A román mezőgazdaság egyre nagyobb kihívásokkal kerül szembe. A klímaváltozás hatásai ma már az élelmiszertermelés biztonságát veszélyeztetik, a gazdálkodók között fennálló egyenlőtlenségek pedig tovább mélyítik a problémákat: míg a nagyüzemek stabil erőforrásokkal rendelkeznek, a kisgazdák sok esetben támogatás nélkül maradnak. Utánanéztünk, hogyan próbálnak meg túlélni a romániai kistermelők az egyre barátságtalanabb időjárási körülmények között.
Romániában jelenleg a nagygazdaságok uralják a mezőgazdasági szektort. Mint azt Mara Cazacutól, a WWF Románia fenntartható fejlődéssel foglalkozó szakértőjétől megtudtuk, a 12,5 millió hektárnyi mezőgazdasági terület kétharmadát ők művelik. Ennek ellenére ezek a gazdaságok kevesebb mint 5 százalékát teszik ki. A fennmaradó 95 százalékba a kistermelők tartoznak, akik legfeljebb öt hektáron működnek. Romániában összesen 3,4 millió mezőgazdasági vállalkozás található, ebből 3,1 millió kisgazdaság. A szakértő szerint az Európai Unióban Románia veszíti leggyorsabb ütemben a kistermelőit.
A fenntarthatóság szintén fontos, ám kihívásokkal teli terület: a jelenlegi mezőgazdasági modell sok esetben nem ösztönöz hosszú távú, környezetbarát megoldások alkalmazására. Ebben a helyzetben a kis- és közepes gazdálkodók egyre nehezebben találják meg helyüket, ami nemcsak a román agrárium szerkezetére, hanem az ország élelmiszerbiztonságára és a vidéki közösségek jövőjére is fenyegető árnyékot vet.
Az öntözés luxusa
A román mezőgazdaság egyik legnagyobb kihívása az egyre szélsőségesebbé váló időjárás. A lapunknak nyilatkozó gazdák közül mindenki tapasztalta már, hogy a nyarak forróbbak, a csapadék pedig vagy túl ritkán érkezik, vagy pusztító viharként zúdul le. A 2022-es év különösen kemény aszállyal érkezett, de az elmúlt esztendők időjárása sem alakult jobban. Mint azt Nagy Zsolt Arad környéki falugazdásztól megtudtuk, tavaly július és augusztus folyamán alig 6 milliméter csapadék hullott egyes térségekben, ami szinte teljesen lenullázta a kukorica- és napraforgótermést. A kiszáradt földeken a növények megégtek, a gazdák pedig tehetetlenül figyelték a pusztulást. A helyzet komolyságát Hartel Tibor, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem ökológusa kissé ironikusan így érzékeltette: „jó, ha tudjuk, hogy a tavalyi év a következő évek leghűvösebbike volt”.
Az aszály kezelésére az öntözőrendszerek létesítése lehetne az egyik megoldás, ám az efféle projektek megvalósítása előtt számos akadály tornyosul. A kiépítésük drága, ha egy száraz év után egy esősebb következik, a befektetés lassan térül meg. Sok gazda inkább nem vállalja fel az ezzel járó rizikót, és marad a régi, egyre kevésbé fenntartható módszereknél. Romániai utam során körülbelül harminc kistermelővel beszélgettem, közöttük mindössze egy volt, aki képes volt rendszeres öntözésre. A Kolozsvártól nem messze gazdálkodó férfi szerencsésnek vallotta magát, mert a területén olyan kút található, ami egyelőre megfelelő mennyiségű vízzel látja el. – Ezt nem mindenki mondhatja el magáról még a szomszédságomban sem – tette hozzá.
Az ország öntözőrendszerei a gazdák tapasztalatai szerint elavultak, sok helyen évtizedek óta nem végeztek érdemi karbantartást. Egyes öntözőcsatornák kiszáradtak, míg másokat a növényzet tett használhatatlanná. Az egyre gyakoribb vízhiány ellenére Nagy Zsolt szerint manapság is előfordul az a visszás helyzet, hogy a Maros vizét inkább Magyarországra adja el a román állam, minthogy a helyi gazdák szárazságtól szenvedő földjeinek öntözésére használnák azt. Ráadásul nem is biztos, hogy megéri öntözni a terményeket. Van olyan termelő, aki még nagyobb mínuszba szaladt az öntözéssel, mintha nem öntözött volna. Úgy 2 tonna kukoricája termett volna hektáronként, így 7 tonnája lett, de a különbözet nem fedezte az öntözés költségeit. A hasonló visszásságok és infrastruktúra hiánya miatt sokan úgy érzik, hogy magukra vannak hagyva a klímaváltozással folytatott küzdelmükben, és saját erőből nem képesek boldogulni.
