A budapesti atlétikai világbajnokság napjaiban került kezembe a dantei septecentenárium spanyol vezérkönyve, a kétnyelvű, jegyzetekkel és illusztrációkkal bőven ellátott CCLXIII + 568 (azaz: 851) oldalas jubileumi kötet. A bevezető a 263 oldalas rész…
A nálunk simán atlétikának nevezett sportcsoportot egy sor nyelvben (országban) a „könnyű” jelzővel pontosítják (athletica levis; Leichtathletik; лёгкaя атлетикa – néhány más szláv és poszt-szovjet nyelven is hasonló; frjálsar íþróttir; điền kinh etc. ) – ezt ellensúlyoztam volna a „nehéz” irodalommal. Dante Isteni Színjátéka (Divina Commedia) önmagában sem könnyed olvasmány, de „kritikai kiadásban” szó szerint nehéz: a most megjelent háromkötetes spanyol „Pokol”-kommentár 2250 grammot nyom kötetenként (a nem túl régen publikált egykötetes magyar csak 1100-at)…
Utánaolvastam a címben megjelölt témának – ez az írásom csak visszaidézése az olvasottaknak (tehát nem saját elmeszülemény…) A lökést az adta, hogy valahol ezt találtam: „A dantei Commedia és a cervantesi Quijote ugyanazon új műfaj, a – korábbi ’bibliai’ típusú narratíváktól elütő – modern elbeszélés, a regény klasszikus előzménye mindkettő – a témaválasztást, a szerkesztést és a ’képalkotást’ véve alapul”.
Mindkettő annak a tanúsága, hogy a képzelet és a valóság határai közel sem olyan szilárdak, mint ahogyan azt a hétköznapokban látni véljük… A többit kutassák ki a profi
irodalmárok, és írjanak róla könyveket. Én megelégszem e rövid ismeretterjesztéssel…
Talán a nekem különösen kedves spanyol nyelv okán kalandoztam el elmémben szokatlan irányba: elképzeltem, hogy Cervantes (is) elolvasta a Commediát… Ami a valóságban is így volt: a sokoldalúan művelt és minden iránt érdeklődő Cervantes jól tudta, miről gondolkodnak és mit írnak a dolce stil nuovo jegyében Itáliában. És valamelyest olvasni is képes volt a folyamatosan izmosodó olaszt – a két újlatin nyelv „vulgáris ékesszólása” akkor még nem különbözött egymástól annyira, mint mondjuk manapság… Összevetéseimet a föllelt paralellizmusok alapozták meg.
A világirodalom első modern regényének kikiáltott Don Quijote tulajdonképpen arról szól, hogy regényt olvasni ártalmas: a Rocinante nevű gebén csavargó falusi hidalgo (hispán nemesember – nem hídlakó, mint Rejtőnél…) összetéveszti a fikciót a valósággal, és egy intoleráns post festa időszakban felcsap kóbor lovagnak a való világban… Hozzá hasonlóan Dante is reálisnak élte meg fiktív túlvilági utazásait, melynek során ugyanolyan hihetetlen kalandokkal, képekkel, történetekkel szembesült, mint 300 évvel későbbi kasztíliai utódja…
A filoszok konkrét bizonyítékokat is találtak: a La Mancha lovagjának történetében akadnak a Commedia ismeretére utaló egyértelmű utalások. Például a regény 22. fejezetében a búsképű a dantei Pokol (és a Purgatórium) analógiájára faggatja a gályarabokat elkövetett bűneikről… De legszembeötlőbb a hasonlóság a két „eszményi celebhölgy”, Beatrice és Dulcinea bemutatásánál (a regény második részének 35. fejezete, illetve a Purgatórium 30. éneke). Beatrice a valóságban is élő személy volt, nem csak Dante képzeletében létezett; a tobosói Dulcineát viszont a lovag (pontosabban: Cervantes…) csak kitalálta magának, de nagyon is élőnek: élőbb volt, mint a hús-vér Dante-idol… Mert nem idealizált, mennyei trubadúri-lovagszerelmi eszmény- és szellemkép volt, hanem nagyon is világi (evilági), földhözragadt, fokhagymaszagú valóság, akit szinte „kézzel lehetett fogni”… Ezért volt kezdettől sokkal közelebb az olvasóhoz ez a tenyeres-talpas parasztleányzó, mint arisztokratikus és légies angyaltársa. Dulcineát amúgy egyértelműen a dantei szépségideálról formázta a csonkakezű spanyol regényíró (el Manco de Lepanto) – tudatosan visszájukra fordítva az esztétikai jellegzetességeket…
