Kívánom magunknak, hogy lehessen jóhangulatú is a nemzeti ünnep. De ne azon nevessünk félrenézve, cinikusan, amikor Jánosbácsi önkéntesen és büszkén magára húzott huszáregyenruhája mögül kikandikál a sörhas. És ne az legyen a poén, amikor az erdélyi kultúra lassan többtízéve aktuális nemzetiversmondó kiscsillaga pátosszal harsogja (valamelyik halott férfi szobra előtt) hogy raboktovább-nemleszünk.
Inkább azt szeretném, hogy a hagyományőrzésünk legyen emberi.
Hihetnénk, mondjuk, hogy nem lesz attól kevésbé ünnep az ünnep, és a nemzet sem gyalázkodás tárgya, ha elmondjuk a gyerekeinknek meg az unokáinknak, hogy 1848. március 15-én esett az eső, az úri közönség esernyővel vonult forradalmárkodni, aztán hazament ebédelni, majd folytatta. Merthogy ez is történelmi tény.
Negyvennyolc szellemében én szeretnék egy modern Erdélyt.
Ahol a törzsi logikát végre felváltja a teljesítmény.
Ahol a késés nem nemzeti sport.
Ahol a legjobb barátunknak is nyugodtan megmondhatjuk, hogy ez a munka még nincs kész, dolgozni kell rajta.
Ahol nem intézünk el mindent okosba, hanem kérünk róla hivatalos papírt, és a hivatalos papírnak értelmet is szerzünk.
Ahol ismerjük a minket közvetlenül érintő intézményi szabályokat.
Ahol nemcsak a kocsmaasztal mellett, a családi ebédnél vagy a fészbukon állunk ki magunkért, hanem azok előtt is, akik a jogsérelmet (velünk szemben) elkövették.
Szóval azt kívánom, hogy legyünk társadalmi értelemben is jól.
