Számunk „postumus” képzőművésze. Egy hete kaptuk a szomorú hírt: életének hatvanegyedik esztendejében elhunyt. A művészről már csak múlt időben beszélhetünk, művészete – mint minden igaz alkotóé – a mindenkori Jelen birtoklására tör.
Iddogáló lovakat, szél cibálta, nap égette, korhadt, szúrágta kerítéseket, hósipkás falusi vagy városszéli házacskákat, sikátorokat, virágzó fákat, letarolt domboldalt, ódon kapualjakat, a történelmi múltat idéző épületeket, göcsörtös fákat, indázó gyökereket, csak „álomban látott” tájakat mások is festettek és festenek. De más hullámhosszon.
A Pittner-kép hasonlíthatatlanul nyugtalanító hangulatot erőszakol nézőjére, aki azonosul vele vagy tiltakozik ellene, de közömbös nem maradhat. Pittner – akárcsak a költők, a Blake családjához tartozó látnokok – belülről hallott egy hangot, az egyéniség legrejtettebb zugaiból feltörőt és „lekottázta” azt színekben, olykor a vörös-barna színorgiáiban, máskor a sárga, a kék, a zöld árnyalataiban, szigorúan zárt, már-már geometriai formák fegyelmébe zártan.
Ennek a piktúrának voltaképpeni titka a valóságos és az elvonatkoztatott közötti harmónia megteremtése. Szimbólum-rendszert teremtett festészetében. A kézzelfogható fa, a sokszor szinte akkurátus precizitással festett ágas-bogas gyökér, gondolat és érzés hordozója: fáinak, gyökereinek emberarcuk van. Az egyik fatörzsről az örök Tartuffe sunyít le ránk, a másikról az emberi helytállás hősének, Rieux doktornak részvétteli tekintetét láthatjuk.
Festői világa kozmikus sugárzású. Az emberi lét minden tragikumát és esendőségét, bánatát-örömét szintetizáló festészet. Az ember és a természet ellentétét harmóniává oldotta; az érzelmességet színei izzásában felforrósodó indulattal vetette meg; a fenyegetettség látomásait a szemérmes lélek lírájával csillapította. A természet örök körforgását, elmúlásának és újjászületésének kép-drámáját festette szünetlenül – ellentéteket oldott fel, akárcsak a bartóki muzsika.
E festmények összességét ezután az életmű szó illeti meg. És életműként festői örökségünk értékes alkotórésze.
Megjelent A Hét II. évfolyama 29. számában, 1971. július 16-án.
Kiemelt kép: Pittner Olivér Városkapu
