Egy korábbi cikkemmel kapcsolatos tapasztalatom a kommentelők egy részének akár jogosnak is tekinthető értetlenkedése annak kapcsán, hogy miért szólalok meg a fogyatékossággal élő emberek ügyeiben, kikényszeríti, hogy jelen cikkem annak közlésével kezdjem, hogy látássérült vagyok, ekként érintett az alábbiakban szóba hozott kérdésekben.
Én mindenekelőtt azért tartom kiemelkedő tettnek Kátai-Németh Vilmos kiválasztását miniszterré, mert ennek révén sokkal inkább a figyelem középpontjába kerül az, hogy vannak látássérült emberek, általában is vannak különböző fogyatékossággal élő személyek a maguk sajátos problémáival, amelyek között komoly jelentőséggel bírnak a társadalom velük szembeni attitűdjei. Az is nyilvánvaló, hogy Kátai-Németh Vilmossal szemben az érintettek elvárásai jóval nagyobbak tekintettel arra, hogy ha már saját bőrén tapasztalhatta meg ezeket az utalás szintjén jelzett problémákat, joggal remélhető, hogy ezekre elkezdjen érdemi megoldásokat adni.
Mint ismert, Kátai-Németh Vilmost méltatlan támadás érte. Ezzel már sokan foglalkoztak, a magam részéről azt emelem ki, hogy nem elfogadható, ha egy kritika abból indul ki, hogy a kritizált személy „vak”. Süt Ábrahám Róbert szavaiból, hogy Kátai-Németh Vilmost nem tekinti egyenrangúnak; ez mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy viccesnek érzi, hogy egy látássérült embernek lehet fontos az átláthatóság. Azontúl, hogy egy szót nem célszerű szó szerint értelmezni, így például az átláthatóság helyettesíthető azzal, hogy a közélet tisztasága vagy nyitottság, és akkor máris lelepleződik Ábrahám Róbert rosszindulata, az viszonylag ismert, hogy az akár semmit sem látó emberek is szeretnek olyanokat mondani, hogy láttam, megnéztem, mert így természetes a magyar nyelvet használni (valamint valamennyire nyilván benne van az egyenrangúság demonstrálása is).
Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy Kátai-Németh Vilmos közhatalmat gyakorol, így természetesen kritizálható. A felelősségi körébe tartozó feladatok kapcsán, például, hogy mi a helyzet a családi pótlék beígért megduplázásával, magától értetődően számonkérhető és bírálható. Ez jelenti az egyenjogúságot és egyenrangúságot.
És végül: a látássérült emberek emancipációját és társadalmi befogadását, elfogadását az bizonyosan nem segíti vagy félreviszi, ahogy a miniszterelnök és saját minisztertársai Kátai-Németh Vilmost, az ő helyzetét jóemberkedésre, giccses hatásvadászatra használják föl. Abból is nyilvános közlés lett, hogy Magyar Péter karon fogva vezette Kátai-Németh Vilmost, akit segített a tájékozódásban a szavazófülkéknél, majd az ülésteremben az asztalnál is segített neki a dokumentumokat kezelni; ennek nyilvánvalóan az az egyik célja, hogy a miniszterelnök morális felsőbbrendűségét mutassa be (ezt ízlésesebb lett volna nem propagálni). A kormányzati megszólalások Kátai-Németh Vilmost afféle szent embernek ábrázolják (hasonlóan például az ókori görög világtalan jósokhoz): jön a kötelező idézet A kis hercegből, Magyar Péter pedig azt mondta, hogy „élesebben látod az emberség és az embertelenség, az igazság és a hazugság, a becsület és a becstelenség közti különbséget, mint a teljes orbáni bukott hatalom”. (Mondjuk, az utóbbi önmagában nem túl nagy teljesítmény.)
Mi ezzel a probléma? Senkinek az elérzékenyülését nem szeretném elvitatni vagy elrontani, de a látássérült emberek elfogadásában az első lépés annak belátása lehet, hogy olyan emberek, mint bárki más, így se nem szentek (ha esetleg azok, nem attól azok, hogy látássérültek), de nem is feltétlenül inkompetensek, nem meghatódást vagy elérzékenyülést várnak, hanem egyenlő bánásmódot (beleértve azt, hogy bizonyos esetekben a környezettől elvárható észszerű alkalmazkodás elmaradása is evidensen az egyenlő bánásmód követelménye megsértésének minősülhet).
Kérdésként vethető fel: ha már Kátai-Németh Vilmos kiválasztása kapcsán (részben megérdemelten) megünnepelte magát a miniszterelnök és a frakció, az egyenlő bánásmód és a megelőlegezett bizalom vajon hány látássérült vagy általában fogyatékossággal élő embernek jár még a Tisza Párt által irányított Magyarországon? Bár szókimondóan, de nem ellenségesen írva, az ország érdekében is drukkolva a friss kormányzatnak, azt kívánom, hogy a kételyeimre pozitív válaszokat adjanak, és érdemben mozdítsák elő a fogyatékossággal élő emberek elfogadását és társadalmi integrációját.
