(Berlini munkatársunktól) Már többször írtam, hogy félek az öregségtől. Nem szeretem az előrehaladó korral járó betegségeket – mint estét betöltő témát, ami az utóbbi időben egyre jobban terjed baráti körben. Ha nekem támad valami bajom és azt, ne adj isten, meg kívánom osztani, a humoros oldaláról próbálom megfogni, amiben nem a nyavalya a lényeg, inkább a vicces vagy abszurd körülményekre fektetem a hangsúlyt, és azt sem órákon keresztül. (A nyitó kép forrása: korkep.sk.)
Férjem hét évvel idősebb nálam, ennek következtében német barátaink javarésze 78–83 közötti. Miután a betegség, mint említettem, uralkodó témává vált és jómagam ignoráns, önző módon nem szeretem a majdani végkifejlet előrevetítését, azon gondolkodom, hol adhatnék fel egy hirdetést a következő szöveggel: „Elcserélném rozzant, beteges, beszűkülő 80 körüli barátaimat két lábbal az életben álló, aktív, nyitott ötvenesekre. Jelige: Enyészet”
Szombaton vacsoravendégeink voltak. A múlt hónapokban részletes bepillantást nyertünk az egyik baráti házaspár nőtagjának szívproblémáiba. Elmondta: fél a kórházi beavatkozástól, és ha mégis, akkor semmiképp sem megy utána REHA-ra (szanatórium, amit ilyenkor a kórház javasol), de most egyébként mégiscsak aláveti magát, végül is katéterrel… Ha csak az utcán találkoztunk is, mondta szinte vég nélkül. Mára végre túl van/vagyunk rajta. Igaz legutóbb felajánlotta, hogyha bélröntgenre mennék, ami bizonyos kor fölött ajánlatos, akkor, ha akarom, szívesen elmeséli részletesen, hogy ez nála miként zajlott. Ezen a ponton energikusan ellenálltam, és még az udvariassági formáról is megfeledkezve szinte rákiabáltam, hogy nem, ezt nem akarom. Különben szeretem Angelikát, melegszívű, kedves nő.
Szóval, most szombaton a – hál’istennek nem egyetlen – téma a férj nemrégi csípőműtétje volt, akinek pragmatikus a hozzáállása, és ő igenis a kórház után elmegy három hétre a közeli, jó hírű szanatóriumba. Vacsora után a kávénál megint előkerült az operáció, illetve annak furcsa anyagtechnikai vonzata. A műcsípő köztudottan valami fém (esetleg titán?) alkatrész, amivel, akárcsak a feleség pészmékerével, nem szabad átmenni a reptéri a röntgenen. Angelika kapott erről igazolványt a kórházban, nyilván Berndnek is adnak majd.
Barátunk, aki filozófus alkat és érzékeny az élet általános problémáira, ezen a ponton elmélázott: „Vajon mi történik ezzel a műcsípőcsonttal később a krematóriumban, hisz’ a fém nem válik hamuvá?” És tényleg, erre én is rácsodálkoztam, bár ez a kérdés nálam momentán két okból sem aktuális: egyrészt nincsenek ilyen alkatrészeim, másrészt alapállásban nem foglalkoztat leendő temetésem, a halál gondolatát egyelőre gondosan kitolom a távoli jövőbe.
Bár vannak, akik ezt másként látják és jól szervezett, előrelátó, gondoskodó emberként aprólékosan megtervezik. Erre a rétegre épül egyfajta turizmus: utazási irodák szerveznek egynapos utakat, például Csehországba, a német határhoz közeli krematóriumba – ott olcsóbb a halottégetés –, ahol meg lehet tekinteni nemcsak az ipari berendezést magát, hanem egy ablakon keresztül, hogy is mondjam, a műveletet, a konkrét folyamatot is…
Az ostravai (csehországi) krematórium. Foto: mdr.de.
Az egésznapos programon az érdeklődők részletes tájékoztatást kapnak a mesterségesen lerövidített enyészet biológiai és fizikai oldaláról azt kellő mennyiségű adattal alátámasztva, majd hallhatnak néhány keresetlen szót a németországinál kedvezőbb árakról stb. Végül kikísérik őket a krematóriumot körülvevő parkba, hogy lássák, milyen szép, idillikusan nyugodt, lélekemelő a környezet.
(Nekem, úgy tűnik föl, az eljárás hasonló, mint Varanesiben, a Gangesz partján, csak ott nyilvánosan zajlik a szabad ég alatt, a máglyás halottégetés, ellenben ipari kemence híján órákig tart, és – turistalátványosság.)
Halottégetés a Gangesz-parti Varanesiben. (Kép: Neue Zürcher Zeitung.)
A hindu szertartás időtartama hasonló, mint a csehországi kirándulásé, a különbség az ottani egzotikumban és az itteni körítésben rejlik. Szerintem. Bár konkrétan összevetni nem tudom: a Gangesz partján már jártam, csehországi „krematúrán” még nem.
Nem hinné az ember, tette hozzá barátunk, de mindig akad a résztvevők között, aki tudni akarja a kemence tisztításának is a részleteit. Nos, a kötelező karbantartáson kívül nem szokták egy-egy munkafolyamat után kitakarítani – így a válasz – csak összesöprik a hamvakat. Ezen a ponton rendszeresen kirobban a felháborodás: „Hogyhogy nem fertőtlenítik minden egyes égetés után?! Ez nem higiénikus, ráadásul az előző hamvak maradéka összekeveredhet a következőével, ami… Nem! Már a gondolat is borzasztó! Elképzelni is kegyeletsértés!”
Eddig tágra kerekedett szemmel hallgattam, de ennél a fordulatnál nem tudtam megállni, és hangos nevetésben törtem ki. Lehet, hogy nem vagyok még elég öreg, ezért nem érzem át a krematóriumi kemence takarítási problémáját, az abból fakadó súlyos etikai dilemmát és annak lelki következményeit. Meglehet. Mindenesetre eszembe jutott megboldogult apósom idevonatkozó, meglehetősen keresztényietlen megjegyzése, akit nem érdekelt, hogy halála után mi történik vele: „Egal”, mondhatnók: tök mindegy – így az öreg. És ebben van valami.
Ez a megoldatlan probléma az éjszakába nyúló, amúgy kellemes est végszavának bizonyult: a vendégek felálltak és hazamentek. Én még sokáig ültem a kanapén és gondolkoztam. Sehogy sem hagyott nyugodni a jóléti társadalomra jellemző luxusprobléma. Elméláztam.
Fölötlött bennem a kérdés: küzd-e vajon bárki is ilyen gondokkal a dróntámadások közepette Ukrajnában, ahol a temetések száma az elmúlt 500 nap alatt ugrásszerűen megnőtt?