Nekem Balázs Imre mindörökre az a kamasz-gyerek marad, akinek megismertem. Mintha Rimbaud egyik versremekéból, a Kenyérlesőkből bukkant volna elő. Akkortájt tizenöt éves lehetett. Megállt szerkesztőségi asztalomnál, mappájából kivett egy akvarellt, az édesapja arcképét, s szinte indulatosan orrom elé tolta. – Tetszik? – kérdezte, de még nem köszönt. Kis tűnődés után mondtam: – Nagyon tetszik! S mérget mertem volna venni rá, hogy ezzel a fiúval még fogunk találkozni.
A sorjázó évek alatt eltűnt a szemem elől, csak a képeivel találkoztam itt-ott, baráti társaságban, kiállításokon. Az utolsó tíz évben viszont meghitt emberközelbe kerültünk. Ez az időszak „befutásának” korszaka. Váltakozó stílustörekvései ellenére piktúrájában mindig azonos maradt önmagával. Mert stílusának lényege ugyanaz maradt, mert a stílus nem ujjgyakorlat, nem kísérletezés, a stílus a megtanulhatatlan, az egyedi, az, ami énünkből a legjobb, s aminek minden művész minél maradéktalanabb megvalósítására törekszik. Szenvedélyes, „forró” festészet a Balázsé, s annál izgalmasabb, mert homlokegyenest ellentétes elemek ötvözetéből jön létre: az indulat gáttalan eruptivitásából és olykor a spekuláció határán járó fegyelmezett tudatosságból.
Annyira a valóságban él, hogy nem tartja szükségesnek a részletek láttatását, az egész látomását igyekszik adni. Művészete érzelmi telítettségű, a konkrét világelemeit szinte szétfeszíti az indulat. Szenvedélyesen fest, lendülete szinte szétfeszíti vásznait. Mindig az az érzésem – nem bírja el a vászon a festő lendületét. A természet változását festi, azt a drámai folyamatot, amikor valami másvalamivé válik. Szenvedélyessége jó értelemben vett pátosszal elegyedik, amikor Ofélia megőrülését festi, vagy a megkínzott, a már csak önmaga mélységeibe tekintő Dózsa György kínhalálát. S aki azt vethetné szemére: komor, önemésztő hangulatot árasztó ez a piktúra, ne felejtse el, hogy Balázs Imre a polgári társadalom kizsákmányoltjainak legmélyéről indult, és valahol legmélyebb ösztöneiben hordozza múltja, osztálya, gyerekkora fájdalmas élményeit, drámáit. Mementóként.
Megjelent A Hét II. évfolyama 46. számában, 1971. november 12-én.
Kiemelt kép: Balázs Imre Cím nélkül 1982 farost