A két műben a vezető ’triádok’ is mutatnak némi hasonlóságot: Danténál a hit meg a remény megtestesítője a – valóságban is – szeretett hölgy; a latin költő-kalauz a kiművelt józan észt képviseli; a bolygó költő, Dante pedig az emberit. Cervantesnél a kitalált paraszti nemeshölgy az emberi tényező; a kövérkés kísérő Sancho Panza képviseli a józan (paraszti) észt; a mesélő szerző pedig a fikciókba vetett hitet…
Dante a középkor humanista végén, Cervantes a reneszánsz és barokk aranykorában alkotott. Mindkét könyv tulajdonképpen lexikon… melyben a szerző-szerkesztő MINDENT el akar mondani az általa (addig) megismert világról – amiképpen jóval korábban Sevillai szent Izidor, az internet vizigót védőszentje tette… Az idővonalon 1400, 700 illetve 400 évvel előttünk éltek… Dante 700 éves, Don Quijote „csak” 400 éves. Magyarul a „fiatalabb” jelent meg előbb. Pedig spanyolul jóval kevesebben tudtak nálunk, mint olaszul…
Cervantes ugyanabban az évben halt meg, mint Shakespeare. Az irodalomtörténészek szerint a középkori világnézet maradványaival a spanyol író számolt le… Cervantest és Dantét (meg Shakespeare-t) olvasni nem csak esztétikai-irodalmi élvezet, hanem izgalmas intellektuális feladat is. Segítségükkel saját korunkat, saját magunkat is jobban értjük. (Ez egy Fábri Péter parafrázis; ő csak Cervantesről írt – Dantét és Shakespeare-t én loptam hozzá… NJF.)
Kissé blaszfém olvasatom már fölemlegetett egyéb párhuzamaihoz (Dante – Don Quijote, Vergilius – Sancho Panza, Beatrice – Dulcinea del Toboso) még hozzátehető, hogy mindkét főhős tulajdonképpen „búsképű”, mindkét hölgy csodaszép, mindkét kísérő kalauz szimpatikus a maga módján… És az is, hogy mindkét ópusz „csak halhatatlanságot szerzett írójának, sikert nem”, ha a sikert gazdagodásként értjük) – ezt Babitstól vettem kölcsön, ő természetesen csupán Dantéra értette. A két világirodalmi gyöngyszem nem véletlenül lett később számtalan átdolgozás, képregény, dráma, film, musical kimeríthetetlen alapja. A Don Quijote még gyermekkönyvnek is bevált… A Commedia – nemigen…
A könyvek szereplői ugyan mind virtuális lények, de többet tudunk róluk (és a helyszínekről), mint sok valóságos emberről (és helyszínről). Dante nagy terjedelmű cselekménysorozatának minden mozzanata egyszerre három értelmű: a valóság reális (és átpolitizált) képe, annak vallásos értelme és jelképmagyarázata. Az Isteni színjátéknál nincs szimbolikusabb realista mű, és nincs realistább szimbolista mű – vallotta a műfordító Babits.… Cervantes viszont nem politizál és nem viszi túlzásba a jelképeket sem: szimbólumokra alig gondolt, de maga a regény mégis nagyszerű és hiánytalan minden magasabb jelentésre való tekintet nélkül is – mutatott rá egyik kutatója.
Néhány különbözőség: Dante végig egyes szám első személyben mesél… Cervantes – harmadikban (de időnként maga a szerző veszi át a szót egyes szám elsőben)… A Commedia színhelyei in se (önmagukban, inherently) kitaláltak; a La Mancha tájai reálisak, de sokszor kevéssé ismert terepként jelentkeznek… Dante pokla túl hideg. Cervantes La Manchája – túl (pokolian) meleg.
További érdekességek: A Commedia jó tizenötezer verssor – a Don Quijote jó ezer oldal… Gustave Doré mindkettőt illusztrálta. Megszámlálhatatlanul sok művészt ihletettek meg ez a két mű, Botticellitől Salvador Dalín keresztül a mostaniakig…
Dante ismertsége és igazi fordítása Magyarországon is csak a 19. század elején a kezdődött el, mint a legtöbb európai (és újvilági) országban. (A hazai befogadástörténet azonban igen korai dátumhoz köthető: még a mohácsi vész előtt születik egy kisebb fordítás a Színjátékból, amely töredék egy 1521-ben másolt magyar nyelvű kódexben maradt fenn.
Akinek van ereje-ideje-kedve: olvasson a kánikulában Dantét és Cervantest (no meg Shakespeare-t is)! A könnyűatlétika után…