A helyzetet tovább rontják a kárfelmérések hiányosságai. Amikor egy gazda végre eljut odáig, hogy kárpótlást kérjen az elpusztult termésért, gyakran azt tapasztalja, hogy ugyanazon a földrajzi területen két szomszédos birtok teljesen eltérő értékelést kap. Az egyik gazda kárát 80%-osra becsülik, míg a másikét csupán 50%-ra, noha a földjeik egymás mellett vannak, a fekvésük sem különbözik és ugyanazt a szárazságot szenvedték el. Az is megesik, hogy az a termelő ér el nagyobb terméshozamot a földjén, akinek a kárát magasabbra becsülték. A fentiek miatt lapunknak többen is arra panaszkodtak, hogy a döntések nem mindig szakmai alapon születnek meg, hanem személyes kapcsolatok, anyagi juttatások is szerepet játszanak a kártételek megállapításánál.
Tűrni a szárazságot
Léteznek persze próbálkozások a klímaváltozás okozta nehézségek orvoslására, de ezek nem mindig kapják meg a szükséges támogatást. Az egyik lehetőség az ellenállóbb, szárazságtűrőbb növényfajták bevezetése. Lucian Dragomir biogazda, aki Brassó környékén gazdálkodik, számos új fajta termesztésével kísérletezik. A világ minden tájáról rendel magokat, és megvizsgálja, hogy ezek a növények hogyan viselik a romániai viszonyokat. A próbálkozások persze gyakran kudarccal végződnek, ám vannak ígéretes terményei is. Ilyen például egy mexikói kukorica, ami jól bírja a kevés csapadékot, a magas hőmérsékletet és a helyi kártevőket is. Az új fajták bevezetése és a kísérletezgetés azonban befektetést igényel a termelőktől. Az erre a célra szánt állami támogatások pedig a gazdák szerint nem elegendőek. Ugyanakkor Lucian Dragomir úgy látja, hogy ha valami már bizonyítottan bevált, akkor a termelők hajlandóak váltani.
A román mezőgazdaság fejlődését azonban nemcsak az időjárási szélsőségek és a klímaváltozás nehezítik, hanem számos gazdasági és technológiai tényező is hátráltatja. A kis- és közepes gazdák számára a legnagyobb kihívás a finanszírozás, hiszen a banki hitelek elérhetősége és költsége rendkívül kiszámíthatatlan. Léteznek államilag támogatott hitelek a gazdák számára, melyek alapvetően olcsó finanszírozást tehetnének lehetővé, ám ezek jó részére rárakodik a ROBOR (Romániai Bankközi Kamatláb) is, ennek ingadozása pedig kiszámíthatatlanná teszi a törlesztőrészleteket. – Egy olyan ágazatban, ahol a bevétel nagymértékben függ az időjárástól és a piaci áraktól, ez a bizonytalanság sokakat eltántorít attól, hogy nagyobb fejlesztésekbe kezdjenek – fogalmazott egy az aradi piacon zöldségeket áruló termelő. Ő az elmúlt öt évből kettőt „pozitív nullával” zárt, ha belefut még egy ilyen évbe, felhagy a termeléssel.
Az állami támogatások és biztosítási rendszerek elvileg védőhálót jelenthetnének a természeti katasztrófák és gazdasági bizonytalanságok ellen. Az efféle intézkedések és kezdeményezések azonban gyakran elégtelenek vagy túl bürokratikusak, így a gazdák közül sokan nem is tudnak érdemben támaszkodni rájuk. Az egyik legsúlyosabb probléma, hogy az állami kompenzációk gyakran nem fedezik a valós károkat. Nagy Zsolt a helyzetet a következő példával szemléltette: a 2022-es aszály különösen súlyos csapást mért a román mezőgazdaságra, így a kukoricatermelőkre is. Az állam ezért hektáronként 1000 lejnyi (durván 80 ezer forintnyi) kártérítést hirdetett meg. Végül az ezer lejből 200 lett, ami 70 százalékos kár esetén 140-re csökkent. Ez 10-12 ezer forintnyi segítséget jelent hektáronként, ami a vetőmag árát sem fedezte. Ráadásul a kármegállapítás is hagyott kívánnivalót maga után. A gazdák arra gyanakszanak, hogy nem mindig valós veszteség alapján történtek meg a kifizetések. Ugyanakkor Nagy Zsolt azt is hozzátette, hogy 2024-ben már valamivel gördülékenyebben és eredményesebben zajlott a kártérítések kifizetése, habár a kárfelmérés terén akkor is merültek fel kérdések. Azt azonban többen is megjegyezték, hogy az állami kárenyhítés csupán tűzoltásra elég, nemhogy az elmaradt hasznot, még az inputanyagok árát sem képes fedezni.
