Harmincöt esztendeje annak, hogy a rádióstúdió termében egy tizenhat éves vézna kisfiú állt a zenekar élére, és a közönség bámulatára eljátszotta a nagy tudást igénylő Wieniawski hegedűversenyt, majd a még nehezebb Paganini koncertet. Az idősebb bukaresti zenekarvezetők még jól emlékeznek erre a forró hangversenyestre, amelyen ezt a kisfiút – a jövő nagy román hegedűművészét – ünnepelte a fellelkesült közönség. Rogalski vezényelte a zenekart és amikor letette a karmesteri pálcát, ő is megtapsolta a kis művészt.
A fiatal hegedűs – aki a korát meghazudtoló remek virtuozitással elragadtatta a jelenlevőket – Ion Voicu volt: még a konzervatórium növendéke (George Enacovici tanítványa), akinek kivételes tehetségét George Enescu is nagyra értékelte.
Ion Voicu az önmagával sohasem elégedett, eredményeit, tudását állandóan túlszárnyalni akaró nagy művészegyéniségek közé tartozik. Amikor elvégezte a konzervatóriumot, hangversenygyakorlattal rendelkező, tapasztalt, érett előadóként tartottuk számon, akinek technikája, nemes fényű, bensőséges és szárnyaló tónusa, mély tűzű, nagy sodrású játéka élénk hatást gyakorol a hallgatóságra. Ez a művészi teljesítményét, kifejező erejét szüntelenül fokozó, a hangszere új és új lehetőségét kutató-tanuló hegedűs – sikert sikerre halmoz. 1947 után megismeri őt Európa csaknem minden országa… és azután Amerika, Japán. Az első külföldi állomás Jugoszlávia volt. Belgrád elragadtatva ünnepelte, Lengyelország, Csehszlovákia, majd a többi baráti állam zenekedvelő tábora rajong érte. Mindenütt általános az elismerés, kitűnő a sajtóvisszhang, mégis – később – szükségét érzi annak, hogy Moszkvában, korunk egyik legnagyobb hegedűművészénél, David Ojsztrahnál tovább képezze magát. És Ion Voicu az őt jellemző megfeszített szorgalommal tanult, játéka tartalmasabbá vált, hegedűjének hangja új színeket kapott: bizonyították Párizs, London, Bécs, Stockholm, Róma és a többi, évszázados hagyományú zenei centrumok hangversenytermeiben tartott koncertjei.
A legnagyobb zenekaroknak: a Berliner Philharmonikern, London Symphony Orchestra és a Philharmonia, a lipcsei Gewandhaus, a stockholmi rádiózenekar, a leningrádi, moszkvai, római, helsinki stb. filharmonikus zenekarok nagyra értékelt szólóművésze – a legnevesebb karmesterek közreműködésével, és ünnepelt hegedűse a híres európai zenefesztiváloknak is: a salzburgi, bécsi, brüsszeli, taorminai, sorrentói, athéni stb. ünnepségek műsorán a legnevesebb zeneművészek sorában látjuk a nevét. A londoni Daily Mail ujjának és vonójának varázsáról ír, a párizsi Guide du Concert káprázatos technikáját és varázslatos szonoritását emeli ki, a moszkvai Szovjetszkaja Muzika páratlan virtuozitását és frazírozásának rendkívüli kifejezőerejét dicséri, a bécsi Volksblatt pedig azt írja, hogy: a melódia mágusa, a Berliner Zeitungban azt olvassuk, hogy: a román Ion Voicu valósággal elbűvöl. A New York-i koncertpalota homlokzatán Menuhin és Heifetz mellett sugározta nevét a fényreklám. „A román hegedűs lenyűgözött… egész értékű tolmácsoló… rendkívüli egyéniség” – írta róla a New York Times, később hasonló visszhangja volt tokiói hangversenyének is.
Ez már a világhír, a teljes beérkezés. És – ma is teljes művészi alázattal és odaadással készül minden hangversenyére. Mert érzi-tudja, ezzel tartozik tehetségének és népének. Amikor hazatért amerikai útjáról, megkérdeztem tőle, hogy New York után legközelebb hol lép föl. – Craiován – mondotta, majd hozzátette: – Nekem ez Párizs, London. Az idei, felszabadulásunk 30. évfordulóját hat koncerttel ünnepli. Az év elejétől az évadzárásig zenekari estéken nyolc versenyművet játszik, két szonátaestet ad és kamarazenekarával is közönség elé lép. A sorozat első hangversenyein a pályafutásának csúcsaira érkezett, ihletett és elmélyült művészt hallhattuk-csodálhattuk.
Megjelent A Hét V. évfolyama 25. számában, 1974. június 21-én.
