A napokban, a Bulandra Színház Igazgatói irodájában találkozott először személyesen s kezdte el a megbeszélést, a közös munka előkészítését a román és a magyar színházművészet két kiváló egyénisége, Major Tamás és Liviu Ciulei, akik e hónap végétől meghívott munkatársai a kolozsvári Állami Magyar Színháznak. Ciulei díszleteiben rendezi ugyanis Major Tamás Shakespeare Vízkeresztjét. Az Orient-Express reggeli és esti fordulója közti fél napot töltötte fővárosunkban Major Tamás, hogy díszlettervező partnerével együtt nagy vonalakban elgondolják a színpadot. Ennek az izgalmas ismerkedésnek lehettem tanúja, tolmácsa és közvetítője a nyilvánosság felé.
CIULEI: Nagyon örülök, hogy együtt dolgozhatunk.
MAJOR: Engem régóta foglalkoztat a Liviu Ciulei izgalmas egyénisége.
RIPORTER: Ha megengednek egy tapintatlan kérdést: mennyire ismerik egymás munkáját? Őszintén…
CIULEI: Én láttam Majort, valahányszor Bukarestben játszott. A Tartuffe-ben, az Oidipusz király Karvezetőjeként…
MAJOR: Én többet hallottam, mint amennyit láthattam; színházvezetői fantáziájáról, sokoldalúságáról, s ami legjobban érdekel, arról, ahogyan Shakespeare-rel foglalkozik. A budapesti turnén, 64-ben játszott az Éjjeli menedékhelyben…
CIULEI: Rendeztem is.
MAJOR: Ragyogó, izgalmas előadás volt. Még ma is beszélnek róla Budapesten. Nagy sikert aratott.
CIULEI: Kissé meghökkentő előadás volt.
MAJOR: Épp azért keltett visszhangot.
RIPORTER: Ön már akkor is minden előírást megszegett, az író szövegén kívül… S most mindkettőjüktől kérdezném: miért éppen a Vízkereszt?
MAJOR: Mostanában elég sok Shakespeare-t rendeztem: otthon tavaly az Athéni Timont egy sok vitát keltett előadásban, most rendezem a Rómeó és Júliát Törőcsik Marival és Sztankay Istvánnal; tavaly rendeztem a Téli regét Kolozsváron. Azért választunk ki egy darabot, hogy mondhassunk vele valamit. Minden színház életében, még a legnagyobbaknál is, jöhet egy periódus, amikor a múzeummá merevedés fenyegeti. Ez ellen főleg a rendezőnek kell küzdenie, s nem szabad letennie a fegyvert. Azt mondják, a film hatására tolódott el a színház is a rendező felé. Nem így van. Ha elindulunk egy előadással, mintha kitűznénk egy zászlót: afelé kell tartanunk mindig. A rendezőnek tisztáznia kell, hogy mit akar egy darabbal, de még inkább azt, hogy mit nem. A Vízkeresztben az élni akarás ütközik össze egyfajta puritanizmussal, s épp ezt a vonatkozását szeretném nagyon kihozni: a művészet, a költészet és az élet követeli jogait, s ennek útját keresztezi a – mai nyelven szólva – szektás merevség, amellyel aztán annyit küszködik. S közben tele van jókedvvel, életkedvvel. Ezért tetszik annyira a darab. A másik ok az, hogy ki lehet osztani…
CIULEI: Én nagyon szeretem a darabot. Szeretem az egyes figuráiban lappangó többértelműséget, félreérthetőséget. Például Orsino, aki oly költőileg éli át szerelmét. Mintha folyton énekelne. Szerelmét dalolja, de amikor szemtől szembe találja, nem tud mit kezdeni vele. S aztán nagyon szép Malvolio figurája.
MAJOR: Hát ez az!
CIULEI: Általa lehet minden időkhöz szólni a darabbal. Vagyis ha Orsino a romantikát jelenti a Vízkeresztben, Malvolióval az életben is minduntalan találkozhatunk… Aztán az a kirobbanó egészség Violában – de még a három korhelyben is. S oly szép a másik nőalak. Olivia, a viruló, kiteljesedett asszony, akit vegetálásra kényszerítenek a Malvolio s a saját előítéletei.
RIPORTER: Hány változatban látták a darabot?
