És ha már itt tartunk, a fenti szovjet példán felbuzdulva növelni lehetne a kórházakban, sőt, az állami bürokrácia minden szintjén az igazgató-, osztályvezető- stb. helyettesek számát, egyben bevezetni az ő helyetteseik seregét.
(Berlini tudósítónk jegyzete) Mondd, Te mit szólsz ehhez?! Először azt hittem, kacsa (amit mostanság féknyúznak hívnak), és jót nevettem rajta. Aztán kiderült, hogy szó sincs róla, noha totálisan abszurd, nem vicc: véresen komoly. Igen, igen, a BAZ Megyei Központi Kórház igazgatójának az egész szociális médiát bejárt körlevelére gondolok. (A nyitó képhez: ilyen asztalra gondolt a szerző a miskolci orvosok fővezére számára.)
Sajnálom, nekem még mindig nem áll rá a nyelvem a Jókaitól Mikszáthig XIX. századi, de igazság szerint az időből már akkor is kiesett, középkort idéző, régi-új „vármegye” kifejezésre. Pedig hol voltak már akkor a végvárak?! A máról nem is beszélve…
Egyetértünk, ez az igazgatói direktíva végtelenül röhejes – csak ne kellene miatta akár sírni is. Ha ezt itt, Németországban, Berlinben elmondom, senki sem hiszi el nekem. Tudod, kedves Olvasó, negyvennyolc éve élek egy jól működő demokráciában, ami ugyan a Fidesz főideológus történész asszonya szerint már nincs is, de ha mégis lenne, akkor azt a dollárbaloldal irányítja, és ahol nincs véleményszabadság, mert a közvélekedés szerint nem píszí (értsd: politikai korrekt!) sem a többségitől eltérő szexuális irányultságon kiakadni – ezt nem is értem: bizonyítottan minden társadalomban, embercsoportban és korban ezek aránya nyolc százalék, akárcsak a balkezeseké –, sem nácinak, sem fajgyűlölőnek lenni, és ha mégis, azt nyilvánosan lehurrogják, hovatovább az ilyen jellegű uszító beszédet bünteti a törvény, habár újabban itt is egyre növekszik erre az igény, …. De most nem ez a témám.
Visszatérve: minél tovább gondolkodom az eseten, annál dézsávűbbnek tűnik föl. A körlevélből nem derül ki, de elképzelhetőnek tartom, hogy az értekezletek az igazgató nagy és hosszúkás szobájában zajlanak, ahol a főorvos asztala egy húsz centiméterrel magasabb katedrán áll, a többiek az ahhoz T-alakban csatlakozó hosszú asztal két oldalán foglalnak helyet, mintegy a főnök lábánál, amely formáció fizikailag, mintegy automatikusan arra kényszerít mindenkit, hogy felnézzen az asztalfőn ülőre. Így értelmet nyer az előírt ülésrend, ami rangot, fontosságot tükröz. Tudod, drága Olvasó, nevetnem kell: a legtöbb szovjet intézményben még a 80-as években is ez volt a módi. Hogy honnan? Hát tapasztalatból: 1986–98 között üzleti tevékenységem során bejártam a birodalmat és elég gyakran tárgyaltam gyárigazgatóval, kórházi főorvossal, tudományos kutatóintézeti vezetővel, miniszterhelyettessel. Apropó, érted már, honnan az irreálisan nagy tárgyalóasztal Putyint és vendégeit mutató videófelvételeken? Nála nincs pódium, viszont annál hosszabb az asztal.
És ha már itt tartunk, a fenti szovjet példán felbuzdulva növelni lehetne a kórházakban, sőt, az állami bürokrácia minden szintjén az igazgató-, osztályvezető- stb. helyettesek számát, egyben bevezetni az ő helyetteseik seregét. Ez hozzájárulhat egy még aprólékosabb és merevebb hierarchia kialakításához, megannyi hosszú, T-alakú asztal segítségével – pódiummal vagy anélkül. Mellesleg: a szovjet rendszerben a helyettes helyettese külön fogalom volt: a hétköznapi, rövidítésekben gazdag nyelvben zam zama, azaz a zamesztyítyel zamesztyítyelja.
Vissza lehetne hozni továbbá a vörös sarkot – jó, ma értelemszerűen inkább narancssárga – az év/hónap/hét munkatársainak fényképével. A menzán, a bejárati csarnokban, a kultúrteremben pedig fel lehetne akasztani Orbán Viktor és a mindenkori igazgató fotóját. (Ehhez csatlakozhat jövőre például Putyin fényképe.)
Az ám: az álló üdvözlés kiegészülhetne véget érni nem akaró vastapssal. És akkor még semmi újat nem mondtam.
Hogy nem érsz rá, kedves Olvasó, a további példák sorolását olvasandó? Kár. Akkor búcsúzom. Holott lennének még tippjeim.
Megjelent az Infovilág Egyéb rovatában 2023. június 17-én.
