Mint ismeretes, nemzeti költőnk 1823 szilveszterén született. Rendhagyó – és szerencsés – módon Magyarországon a kétszázadik évforduló közrefogó mindkét év, 2022 és 2023: Petőfi-emlékév. A bicentenárium fontosabb rendezvényeiről beszámolunk, az alábbiakat bevezetésnek szánjuk egy sorozathoz – lásd összeállításunk végén.
Petőfi Sándor (született Petrovics Sándor, Kiskőrös, 1823. január 1. – Fehéregyháza körül, 1849. július 31.) magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja. Rövid élete alatt közel ezer verset írt magyarul, ebből körülbelül nyolcszázötven maradt az utókorra, és az ismertebbeket sok más nyelvre lefordították.
Szerb Antal Petőfi Sándorról
Petőfi neve a magyar tudatban egyértelmű a költővel. Ő az a költő, akinek a képe a legerősebben és a legigazibb vonásokban él bennünk, akit nem kell a könyvszerű feledésből kiásni, akinek értékeit nem kell revízió alá venni. Petőfi eleven volta a legszebb bizonyítéka annak az egyébként sokszor tagadott ténynek, hogy a magyarság meg tudja becsülni irodalmi nagyjait.
(…)
Kétségtelen, hogy Petőfi döntő fordulat a magyar irodalomban, olyan fordulat, mint a Felújulás vagy a Nyugat-mozgalom. Ezt jelenti a kritika konsternációja. Valami olyan újat hozott, ami az előzményekből egyáltalán nem következett, ami szakítás volt a múlttal és elölről kezdés. Ez a valami az, amit lírai realizmusnak szoktak nevezni.
(…)
Ilyesmi, mint a János Vitéz, a legnagyobbaknak is csak egyszer sikerül. A népi tartalom igazán csak a János Vitézben van meg Petőfi művei közül. Amikor lírai költeményeiben is a nép világképét akarta rajzolni, egy különös kisiklás történt. A János Vitéz megírásánál nagy segítség volt a népmese. A népmesében megtalálta a népi világképet, csak fel kellett dolgoznia. De honnan merítsen népi világképet lírájához? A régi népdalokat nem ismerte, a romantikusok által gyűjtött és költött népdalok mind a romantikus nemesség világképét fejezték ki. Petőfi nem fordulhatott máshoz, mint ahová a lírai költő amúgy is természettől fogva fordul: önmagához. Mint Napóleon, aki saját fejére tette a koronát, Petőfi kinevezte önmagát néppé, a saját világképét népi világképpé.
Petőfi, amikor népköltő volt, erőszakot követett el magán. Lírai mondanivalóit kénytelen volt leegyszerűsíteni, elszínteleníteni, hogy beleférjenek egy szűk formába. Igazán szép versei nem is azok, amelyeket mint népköltő írt. Ebben az egyben hasonlít Vörösmartyhoz: legszebb sorait ő is a malgré lui, költői szándéka ellenére és megcáfolásaképpen írta.
A másik paralogizmus az, hogy a népköltő végeredményben mégsem a nép számára írt. Igaz, hogy Petőfi költeményeinek egy része csakugyan a „nép ajkára” került, különböző zeneszerzők érdeméből, igaz, hogy a magyar nép, amennyiben olvas verseket, legnagyobb gyönyörűségét az ő verseiben találja. De nagy általában a nép nem olvas verseket, más dolga van, akkor és most és mindörökre. A vers az úri osztály luxusa.
A két önellentmondást így lehetne egy paradoxonba sűríteni: a Petőfi-népdal olyan vers, amelyet egy nem-népi valaki írt a nem-nép számára. Végeredményben tehát az egész népies-nemzeti iskola a romantikus kor álorcáskodó hajlamának a végső és legextenzívebb hajtása, nagyszabású szerepjátszás, lírai pásztorjáték, ahol a pásztorok titokban hercegek, és a néző a királynő.