CIULEI: Én nagyon sokban. De nem dolgoztam benne soha. A mi színházunkban is játszották. Jules Cazaban volt Malvolio, Fory Etterle a bolond. Aztán nagyon szép előadást láttam valaha Dina Cocea kisszínházában, a Modernben… Mind a kettőt Sahighian rendezte, nálunk a Marosin díszleteivel, odaát pedig a Brătăşanuéval… Aztán láttam Düsseldorfban, Stroux rendezésében. Nagysikerű, de unalmas előadás volt. Ponell díszleteivel, aki kitűnő rendező és díszlettervező, de itt csupasz színpadot csinált, hátul a vetítővászonnal. Ezzel szemben elég tarka jelmezek voltak s jó szereposztás. Nicole Heesters, az egykori híres filmsztár, Johannes Heesters leánya játszotta Violát, a bohócot egy nagyon nagy színész, bizonyos Rouvel, és Malvolio is jó színész volt, nem jut eszembe már a neve. Orsinót pedig Malzacher alakította.
RIPORTER: Az angoloknál látta?
CIULEI: Nem. De láttam egy másik remek előadást. Nyugat-Berlinben kifütyölték, de Münchenben a Residenztheaterben sikere volt. Schaff rendezte, aki filmet is csinál. Minks díszleteivel. Ez jelenleg a legérdekesebb német díszlettervező. Ehhez az előadáshoz márványvilágot teremtett, márványosan erezett, piros porfir falakkal. A háttérben volt egy dekoratív sarok, Makart modorában, vörös drapériákkal, növényekkel, maszkokkal, kitömöttkutyásokkal, giccses szobrocskákkal. Előtte állt a klavecin. Mintegy auditív kommentárként refrénszerűen énekelt bele minduntalan az előadásba egy kerub-hang. Korabeli – XIV–XV. századi – zenét énekelt olaszul. A színpad maga üres volt, nem volt rajta más, mint egy rakás homok s egy rendkívül presziőz, párducmintára aranyozott zománcos fürdőkád, griffmadarakkal díszítve. Néha behoztak egy-egy széket, hordókat, de például a nagy ivászathoz a fürdőkádban készítették a puncsot… Szóval, aki Illyriába érkezett, annak a homokdombon kellett átmásznia. A komikus jelenetek is főként a homokban folytak. Még két törpét is szerepeltetett a rendező. De ami a legérdekesebb: Oliviát roppant egészséges lánynak állították be. Csak ott fogott mellé Schaff, hogy – mivel a díszlet-elképzelésébe nem fért bele a börtön, Malvoliót a két kezénél fogva felhúzatta, fel-leeresztgette, ahelyett, hogy rácsok mögé zárta volna; s az ember csak arra figyelt a nézőtérről, hogy fáj-e a színésznek vagy se… Pompásak, dúsak voltak a jelmezek, nem is annyira dekoratív céllal, mint inkább valami fülledt rothadást sejtetve. Színelőadás volt… Most pedig az ön elgondolásait szeretném hallani.
MAJOR: Hallottam, miként, milyen értelemben foglalkozik ön Shakespeare-rel, s ez azért érdekel, mert hasonló problémáim voltak, vannak magamnak is. Ha az ember keres valamit, akkor sokat harcol. Például Shakespeare irodalomcentrikus, retorikus előadásmódja ellen. Shakespeare „bizonyítványának megmagyarázása”, rendetlenségének megfésülése ellen. Régen, ugye, nem tudtak mit kezdeni a kapus népies-kedélyes jelenetével a Macbeth-ben, a gyilkosság előtt… Hát
kihagyták inkább. De Shakespeare-t nem szabad „betörni”, hanem meg kell fejteni… A Timont sokan vonják kétségbe. „Rendetlensége”, nem folyamatos ideje pedig csak javára szolgál. Így jutott eszembe a cirkusz-megoldás. Ha egy trombitával belefújunk ebbe a rendetlenségbe, egyszerre világos lesz minden. S még valami: a végletesen abszurd helyzetek, a pénz hatalma, amely minden oldalról bekeríti Timont, ez is az arénát sugallja. Nem jelenetek vannak itt, hanem számok. De a cirkuszt aztán még nagyobb megrendüléssel és tudással kell művelni, mint a színházat. Ezt aztán kutatgatja az ember… Milánóban is bemutatták a Timont, a Brecht-színház egy rendezője felvetette az ötletet, hogy cirkuszi arénában rendezzék meg a Troilus és Cressidát, itt Bukarestben pedig azzal a cirkuszi szemlélettel vitték színre, mint én a Timont. Akkor hát ez benne van a levegőben, s jobb így, hogy nem egymástól vesszük át, hanem egyszerre csináljuk ugyanazt; ez az igazi öröm… Hallom, hogy ön állandó, több előadáshoz szolgáló Shakespeare-színpadot dolgozott ki. Nagyon érdekel ez, mert a Rómeót próbálva azon törtem a fejem, hogy abban az egykori Shakespeare-színházban milyen nagyszerűen lehetett érzékeltetni bizonyos jelenetek egyidejűségét. Például a Capulet-család lenn ül Tybalt ravatalánál, de fent ugyanakkor Rómeó és Júlia nászéjszakáját tartja. A színpad nálam három nagy kocsi, mint valami bokszring, amit ide-oda mozgathatunk, s kifejezhetjük Shakespeare játékát az idővel, ami engem annyira izgat. Például, amikor Tybalt siratása után Júliához hívják Capuletnét, csak félrehúzzák a függönyt, s már ott is van nála… No mármost, ez érdekelne a Vízkeresztben is: az a bizonyos, nem egy darabhoz, hanem Shakespeare-hez konstruált színpad, ahol rohanni lehet egyik helyről a másikra. Ezért hallottam örömmel, hogy megcsinálta.
