékja támad. Egy pulykát lát egy tálon, töltött, sült és csillogó, levágott lábain fodros fehér papírcsizmák.. “Bárcsak lenne egy puskán” – hallod valakitől a belvárosban. “Csak elkapom nyakát és megvan a vacsora” – mondja a másik.
A Massachusetts-i Halászati és Vadvédelmi Hivatal figyelmeztet “Vigyázzon: ne viseljen piros, fehér, kék vagy fekete ruhát”, különben a gobblerek, a kifejlett hímek megtámadhatják.
Franklin valamikor ugyanezt mondta: ha egy pulyka összefut egy brit vöröskabátossal, akkor jaj a katonának. Lehet, hogy így nyertük meg a háborút, amerikai polgártársaim.
Címkép: Vadpulykák az utcán / New Yorker
Forrás: Újnépszabadság