Biztosítás nélkül
Felmerülhet persze a kérdés, hogy a gazdálkodók miért nem vesznek igénybe piaci alapú biztosításokat, ha az állami védőháló nem elegendő. Erre a többen is hasonló válaszokat adtak: egyrészt a bürokrácia riasztja el őket, másrészt az, hogy épp a legfenyegetőbb kárra, az aszályra nem találnak megfelelő biztosításokat. A piaci szolgáltatások igénybevételét egyébként a román állam is támogatja, a biztosítási díjak egy részét elvileg visszaigényelhetik a gazdálkodók, ám bevallásuk szerint a visszaigénylés menete rendkívül bonyolult és időigényes. A pályázatok elkészítése nemcsak időt, hanem szakértelmet is megkíván, amivel a kisebb gazdaságok nem rendelkeznek, szakértő megfizetését pedig nem engedhetik meg maguknak. Ráadásul a rendszer nem mindig működik átláthatóan, így sok gazda úgy érzi, hogy felesleges energiát öl a pályázásba, mert úgysem kapja meg a támogatást időben vagy teljes összegben.
Ezt csak tetézi, hogy a biztosítási kárigények elbírálása sokszor hosszadalmas és bonyolult, így még azok a gazdák is, akik élnek ezzel a lehetőséggel, gyakran csak késve vagy csökkentett összegben jutnak hozzá a pénzhez. A fentiek eredményeként a gazdák túlnyomó többsége – körülbelül 95%-a – inkább nem köt biztosítást.
Miközben a valós károkat szenvedő gazdák gyakran alig jutnak megfelelő kártérítéshez, az állami támogatások egy része olyan csatornákon keresztül áramlik el, amelyek megkérdőjelezhetőek. Több agrárszakember is felhívta rá a figyelmem, hogy az állattartók által igénybe vehető „fülpénz” elosztása sokáig hatalmas visszaélésekkel volt terhelt. A gazdák egy része jóval több állatot vallott be a valós számnál, így nem létező állatok után is támogatást kapott. Mivel az ellenőrző szervek kapacitáshiánnyal küszködtek, a lebukás veszélye csekély volt. Mára azonban változott a helyzet, a digitális technológiának köszönhetően a nyilvántartások pontosabbá váltak, így a visszaélések visszaszorultak. Ahhoz azonban több idő kell, hogy a termelők, akik a hasonló visszaélések miatt elveszítették a bizalmukat az állami rendszerben, ismét visszanyerjék azt.
A finanszírozási nehézségek miatt a technológiai lemaradás is egyre nagyobb problémát jelent. A modern eszközök és módszerek, mint például a műholdas megfigyelés, az intelligens öntözőrendszerek alkalmazása vagy a talajelemzésre épülő precíziós gazdálkodás Romániában (és a régió más országaiban is) továbbra is csak elszigetelt példaként léteznek. Sok gazdaságban még mindig elavult eszközökkel folyik a munka, a gépparkok korszerűsítése pedig elérhetetlen luxusnak tűnik. Pedig az új technológiákhoz, úgy mint a talajtakarások módszerekhez vagy a talajforgatás nélküli műveléshez az eddig használtaknál erősebb, modernebb gépekre lenne szükség. A gazdák frusztrációját növeli, hogy ők is tisztában vannak vele, hogy előbb-utóbb eljön az az idő, amikor már csak az új technológiákat alkalmazva lehet nyereségesen gazdálkodni, ám úgy érzik, ezekhez nem férnek hozzá. Az idősebb termelők – a kisebb gazdák kilencven százalékát ők teszik ki – pedig gyakran megjegyezték, hogy nekik már kedvük sincs az új módszerek elsajátításához. Ha már nem lesznek képesek nyereségesen gazdálkodni, felhagynak a földműveléssel.
