1921. november 27-én született a XX. századi magyar költészet egyik legnagyobb hatású alakja, Pilinszky János. Művészetét centenáriumi megemlékezésünk során Halmai Tamás költővel idézzük meg, aki A megtérés művészete című, idén megjelent, Pilinszkyvel foglalkozó írásait egybegyűjtő kötetében így vall: „E sorok írója Pilinszky teljes életművének, fogalmazzunk így, elkötelezett híve.” A költőelőd munkásságát folyamatosan újraolvasó szerzővel többek között az irodalmi hagyaték XXI. századi lehetséges megközelítési módjairól beszélgettünk.
Hogyan, mikor találkozott először Pilinszky műveivel?
Két személyes emlék dereng föl, mindkettő kezdő gimnazista koromból. Nagyszerű magyartanárom, a közelmúltban elhunyt Gyulavári László sűrűn citálta Pilinszkyt. És akkoriban olvastam Földes László (Hobo) egyik könyvét, melyben a század egyik zsenijeként nevesíti a költőt. A Vadászat című Hobo Blues Band-albumon szereplő Négysorosra is fölneszelhettem. Szokványos irodalmi nevelődés avatott tehát be ebbe a költői világba – és, furcsa módon, a blues. Fun fact: Pilinszky zenei elfogultságai pedig már Bachra, Chopinre és a gregoriánra iskolázták a fülemet… Úgy látszik, mások ízlésétől tanulunk sajátot.
Mi volt az, amivel már az ön költészetére gyakorolt hatást?
A versnyelv szikár ereje. A stiláris elegancia és az egzisztenciális súlyok. Képek, szószerkezetek, hangnem és hangulat. És a szelíd szeretet-központúság – mely képes kényelmetlen didaxis nélkül aranykort előállítani, úgyszólván rozsdából. A verseken túl a naplók, a publicisztikai írások, a beszélgetések és a levelek esztétikai hangfekvésére is gondolok.
Milyen főbb Pilinszky-képek léteznek a mostani, kortárs felfogásokban? Van uralkodó, netán egymással ellentétes, egymást kizáró megközelítés?
Az életműkiadás többszöri teljessége – mely elsősorban Hafner Zoltán filológusi-szerkesztői elhivatottságának köszönhető – újabb és újabb olvasói nemzedékeket szólíthat meg. Egymást kizáró felfogásokat nem tapasztalok; úgy látszik, a szakmai és a szélesebb befogadás irányai, érzékenységei éppúgy békésen megférnek egymás mellett, mint amilyen szelíd aurát a költői életmű maga is sugároz. Egyrészt öröm tapasztalni a centenáriumi figyelem gazdagságát: hommage-októl és emlékező lapszámoktól konferenciákon, pályázatokon át Juhász Anna egész éves programsorozatáig. Az utóbbi években-évtizedekben különben is feltűnő volt, ahogy a kritikai recepció sorra vette az életmű szeleteit, műnemről műnemre. Másrészt igaz lehet az is, hogy direkt módon ez a költői hagyomány éppúgy folytathatatlan, mint a ’70-es években – ahogy annak idején elsősorban Petri rámutatott – a József Attiláé volt. A versnyelvek addig-addig változnak, míg egy reggelen új korszakban találjuk magunkat.
Az ön viszonyát az életműhöz hogyan jellemezné? Milyen nyomot hagytak a költészetére, a szemléletére? Van kitüntetett korszaka, ami különösen meghatározó az ön számára?
Jelenleg elsősorban a Pilinszky-féle, már-már holisztikus/szinkretista spiritualitás foglalkoztat, ez a szelíd, önelemző, ítélkezésmentes metafizika. Benne például a nemtelen tisztaság genderszempontból is izgalmas, angyali-androgüni képzetével: „Csak jóság van, és nincsenek nemek” (Levél). S ezért is inkább a hetvenes évek eszköztelenebbnek tetsző verseit szeretem újraolvasni; míg tizen- vagy huszonévesen alkalmasint a tengerpartot járó kisgyerek, a katatón alkonyat vagy a szeretők homályba kisütő sörénye voltak motivikus origóim.
Mennyire uralja a költő életrajza a versértelmezést?
Nálam, úgy remélem, semennyire. Kötetemnek időközben kéziratos folytatása is elkészült (Neogenezis – Pilinszky-olvasatok), harminc verselemző kisesszével: azokban is kerülöm az illetéktelen voyeurködést. A szövegközpontú értelmezés híve vagyok elméleti megfontolásból, és bizonyára alkati okokból is. Nincs közünk egy alkotó életéhez (művének is csak annyira, mint a kiflinek a pék mindennapjaihoz), megítélő módon semmiképpen. Könyvem elszórtan talán utal ismertebb életeseményekre, de amikor az életrajzi énről beszélünk, olyan biografikus alakkal érdemes számolnunk, aki maga is betűk teremtménye. A szerző és az olvasó közös fikciója.
Hogyan jellemezhető a Pilinszky-kultusz?
