Sokszor előfordult eddig is a történelemben, hogy semmibe vették, vagy legalábbis megkísérelték semmibe venni a demokrácia egyik alapszabályát: a választásokat követően vannak nyertesek és vesztesek, s mindkét félnek tisztességgel és felelősségteljesen kell viselnie szerepét, hogy maga a demokrácia győzedelmeskedjék.
Erre most legutóbb, a Capitolium ostroma után többek között Merkel német kancellár hívta föl a figyelmet… Egyben kifejezte reményét is: a demokrácia sokkal erősebb lesz, mint a támadók és a randalírozók. Pedro Sánchez spanyol szocialista miniszterelnök pedig Twitter-oldalán ezt közölte a washingtoni fejlemények kapcsán: „Spanyolország együtt fog működni az Egyesült Államokkal egy igazságosabb világért és a demokrácia győzelméért a szélsőségek felett”.
Jó negyven éve a demokratikus (’nyugati’) világ fejezte ki aggodalmát, hogy a félfasiszta múlt erői Spanyolországban megdöntik a fiatal demokráciát. Az azonban 1981-ben Spanyolországban is erősebbnek bizonyult az akkori randalírozóknál.
Akkoriban (még bőven az átkosban) negatív példának idéztük a nyugati parlamentarizmus történetéből az 1981-es madridi államcsíny-kísérletet („bezzeg nálunk ilyen nem fordulhat elő”), amikor is 1981. február 23-án késő délután egy furcsa ódivatú, háromszögletű kalapot viselő, pisztollyal hadonászó és a levegőbe lövöldöző bajuszkirály, Antonio Tejero alezredes, tucatnyi francoista elv-társa és állítólag kétszáz csendőr (a Guardia Civil tagjai – ez egy katonai elvek szerint tagozódó rendőri szerv, a Belügyminisztérium alárendeltségében, melynek fő feladata a közrend és a közbiztonság fenntartása) élén el akarta foglalni a Cortest, a spanyol országgyűlés alsóházát, hogy véget vessen az 1975-ben meghalt Franco tábornok örökségét megtagadó új rendszernek.
Juan Carlos, a király televíziós (és rádiós) fölhívása hajnali negyed 2-kor, már február 24-én
Öt óra múlva a király a demokrácia megvédésére szólította föl a spanyolokat, különösen a hadsereget és a rendfenntartó erőket. Ezt követően – jó tizennyolc órányi terrorizálás és bizonytalanság után – a múlt emberei, a csendőrök elhagyták a Cortest. A puccsistákat elfogták, elítélték – a spanyol (királyi) demokrácia azóta is áll… Az 1932-es évjáratú, vadul monarchiaellenes Tejerót első nekifutásra harminc évre ítélték – ennek több mint felét leülte, 1996 decemberében helyezték szabadlábra, azóta tájképeket és portrékat festeget Málagában. Legutóbb azt nyilatkozta, hogy mivel az ’akkori’ király már nincs a trónon, neki sincs mással semmi elszámolni valója.
A balszerencsés spanyol puccsisták a rohamkor elhurcolták a képviselői ülésteremből Santiago Carrillo kommunista és Felipe González szocialista pártvezetőt, számos más küldöttel együtt. A veterán Carrillo (1915-2012) a puccskísérlet alatt végig nyugodtan ült a képviselői székében, míg ki nem kísérték. Az 1942-es születésű fiatal Felipe Gonzálezt a következő évben megválasztották miniszterelnöknek. Megválasztásakor a legfiatalabb európai kormányfő volt, tizenkét éven át, 1996-ig töltötte be tisztségét. (Érdekes „versenyfutás” alakult ki az utóbbi évtizedekben a legfiatalabb vezető „titulusért”, erről érdekes cikket közölt három évvel ezelőtt a Euronews.)
A Cortes Spanyolhonban nagyjából ugyanúgy jelkép, ahogyan a Capitolium is az amerikai nép és az amerikai törvényhozás szimbóluma.
A pisztollyal fenyegetőző Tejeróról pedig a sárga hajú fegyvermániás Trump jutott eszembe (vagy fordítva?) – bár utóbbi nem ment el (névre szóló) Coltjávall a Capitoliumra, csak hű követőit küldte…