CIULEI: Igen, de gyakorlatilag nem sikerült. Ez a legjobb díszlet, amit valaha csináltam, csakhogy használhatatlannak bizonyult.
RIPORTER: De hiszen használták, kétszer is!
CIULEI: Igen, kétszer is megbosszulta magát az előadáson. Nagyon mértani díszletet csináltam; hadigépezetet, mint a Leonardo da Vinci ostromgépei. Tulajdonképpen egyetlen, gerendából összerótt szerkezet volt, amibe nem hoztak be semmit, eleve benne volt minden. Sokat mozgattuk, változtattuk előadás közben. Ám roppant szigorú szerkezet volt ez, ami közös munkánkhoz nem megy. A tragédiák számára gondoltam el. A Macbethben s a Julius Caesarban alkalmaztuk, s ebben csináltam volna az Athéni Timont is… Azt hiszem, ez volt az én díszlettervezői csúcspontom egy bizonyos vonatkozásban, de nem sikerült az előadásba beledolgoznom.
MAJOR: Pedig a gondolat nagyszerű.
CIULEI: Andrei Serban, az a fiatal kezdő, aki a Julius Caesart rendezte, úgy látszik, jobban ráérzett a veszélyre, és sok mindent kitakarított a díszletből. De én beleszerettem – és agyonhasználtam a játékomat.
MAJOR: Na, most megmondom, hogy mi az a lényeges dolog, ami annyira tetszik nekem benne. Az, hogy én nem a veronai helyszínre, hanem… hanem a színpadra akarom vinni a Rómeó és Júliát.
CIULEI: Verona majd megszületik magától.
MAJOR: Megszületik. Vagyis el kell játszani. Számomra a Shakespeare-díszlet ars poeticája az Ötödik… (Itt Ciulei közbevág, a „Henrik”-et már együtt mondják, s a shakespeare-i blank vers is párhuzamosan hangzik két nyelven: „… De, kedvesim, bocsánat, / Hogy ily lapos, lendülni lomha szellem / E rossz állványra ily órjási tárgyat / Mer hozni. E kakasvívó porondon / Elfér-e Frankhon földje?…”)
MAJOR: Na most, hogy ha ebben az értelemben tudunk valami izgalmasat csinálni… Mert Shakespeare-ben azt is nagyon szeretem, hogy sosem egy stílusú a darab, hanem stílus stílussal, szituáció szituációval, magatartás magatartással, ritmus ritmussal szembesítődik. Na most, a stílusok néha keverednek, néha tisztán mennek egymás mellett… Amire Ön oly pontosan mutatott rá: a Vízkeresztben a szerelemnek ezek a hihetetlenül izgalmas, majdnem tragikus, ám ugyanakkor lírai változatai keverednek. A Rómeóban a Róza iránti szerelemmel szembesíti a Júlia-szerelmet, az Ahogy tetszikben meg Próbakővel, a bolonddal fejezi ki ezt remekül. Szóval ez az egymásutániság, ez a komplikáltság, ez a keveredés a komédiával… Ennek kellene izgalmas színpadot csinálni,
színpadot és nem Illyriát. De persze ez nem Macbeth…
CIULEI: Azt hiszem – nem tudom egyelőre, csak hiszem –, hogy két hadállást kellene meghódítanunk ebben a harcban. Nagyon egyetértek a mozgatható mikroszínpadokkal. De azt hiszem, hogy ennek a darabnak egy dekoratív síkra is szüksége van…
MAJOR: Hát persze!