Egészen más volt a helyzet Nyugaton, ahonnan a liberális, népi irodalomfelfogás hozzánk jött. Nyugaton a nép már a XIX. században is az ipari munkásságot jelentette, mely akkor még alig különbözött belsőleg a kispolgárságtól, csak éppen hogy szegényebb volt. Az írónak, aki róluk vagy hozzájuk írt, nem kellett kimennie önmagából, a hangján, a gondolkozásán nem kellett változtatnia, nem kellett leegyszerűsítenie magát, a népért és népnek való irodalom legfeljebb bizonyos témabeli és tendenciabeli megkötöttséget jelentett. De Magyarországon a nép a parasztság volt, külön világképével és teljes kulturálatlanságával az úri írótól világok választották el, amit a jóakarat és a zsenialitás sem tudott áthidalni. A népies-nemzeti irány két óriása, Petőfi és Arany valószínűleg maga is érezte iránya paradox voltát. Bizonyára ez az oka, hogy később mind a kettő eltért a népies kezdetektől, és haladt egyéni útján tovább.
(…)
Ha nem tudná az ember, hogy Petőfi nem volt vallásos, feltétlenül azt kellene gondolnia, hogy nagyon vallásos volt. Abból a társadalmi rétegből származott, melynek a primitív vallásosságát a Felvilágosodás és indifferentizmus egyáltalán nem érintette: szülei áldozatot is hoztak, hogy ha tőlük távol is, de felekezetének megfelelő nevelésben részesüljön. Anyjától, a szlovák asszonytól örökölnie kellett valamit a szlovákság misztikus hajlamaiból. Egy annyira nyílt lírai természet, mint Petőfi, lehetetlen, hogy ne lett volna fogékony a „halhatatlanság intimációi” iránt, melyet a költők a természetből szoktak kiolvasni. És egy ember, aki annyira csordultig tele volt szívvel, emberi jósággal és a tisztaság kultuszával, feltétlenül meg kellett hogy érezze a transzcendenset az erkölcs és humánum belső útmutatásaiban.
Hogy Petőfi nem volt vallásos a szó általános értelmében, annak csak az lehet a magyarázata, hogy vallási energiáit transzponálta valami másra, vagyis hogy a maga módján volt vallásos. Petőfi vallásossága a szabadság imádata volt. Azt az áhítatot, rajongást, önfeláldozási vágyat, amit a hívő Isten lábához helyez, ő a szabadságnak szentelte. Amint a hívő lélek mindent vallásán keresztül él meg, és vallásának értékrendszeréhez mér, hasonlóképpen Petőfi is a világot a szabadság jegyében éli át. Az a tájék szép, amely a szabadságra emlékeztet, az az irodalmi alkotás jó, amely a szabadság ihletését érezteti, az a tett jó, amely szabad és a világszabadság felé vezet.
Szabadságvallása nem volt elszigetelt jelenség a korban. Sőt ez a szabadságvallás a XIX. század közepén a miszticizmusnak a korszerű formája. Ezt hirdeti Lamennais abbé rendkívül széles hatású művében, ennek a költője az angol Shelley, akit Petőfi jól ismert és szeretett; magyar földön Kossuth beszédei és hírlapi cikkei szintén vallásos bibliai pátosszal beszélnek szabadságról és függetlenségről. De Kossuth nem misztikus, és a függetlenség számára fontosabb a szabadságnál. A misztikus liberalizmusnak Petőfi az egyedülálló képviselője, nem számítva a későbbi Petőfi-utánzókat, akiknél séma lett, ami Petőfi számára vallási élmény volt.
(1934)
Babits Mihály: Petőfi és Arany
(…)
Láttuk az elmondottak szerint, hogy az ellentét Petőfi és Arany között tényleg megvan; de lényegesen más az, mint ahogy akár az ortodoxok, akár a modernek képzelik. Arany a beteges, abnormis zseni, és Petőfi az egészséges nyárspolgár. Ha csak életviszonyaikat vesszük tekintetbe, és nem iparkodunk pszichológiájukba behatolni, teljesen külsőségek után indulunk és téves eredményekre jutunk.