Bár tapasztalataim szerint a növénytermesztésből élők úgy gondolják, hogy az állattenyésztéssel foglalkozók jobb helyzetben vannak náluk, a nyilatkozók szerint a helyzete szintén nem rózsás. Nagyon kemény piaci körülmények között kell helytállniuk. A tejet csak nyomott áron képesek továbbadni, a feldolgozáshoz, tejtermékek készítéséhez szükséges eszközökre nincs pénzük, vagy ha lenne is, nem lenne elég munkáskéz a feladatok ellátásához. A legnagyobb Romániában működő tehenészetben – mely holland tulajdonban van – ezzel szemben naponta három alkalommal képesek megfejni 2000 tehenet. És ehhez a munkához műszakonként három alkalmazottra van szükségük. El lehet képzelni, mekkora hátrányban vannak hozzájuk képest a 2-3 jószággal bajlódó idős falusi nénik és bácsik.
Bár a gazdálkodók élete kihívásokkal teli, ez nem jelenti azt, hogy nem vezetnek kiutak a szorongatott helyzetből. A modernizáció egyik kulcsa a szakemberek szerint az EU-s támogatások célzottabb felhasználása lehet. Jelenleg a biogazdaságok kialakítására, fejlesztésére alig kimutatható összeg jut, miközben Nyugat-Európában ennek többszörösét fordítják hasonló támogatásokra. Ha a támogatási rendszer a modernizációra és a fenntartható technológiák bevezetésére összpontosítana, az hosszú távon stabilabbá és versenyképesebbé tehetné a román mezőgazdaságot.
Csak szövetkezetet ne!
A kétkedők azonban rendszerint azt jegyzik meg a fenti állítások hallatán, hogy a biogazdálkodás élőmunka igénye sokkal magasabb, mint a nagyüzemi gazdálkodásé. Márpedig Romániában ma már szinte lehetetlen munkaerőt találni. Miközben a román munkaerő spanyol, olasz és francia gazdák földjein dolgozik, a Román-Alföld és Erdély termelőinek egy része a Távol-Keleten toboroz munkásokat. Lucian Dragomir szerint Brassó környékén havi 700 eurónak megfelelő lejt lehet keresni mezőgazdasági munkával, de ennyiért ma már szinte lehetetlen embert találni.
A kistermelők számára a szövetkezetek alapítása lehetne a másik menekülőút. A közös beszerzés, értékesítés és feldolgozás révén a kisebb gazdák is versenyképesebbek lehetnének, hiszen együtt nagyobb mennyiségben és jobb áron tudnának értékesíteni és vásárolni is. Azonban Romániában a szövetkezeti rendszer megteremtése még mindig nehézségekbe ütközik, főként a kommunizmus időszakából eredő bizalmatlanság miatt. Sok gazda tart attól, hogy a szerveződésekben a nagyobb szereplők visszaélnek az erőfölényükkel, vagy hogy a közös működés nem hoz valódi előnyöket számukra. Egyik nyilatkozóm arról számolt be, hogy ő tud olyan esetről is, hogy a család két tagja külön-külön gazdálkodik, és annyira nem szeretnének közösködni, hogy minden gépből sajátot szereznek be, ahelyett, hogy közösen használnák a gépparkot.
Pedig az együttműködések számos olyan problémára kínálnának megoldást, melyeket a gazdák jelenleg megoldhatatlan kihívásként élnek meg. A közös beruházások lehetővé tennék, hogy raktárakat építsenek, ezáltal megfelelő módon tárolhassák a terményeiket addig, amíg a legjobb áron adhatnak túl rajtuk. Közösen vásárolva kedvezményes áron szerezhetnék be a termelés inputanyagait, de akár közös feldolgozóüzemeket is létesíthetnének a szövetkezetek. Ez utóbbi már csak azért is fontos lenne, mert az élelmiszer-feldolgozás területén is jelentős elmaradások tapasztalhatók. Mint azt a WWF szakértői elmondták: Románia továbbra is elsősorban nyersanyag-exportőr, miközben a feldolgozott élelmiszereket más országoktól vásárolja vissza. Ez a helyzet nemcsak a gazdák profitját csökkenti, hanem az egész agrárszektor versenyképességét is rontja, mivel a helyi feldolgozóipar fejlesztésének hiánya miatt az ország folyamatosan más országok feldolgozókapacitására van utalva.