CIULEI: Vagyis olyasvalamire, ami szépségében is, stílusában is egy képzeletbeli környezet kifejezése, amit az ember teremtett magának álmodozva: fantasztikus és elegáns világ ez az Illyria, amely nem létezik, ugyebár… Véleményem szerint okvetlen szükségünk van egy költői lllyriára, egy kicsit dekoratív, kicsit rafinált vagy éppen kissé dekadens lllyriára… Látja, Schaff Makarthoz s azokhoz a preklasszikus dalokhoz folyamodott… Az is kiagyalt szépség volt, csipke, azsúr… Vagyis úgy érzem, hogy az állandó játéklehetőség, a játéktér megteremtése mellett a háttér látványával utalnunk kellene erre is, persze anélkül, hogy nyomasztaná a színészeket…
RIPORTER: Az Ahogy tetszik-díszlet szellemében?
CIULEI: Nem. Az nagyon rég volt. Ahhoz Erzsébet-kori színpadot készítettem, de presziőz módra értelmezve. Fenn volt a zenekar s a kis barokk színpad, amely tizenhat méter mély volt, de mélyebbnek tűnt, mert csak négy és fél méter széles volt. Elöl a Globe-színházra utaló díszítő elemeket használtam a kártyarajzok stílusában, a színpad hátterében pedig gobelineket. Pizanellóból, Botticelliből vettük a jelmezeket. Nagyon dekoratív volt. A statisztéria szolgáltatta az ardennes-i erdőt. Tulajdonképp udvari színházat csináltam, amit költőien ellensúlyozott a líra és a groteszkség. Sok groteszk elem.
MAJOR: Hogyha az ember megrendez egy előadást, akkor azt valamiért és valami ellen csinálja. Én a mi régi Vízkereszt-előadásainknak az édességét nem szerettem.
CIULEI: Az is kortünet volt egy időben … Ennek az Ahogy tetszik előadásnak nagy volt nálunk a jelentősége, mivel azonnal a lapos realizmus után következett. Ez az előadás helyezte vissza jogaiba a konvenciót. Fogant belőle valami, amire akkor szükség volt… Szép volt. Mindeddig ez meg a Léonce és Léna a színházunk legnagyobb sikere.
MAJOR: Itt ment az a bizonyos Troilus és Cressida is?
CIULEI: Nem. De a rendezője itt dolgozik… Egyébként a pesti turnénk idején láttam még önt játszani, valami tündér játékban a kis Törőcsikkel.
MAJOR: A Csongorban?
CIULEI: Nem tudom.
RIPORTER: Volt benne három ördögfi?
CIULEI: Volt.
MAJOR: Igen, a Csongor és Tünde. Látja, az is izgalmas ügy, a főiskolásokkal rendeztem újra. Elég rossz a darab színpadi hagyománya: szépelgő, széplelkű, holdfaló dologgá torzult, pedig Shakespeare Viharjához mérhető.
CIULEI: A Vihart a Troilus és a Rameau unokaöccse rendezője készíti elő nálunk, David Esrig. Hat hónapot dolgozott már rajta, de egyelőre abbahagyta, a Godot-ért, ami ebben az évadban kerül színre. Ő nagyon lassú… De nekünk most gyorsan kell dolgoznunk.
MAJOR: Sajnos.
CIULEI: Mit szólna egy olyan színpadhoz, amely kijön az orkeszter fölé, s amelyre az orkeszterből lehet feljönni?
MAJOR: Az nagyon jó!
CIULEI: Először forgószínpadra gondoltam, de megtudtam, hogy addig leszerelik, és ahogy ön mondja, nincs is rá szükség. Nagyon egyszerű díszletre gondolok, játéktérre, amit időnként más-más szögben mutathatunk meg.
MAJOR: Persze, még nagyon sokat kellene beszélni erről… De ezzel tökéletesen egyetértek: a megkonstruált tér, amelyben bizonyos szögeket változtatni lehet.
CIULEI: Mikor kezd próbálni?
MAJOR: Huszonhatodikán van bemutatóm a Rómeóval Budapesten és huszonkilencedikén már elkezdeném Kolozsváron a próbákat.
CIULEI: Nekem huszonhetedikén van bemutatóm a Play Strindberggel. Addig még a resicai színház jubileumára is át kell adnom egy díszletet…
MAJOR: Remek darab a Play Strindberg, mi is fogjuk játszani… Mondja, nem jönne át Pestre, bár egy Rómeó-próbára…?
CIULEI: Nagyon, nagyon nehéz, talán egy vasárnap és hétfőn. Huszadikán jó lenne?
MAJOR: Nagyszerű! Várom.
A prológ elhangzott, a partnerek megismerkedtek. A dialógust szeretnénk továbbra is nyomon követni a bemutatóig, amelynek Major Tamás szűkre szabott ideje miatt március végéig meg kell lennie. Valószínűleg még izgalmasabbak lesznek a későbbi találkozások. De búcsúzunk ezúttal az V. Henrik kórusával: „Kérjük, zárjátok ezt is szívetekbe értük.”
Lejegyezte: Halász Anna
