Ha Gálfalvi Zsolt személyiségét és munkásságát magam elé idézem, és most, közelgő nyolcvanadik születésnapja körül ez mind gyakrabban megesik, valami csendes nosztalgia kerít hatalmába. Nem csak a múló idő miatt, hiszen mindketten már régebben elérkeztünk ahhoz az élekorhoz, amely visszatekintésre és számvetésre késztet. Mindez bizony nosztalgikus érzésekkel jár együtt, hiszen van mire visszatekintenünk, már csak a mögöttünk feltornyosuló évtizedek következtében is. A nosztalgikus érzéseket mégis inkább az kelti bennem, hogy a jelenben (és valószínűleg a jövőben) fájdalmasan nélkülözünk (nélkülözni fogunk) olyan irodalomtudós, irodalomkritikus, irodalomszervező egyéniségeket, mint amilyen Gálfalvi Zsolt mindig is volt hosszú életútja és tartalmas munkássága során.
A magyar irodalomnak és természetesen az erdélyi magyar irodalmi kultúrának mindig szüksége volt olyan szellemi munkásokra, mondhatnám inkább: mesterekre, akik háttérbe szorítva a maguk személyes ambícióit azon fáradoztak, hogy ez az irodalmi kultúra – a mindig szűkös lehetőségek között – valamennyire szabadon és eredményesen tudjon eleget tenni a maga közösségi, nemzeti küldetésének. A két világháború közötti korszak irodalmában, amely persze jóval nagyobb szabadság és lehetőségek birtokában tevékenykedett, mint az 1945 után következő évtizedeké, olyan egyéniségek gondozták az irodalom ügyét és intézményeit, mint Kós Károly és Kuncz Aladár. A második világháborút követő közel fél évszázadban, midőn az erdélyi irodalom gondozóinak, szervezőinek, ahogy mondani szokás: „gúzsba kötve kellett táncolniok”, rendkívüli erőfeszítésekkel, nem egyszer a tragédia terheivel a vállukon kellett eleget tenniük ennek az emberpróbáló feladatnak. Ennek a küldetésnek voltak a cselekvő gazdái olyan írástudók, mint Sütő András, Kányádi Sándor és Gálfalvi Zsolt.
Nem hiszem, hogy most Gálfalvi Zsoltról valamilyen pályaképpel kellene szolgálnom – megtettem ezt korábban, nem is egyszer. Csak fejet szeretnék hajtani az önként vállalt és mindig áldozatosan s hála Istennek többnyire eredményesen végzett szolgálat előtt. Az írástudó hagyományos és sohasem könnyű (a zsarnoki korszakokban pedig mindig emberpróbáló) szolgálata előtt. Ezt a sok évtizedes szolgálatot egy súlyos és emberi tragédiákban bővelkedő történelmi korszakban az erdélyi magyar irodalom védelmének eszméje és erkölcse vezérelte.
Gálfalvi Zsolt mindig meg volt győződve arról, hogy a kisebbségi létben és különösen azok között a mostoha körülmények között, amelyek közepette az erdélyi magyarságnak, időnként az üldöztetés terhét viselve, helyt kellett állnia, az irodalomnak nemzetvédő szerepe van. Mindig következetes bátorsággal, egyszersmind józan bölcsességgel töltötte be ezt a küldetést. Egy régebbi nyilatkozatában ezekkel a szavakkal jellemezte saját irodalomkritikusi tevékenységét: „A kifejezés régi értelmében vagyok írástudó. Olyasvalaki, aki meg tudja fejteni a szavakat, eltöpreng a körülötte zajló eseményeken, és a maga szerény eszközeivel hozzájárul, hogy az értelem lehetőségeiből egyik-másik megvalósulhasson.”
Valójában (ugyancsak a kifejezés régi: hagyományos értelme szerint) a „gazda” szerepe, szolgálata és morálja szabta meg sok évtizedes tevékenységét. Az irodalmi élet „gazdájaként” vállalt munkát, és végezte el mindazt, amit vállalt: az irodalmi sajtóban, a színházi világban, a kultúra szervezeti életében. Van mire önérzetesen visszatekintenie, noha mi sem áll távolabb tőle, mint az önelégültség, a büszkeség. Már régen elszámolt életével, „bekerítette házát”, ahogy Babits emlékezetes esztergomi versében olvasható; ebben a költeményben egyszerre szólal meg a csendes nosztalgia és a csendes büszkeség. A túlságosan zajos jelen fájdalmas elutasítása és az a csöndes önérzet, amelyhez az elvégzett munka magaslatán juthat valaki. A gazda bekeríti házát című versben olvasom: „mit hízelegni a modern / szeleknek? Ősz ez! barbár, gyilkos és hazug. / Szemtelen ősz! Nyárnál hangosabb! Csupa vad / zaj, tusa, tánc! Ezer madár alatt a fák / nem ingtak-zengtek ennyire! De élet e / lárma és rángás? Csöndben érik a csira / a föld alatt; halk a termékeny éj; a fű / növése lassú: ez az élet! Kertem, ódd / a magvat ami megmaradt kincses tavaly / füvéből és barbár szelekkel ne törődj!”
Barbár szelekkel most is találkozik az, aki ablakot tár a külső világra, és egy írónak erre természetesen mindig figyelnie kell. Ilyenkor talán hasznosabb visszatekinteni és felidézni a régi küzdelmeket – a régebbi barbár szelekkel szemben. Gálfalvi Zsolt is bekerítette házát, már korábban bekerítette, nyugodtan figyelheti a külső világban tomboló barbár szeleket. Ezek már nem árthatnak neki. Házában béke van, könyvek, barátság, szeretet, visszatekintését ennek a békének és szeretetnek kell áthatnia.
A marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában 2013-ban megjelent Gálfalvi Zsolt 80 éves című emlékfüzet írása.