A termőföldek jelentős részét birtokló – nagyrészt külföldi tulajdonban lévő – óriásgazdaságok ugyan méretüknél fogva lassabban képesek alkalmazkodni az új állapotokhoz, de tőkeerejük folytán a létüket általában nem fenyegeti veszély. Az eddig felsorolt nehézségek leginkább a kisebb termelőket sújtják. Az alacsony jövedelmezőség, az éghajlati kihívások és az elavult birtokstruktúrák mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre több kisgazda hagy fel a földműveléssel. A termelők zöme idős, ők fokozatosan elhagyják a pályát, a fiataloknak azonban nem sok kedvük van átvenni tőlük a stafétabotot, inkább más szektorokban keresnek megélhetést. Ezt a döntésüket gyakran az idősek is támogatják, mert – mint azt többen is megfogalmazták – nem szeretnék, ha a gyerekeik, unokáik is „a földet túrnák a semmiért”. Egyre több vidéki településen látható, hogy a korábban megművelt konyhakertek és kis földparcellák eltűnnek, helyüket gondozott pázsitok vagy elhagyott, gazos területek veszik át. Egy a kolozsvári piacon áruló győrfalvai termelő arról beszélt, hogy miközben a településükön 600 család él, csupán tízen foglalkoznak hivatásszerűen mezőgazdasággal. A vidéki elvándorlás és a generációs folytonosság hiánya miatt egyre több földterület marad műveletlenül, mert az örökösök közül senki sem vállalja a gazdálkodást. A földeket sok esetben töredékes tulajdonviszonyok jellemzik: egy adott földterületnek több örököse van, akik nem mindig tudnak vagy akarnak megegyezni a használatról. Ez gyakran hosszadalmas jogi vitákhoz vezet, ami miatt az érintett földek évekig parlagon maradnak. Ha pedig végül eladásra kerül sor, akkor a földeket általában a jobb anyagi helyzetben lévő, nagygazdaságok vásárolják meg, tovább növelve a mezőgazdasági termelők közötti egyenlőtlenségeket.
Bár a generációs váltás kihívásokkal teli, néhány pozitív jelenség azért megfigyelhető a szakemberek szerint: azok a fiatalok, akik a nehézségek ellenére a mezőgazdaságban maradnak, nyitottabbak az innovációra és az együttműködésre. Közülük egyre többen ismerik fel a közös gépparkok és az online értékesítés előnyeit, amely lehetőséget teremt a költségek csökkentésére és a nagyobb piacok elérésére. A digitalizáció és a precíziós gazdálkodás terjedése új lehetőségeket nyit meg azok számára, akik hajlandók modern módszerekkel dolgozni. Emellett az egyetemi programokban is megjelennek az ökológiai gazdálkodásra és fenntartható termelésre fókuszáló kezdeményezések. Egyre több fiatal vesz részt modern technológiákat oktató képzéseken, ha ők megfelelő állami támogatást kapnak, akkor van rá esély, hogy ők már modern, fenntartható mezőgazdasági modelleket alakítanak majd ki. A helyzetük azonban továbbra is képlékeny. A lapunknak nyilatkozó szakértők egyetértenek abban, hogy ha nem történnek lépések a fiatal gazdák támogatására és a földtulajdonviszonyok rendezésére, akkor a mezőgazdasági termelés egyre inkább a nagyvállalatok kezébe fog kerülni.
Nincs idő az eladásra
A kistermelők számára a hatékony művelés és a kockázatok megfelelő kezelése mellett a legnagyobb kihívást a piacra jutás jelenti. Ahogy egy idős piaci árus fogalmazott: „aki földet művel, annak nincs ideje az eladással bajlódni”. A kisgazdák egyre kevésbé tudják tartani a tempót a nemzetközi áruházláncok áraival. A romániai fogyasztók általában külföldről származó termékeket találhatnak a polcokon, mint például lengyel hagymát vagy török paradicsomot. A termelők problémáit tovább súlyosbítja a helyi piacok visszaszorulása, a hiányzó kereslet és a korrupció. Bukarestben öt nagy belvárosi piacot kerestem fel, ezek közül kettő már zárva volt, holott az infrastruktúrája még használható lett volna. Az egyik legnépszerűbb, impozáns csarnokkal rendelkező piac, a Trajan helyén pedig ma már egy bevásárlóközpont található.