Szakszerű elismerés, reflektálatlan áhítat és óvatos elhatárolódás – s olykor ezek elegye. Attól függ, mennyire elmélyült hajlam gondolkodik a sorain – és milyen ízlés jegyében. A XX. századi klasszikusok közül talán Pilinszky az utolsó, akinek nemcsak kánoni helye, de laikus kultusza is van. Hogy a hasonló versnyelven tisztes (Toldalagi Pál) vagy káprázatos (Székely Magda) színvonalon megszólaló költők közül miért éppen neki? A háborús nemzedéki trauma, a történelmi tudatot újrarendező holokauszttapasztalat vagy – egyszerűen – a hit, a magány és a szerelem témaköre mástól is ismerős, másnál is fontos jellemzők. Egyéb tényezőket gyanítok perdöntőnek: Pilinszky kiváló stiláris fölkészültségét; az œuvre műfaji összetettségét és egységét; s nem utolsósorban a biografikus Pilinszky-jelenség máig ható erejét – a szerző karizmáját, auráját, jelenléti energetikáját, melyet kortársi emlékezések mellett hang-, kép- és videofelvételek őriznek.
Magyartanárként volt alkalma tanítani Pilinszkyt? Mivel lehetett leginkább megszólítani a diákokat a költészetével?
Kit a költői pálya kezdetének expresszív-eksztatikus villódzásai fogtak meg (A szerelem sivatagától az Impromptuig), kit az Azt hiszem környéki versek – a „Szálkák-korszak” – nemesen esendő élőbeszédszerűsége. De az érettségi szorító közelsége miatt inkább csak mintavételre, a kíváncsiság fölkeltésére volt mód már akkor, 15-20 évvel ezelőtt is. Ezt ellensúlyozandó szintaktikai elemzéseket is olykor Pilinszky-versmondatokon gyakoroltunk. Mindez a komlói Nagy László Gimnáziumban történt, s nem hallgathatom el: a lokális Pilinszky-recepciónak szép szolgálatot tett akkoriban a Dunai Péter kollégám vezette Mandragóra gitáregyüttes Pilinszky-estje is.
A kortárs költők közül kiket említene, akiknek a költészetében, esztétikájában a leginkább jelen van Pilinszky?
Közvetlen módon, azt hiszem, nem él a Pilinszky-versnyelv. Legtovább talán Lator László költeményei képviseltek hasonló nyelvi-poétikai indíttatást. Mégiscsak eltelt negyven év a költő halála óta, lírafordulatok jöttek-mentek. De hatásösszefüggésekről valóban beszélhetünk. Például Iancu Laura lírája közérzeti, világképi és motivikus szinteken is kapcsolódik a Harmadnapon univerzumához, ahogy Halmosi Sándoré a Szálkákéhoz. Van, hogy hommage-ok (Filip Tamás, Fodor Ákos stb.) vagy szemléleti hivatkozások (Győrffy Ákostól Vasadi Péterig) tájékoztatnak kreatív visszakapcsolódásról. Fiatalabb szerzők (Bék Timur stb.) szövegein is átkéredzkedik olykor a Pilinszky-vízjel, de Gergely Ágnes, Takács Zsuzsa vagy akár Tóth Krisztina költészetének alakulása is elképzelhetetlen e jelenvaló múlt nélkül. Nem feltétlenül azért, mert mindannyian Pilinszky követői volnának, sőt: inkább a József Attilát és Babitsot egyidejűleg újraértő, újholdas versnyelvi magatartás korszakokon átívelő érvényességéről van szó, amely – a csodálatos Nemes Nagy Ágnes mellett – Pilinszkyben összegződik a legnagyobb hatásfokkal.
A katolicizmus vagy a transzhumanizmus által képes jobban kapcsolódni a mai olvasókhoz? Mitől élő még ma is a költészete?
Egyelőre, azt hiszem, a katolicitás műveltségi zónája a befogadóképesebb. Alighanem nagyon sok olvasó a hit kereső mozdulatain – vagy annak inverzén, a kétely, sőt a kétségbeesés állapotán – át jut el Pilinszky verseihez. A keresztény eszmekörön kívüli befogadás, a posztmodern utáni – alkotói és értelmezői – észjárások ugyanakkor az újraértelmezés lehetőségeivel kecsegtetnek. Úgy sejtem, a Pilinszky-korpusz még sokáig a legnépszerűbb, legmegbecsültebb életművek közé fog tartozni. Több okból. Karcsú, aránylag könnyen áttekinthető anyagról beszélünk, ráadásul jól fordítható ez az irodalmi beszédmód (ezt mások mellett Pierre Emmanuel, Ted Hughes, Tomas Tranströmer is bizonyította). A Pilinszky-szövegek metafizikája agnosztikus és ateista befogadókat is megkörnyékezhet; emellett ökohermeneutikai horizonton is szóra bírható e poétika jelentékeny része; s a poszt- és transzhumán gondolkodásmódok, avagy az objektumorientált ontológia (OOO) is találhat fogódzókat Pilinszky írásaiban. Van mit elemezni, van mit olvasni. Van értelme olvasónak lennünk.
+1 kérdés Birtokol-e esetleg valami Pilinszky-relikviát?
A teljes életmű a mindenkori befogadónak van dedikálva – beérem ennyivel.
Halmai Tamás
(Pécs, 1975) költő, író, esszéista. 2005 óta 37 önálló kötete jelent meg; versei, esszéi, kritikái mellett többek között Takács Zsuzsa, Székely Magda, Gergely Ágnes, Báthori Csaba, Bertók László költészetéről írt monográfiát. Egyik legutóbbi kötete, az 1000 rövidebb lélegzetvételű verset tartalmazó „metafizikai napló”, Ezerjófű címmel idén jelent meg a Pro Pannonia Kiadónál. Szerzői blogja: www.felhoposta.blogspot.hu. Pécsett él.
Rácz I. Péter interjúja Halmai Tamással megjelent a Népszava Nyitott mondat rovatában 2021. november 27-én, Pilinszky János születésének 100. évfordulóján.
