Életemben először és utoljára tizenkét évesen, 1957 nyarán láttam a művészt a Mátyás király utcai családi házunk konyhájában, akkor már tudtam, hogy ő az egyik legjelentősebb szatmári festő. Hosszú hajú, köpcös, mosolygós, idős bácsi érkezett hozzánk, aki úgy társalgott az apai nagyanyámmal, mint régi ismerős, barát. A nappaliba se volt hajlandó bemenni, egy-egy sámlin ültek a platt mellett, amelyen javába főtt az ebéd, és felszabadultan viccelődtek, nevettek. Majdnem egyidősek voltak, mindkettő nyolcvan körüli. Aurél bácsi nagyanyám javaslatára még a rajzaimat is megnézte, de egészen más oka volt a látogatásának. Mint minden ember, aki tiszteli az életet, ereje fogytán így búcsúzott a megszokott helyektől, egykori barátaitól. Nagyanyám néhány hónap múlva, a festő 1960-ban hagyott itt bennünket.
Popp Aurél Budapesten, Bécsben, Párizsban végzett felsőfokú művészeti tanulmányokat, festőművész volt, de szobrászatot is tanult, kerámiagyárat létesített Szatmáron, emlékműveket, emléktáblát tervezett, írásai jelentek meg magyar nyelven több helyi lapban, politikai szerepet vállalt a Tanácsköztársaság idején, ő tervezte dr. Lükő Béla síremlékét, ha szükség volt rá, illusztrált, de tanár is volt.
Pontosan tudta, hogy melyek voltak a kiugró, átütő sikereknek az akadályai, ezeket világosan megfogalmazta, a Mohy Sándornak 1957-ben írt levelében: „Ezek a túlságosan sokoldalú képességek, ezek voltak megölői minden sikeremnek, mert ezekhez sem az anyagi bőség, sem a körülményeim nem segítettek, s az emberek pedig látva a hol erre, hol amarra (…) csapongó megnyilatkozásaimat, fogták magukat s beinkadráltak festőnek, holott én nem vagyok festő, hanem egyszerűen költő, aki hol festészetben, hol szobrászatban, hol írásban, s hol építészetben vagy politikában nyilatkozom meg, s ha éppen úgy kívánta a megélhetés, akkor még a kerámiában is „nyilatkoztam”, „termeltem”, de sohasem annyit s olyan nagyot, amilyenre a Természet alkotott. (…)
Nem vagyok Popp Aurél életművének a kutatója, ezzel az utóbbi évtizedekben mások foglalkoztak, többek között Erdős Judit, aki románra fordította a művész emlékiratait. Munkáit a megyésítés után kezdték felvásárolni a családtól, ekkor jött létre a múzeum keretében az állandó kiállítás, és jelent meg Raoul Şorban, valamint Banner Zoltán kismonográfiája.
A művész jó 140 éve született és 60 éve halott. Ilyen távlatból letisztulnak az emlékek, de ugyanakkor torzulhatnak is, ha egy kiválóságot a mindenkori politikai vezetés megpróbál felhasználni, kisajátítani. Szatmárnémetinek nem egy, hanem több számottevő képzőművésze, alkotója volt – köztük ő a legjelentősebbek egyike –, róluk írtam a Képzőművészeti élet Szatmáron (Otthonom Szatmár megye 20. Szatmárnémeti 2004) című kismonográfiámat.
Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy amíg a többiekről alig esik szó, Popp Aurélról utcát neveztek el, az ő nevét viseli a művészeti líceum, állandó kiállítása van a Művészeti Múzeumban, plakett emlékeztet rá az új központban, műterme emlékház, a szobrát a Ion Ţiriac Bank előtti téren állították fel. Az ide látogató joggal hiheti, hogy Szatmárnak egyetlen képzőművésze volt, esetleg kettő. Aránytévesztés ez a javából, amely ellen maga Popp Aurél is tiltakozna, ő ugyanis tisztában volt a saját emberi, alkotói értékeivel, de a saját érvényesülésénél is fontosabb volt számára a művészet.
Képek jegyzéke
- Önarckép
- A róla elnevezett iskola
- Mellszobra (Radu Ciobanu alkotása)
- Popp (Papp) Aurél: Nehéz szántás
