Záróvizsganap. Az egyetemre nem mehetünk be, mert olyan drága a fűtés, hogy inkább bezárták az épületet három hónapra, ezért a szomszéd gimnáziumban csövezünk. Reggel ír a délutáni vizsgabizottság elnöke, hogy légúti fertőzése van. Tisztázzuk, hogy betegen tilos bejönni, ami gond, mert az elnöknek minimum docensnek kell lennie, ráadásul az egyik szakdolgozó az ő szakterületéhez tartozik, mi, a bizottság többi tagja pedig más diszciplínát művelünk, és még csak adjunktusok vagyunk. Fölmerül, hogy a váratlanul lebetegedett kolléga online vehetne részt a vizsgán – mérsékelten van rosszul, magától ajánlja föl a segítséget –, de ehhez külön engedély kell. Telnek az órák. Végül nem kapunk engedélyt, mert – mint megtudjuk – az online záróvizsga teljesen szabálytalan. Ezt muszáj elmesélnem a férjemnek, aki a konyhaasztal túloldalán egész délelőtt online záróvizsgáztat ugyanennek az egyetemnek egy másik karán. Végül a beteg kolléga helyett találunk embert a szakterületéről, de ő csak fél négykor tud csatlakozni, a vizsga meg kettőtől kezdődik, úgyhogy az elnöki szerepbe egy harmadik kolléga ugrik be. Közben üzen az eredeti elnök szakterületéhez tartozó diák, hogy sajnos nem ér oda kettőre, mert Tatán van, és nem járnak a vonatok. Megnyugtatjuk, hogy semmi gond, a vizsgáztatója szintén csak később jön. Ezzel körbeért a kis magyar káosz, a kígyó saját farkába harapott, és megoldotta önmagát. Belép az első hallgató. Tételként az abszurd színházat húzza. Helyben vagyunk.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 2. számának Páratlan oldalán 2023. január 13-án.