A termelők gyakran akkor sem képesek versenybe szállni a nagyokkal, ha megvan bennük erre az ambíció. Nem rendelkeznek ugyanis a nagyobb mennyiségű áru szállításához, raktározásához, frissen tartásához szükséges eszközökkel, így nem képesek egyenletes minőségben és mennyiségben ellátni a piacot. Emiatt a nagyobb áruházláncok nem tekintenek rájuk komoly szereplőként.
A piacra jutást nem egyszer a belterjes viszonyok és a korrupció akadályozza. Példaként hadd álljon itt egy Arad környéki kukoricatermelő története. A férfi, amikor látta, hogy a csemegekukoricát sokkal jobb áron tudná értékesíteni a Fekete-tenger üdülőhelyein, mint a helyi piacokon, beruházásba kezdett. Beszerezte a kukoricafőzéshez és áruláshoz szükséges berendezéseket, talált alkalmazottakat az árushelyeire, és megkezdte a működést. Hamar rá kellett azonban ébrednie, hogy nem szívesen látott vendégként tekintenek rá a parton. Amikor az alkalmazottak nem figyeltek, a berendezéseibe fáradt olajat öntöttek, majd idővel közölték vele, hogy nem árulhat a parton. Végül abban tudott megegyezni a helyiekkel, hogy beszállítóként vehet részt a kukoricaeladásában – 70 baniért szállíthatja be a kukoricát, melyet aztán 5 lejért adnak tovább az árusok. Egy másik termelő pedig arról beszélt a lapunknak, hogy néhány gazdával társulva próbáltak meg elérni, hogy a hatalmas hasznot realizáló kereskedő megkerülésével, közvetlenül szállíthassanak be egy feldolgozóüzembe. Mindenki jól járt volna az üzlettel, ám a gyár közölte, hogy csak az adott kereskedő közreműködésével hajlandó megvásárolni a termékeiket.
Az efféle korrupciós és hatalmi viszonyok nemcsak az árakat manipulálják, hanem az emberek bizalmát is aláássák a helyi piacok és termelők iránt. Emiatt a vásárlók hajlamosabbak a nagy láncokhoz menni, ahol a termékek olcsóbbak és könnyebben hozzáférhetők. Ez egy olyan ördögi kört eredményez, amelyben a kisgazdák egyre inkább elveszítik lehetőségeiket.
Rövid a lánc
Bár a jelenlegi helyzet elég sötétnek tűnik, több alternatív megoldás is létezik a piacra jutás és a versenyképesség javítására. Az egyik ilyen a rövid ellátási láncok fejlesztése, amelyek lehetővé teszik a közvetlen kapcsolatot a termelők és a vásárlók között. Az online értékesítési platformok, például a Facebook-csoportok és a közvetlen rendelési rendszerek használata segíthet abban, hogy a termelők közvetlen kapcsolatba lépjenek a fogyasztókkal, elkerülve a közvetítők által okozott költségeket. Ezáltal csökkenthetik a költségeiket, miközben a vásárlók is friss, helyi termékeket vásárolhatnak.
Ezen kívül a zöld közbeszerzési projektek is fontos szerepet játszanak. Az olyan kezdeményezések, mint az országszerte létező iskolai étkeztetési projektek, melyek során helyi termelőktől vásárolja meg az állam az alapanyagokat, szintén lehetőséget adhatnak a helyi gazdálkodóknak a túlélésre. Ugyanakkor a termelők ez utóbbi kapcsán azt is elpanaszolták, hogy tapasztalataik szerint nagyon nehéz bekerülni az állami beszerzési projektbe, és a kifizetések is csúsznak időnként.
A román mezőgazdaság jelenlegi állapotát figyelembe véve, világosan látszik, hogy a rendszer számos strukturális és működési problémákkal küzd, amelyek nemcsak a gazdálkodók megélhetését, hanem az egész ágazat jövőjét is veszélyeztetik. A klímaváltozás hatásai, az alacsony jövedelmezőség, a korrupt rendszerek és a piacra jutás akadályai mind olyan tényezők, amelyek gyors és átfogó reformokat követelnek. A lapunknak nyilatkozó kistermelők többsége azonban egyáltalán nem bízik abban, hogy a dolgok kedvező irányt vesznek. Sokan érzik úgy, hogy a kis gazdaságok visszaszorulásával nem csak a román gazdaság lesz kiszolgáltatottabb, hanem az ország kultúrájából vész el valami, ami évszázadokig nemcsak megélhetést, hanem életformát és értékrendet kínált az ország lakói számára.
