Orbán 2034-ig lesz hatalmon. Minimum. Ő mondta most.
Egy évben születtünk, ő májusban, én szeptemberben.
Én 2034-ben már biztosan nem fogok élni. Felmenőim közel sem értek meg ilyen életkort, szóval a genetika működik minden bizonnyal, másrészt rá, mármint Orbán Viktorra a legkiválóbb magyar orvosok vigyáznak, nekem meg majd lesznek várólistáim.
Életemben egyszer találkoztam személyesen Orbán Viktorral. A Fidesz 1993-as debreceni kongresszusa végét követő órákban, amikor interjút adott nekem, a megyei napilap belpolitikai rovatvezetőjének. Mivel az összesereglett – többnyire országos – sajtómunkatársak közül helyi lap lévén nekem volt a legkésőbbi lapzártám – ez még az internet előtti világ Magyarországán történt –, én voltam az utolsó, aki Orbánnal beszélt, ellenben nekem volt a legtöbb időm az interjúra.
Mielőtt elkezdődött volna a beszélgetésünk, az első érdeklődésem előtt megkérdezte, hogy felteheti-e a lábát, mert nehéz napja volt. Mondtam: persze. Erre lerúgta a cipőit, s a köztünk lévő székre feltette a zoknis lábait, s mielőtt rám nézett volna az első kérdésemet várva, alaposan megtornáztatta a lábujjait a zokniban.
És valójában nem is lehetett volna ezzel semmi gond. Mármint azzal, hogy én azt mondtam: felteheti a lábát. Azzal van gond, hogy egyáltalán eszébe jutott, hogy megkérdezze, aztán a cipőit levette, közénk tette a zoknis lábait, s így adott interjút.
Én rontottam el az országot. Éppen majdnem csak harmincévesek voltunk akkor.
A kérdésére azt kellett volna válaszolnom: „elnök úr, ne haragudj, de ne tedd fel a lábadat, még tart a kongresszusod, amíg én kérdezlek”.
Meglehet, magyarok, harminc évvel ezelőtt én kúrtam el ezt az országot, amikor vidéki újságíróként nem igazítottam el határozottan a velem egykorú Orbán Viktort az alapvető viselkedési normák és a sajtóval szembeni tisztes alázat terén.
Ne haragudjatok rám! Nem tudtam, hogy ez lesz.
A szerző Facebook-bejegyzése 2023. szeptember 12-én.