A faculté maîtresse Aranynál valami előkelő szenzibilitás, amely a külvilág minden behatását mély és múlhatlan sebnek érzi. A benyomás ilyenformán nem vesz el, hanem tovább rezeg, tovább fáj a lélekben, és a lélek folyton gazdagodik a múlttal, az egész múlt tovább élvén benne. Ez magyarázza Aranynak rendkívüli érzékét a múlt iránt, ami mint érzékenység, arisztokrata vonás: a demokrata Petőfinek csak a jelen létezik. Az arisztokrata lélek, amely az egész múltat hordozza magában, költészetében is tudatos folytatója és eredője az egész múlt költészetének, és minden sorából az egész múlt lelke cseng. Innen Aranynak nagy irodalomtörténeti érdeklődése, melynek legbővebb dokumentumát, irodalomtörténeti előadásait a nagykőrösi gimnáziumban, iskolai jegyzetek alapján nagyon híven és pontosan rekonstruálva adta ki Pap Károly.
Figyeljünk arra, hogy a múltnak ez a továbbélése és felhalmozódása szoros kapcsolatban van Aranynak rendkívül sajátos egyéniségével, egyéni látásával. Valóban az ily lélekben, amely a múlt minden sebeit viseli, a jelen képei sem tűnhetnek fel oly egyszerű és természetes színekben, mint például Petőfinél; a vele együtt ható múlt sajátságos színt vet rájuk, egyéni színt. S amint a képzelet, úgy a kifejezés is teljesen egyéni lesz az ily komplikált lelkekben. Arany kifejezésmódja egyáltalán nem egyszerű, mint Petőfié, sőt ellenkezőleg. S alig van sora, mely nem viselné magán az egyéni látás és stílus kettős bélyegét. Ezt legszebben Riedl mutatta ki, akinek könyvében az első mondat: „Arany költészete egész világ, melynek megvan a maga emberfaja, a maga növényzete és állatvilága, szóval sajátos természete és éghajlata.” Arany szenzibilitása éppoly érzékeny a valóság iránt, éppoly jól lát, mint Petőfi de mindent sajátságos világításban.
Az ilyen rendkívül egyéni költőt voltaképpen éppoly kevéssé szabadna objektívnek mondani, mint Petőfit szubjektívnek.
(…)
Petőfiről szól legtöbbet Arany, védelmezve őt a vádak ellen, körülbelül olyan hangon, mint az utóbbi években Adyt volt szokás védelmezni. Érdekes, amint a kiadó bebizonyítja: kronologice Arany itt az első, aki kimondja, hogy Petőfi a világirodalomban is számottevő költő; a második utána a francia Taillandier, a Revue des Deux Mondes-ban. Gyulai még nem mert hasonlót mondani, s Erdélyi, akit még újabb kritikánk is érdemén felül becsül, Erdélyi az esztétikailag oly kevéssé fogékony esztétikus, aki képes volt arany Katalin-ját végigolvasni, anélkül hogy észrevette volna, hogy az gyönyörű jambusokban van írva és nem rossz ősi nyolcasokban – s ezt oly időben, mikor Byron hasonló költeményeit minden valamirevaló kritikusnak kívülről kellett volna tudnia. Erdélyi azt mondta, hogy ne merjük Petőfit összemérni Béranger-val.
(1910)
Illyés Gyula: Petőfi
Önhittségéről, kezelhetetlenségéről, melyet akkor is, később is annyian szemére vetnek (s annyian utánoznak), Aranyhoz való barátsága ad igaz képet. Összeférhetetlenségében egy szemernyi irígység vagy önzés. Semmi hasonlóság benne azokhoz a különös bolondokhoz, akik kivétel nélkül csak másokban tesznek kárt, magukban soha. Nem saját érdekeiért: elveiért borítja fel az asztalt s a legszívélyesebb baráti viszonyt. Ő, a megmérhetetlen egyéniség, a legnagyobb fegyelemmel beleilleszkedik a közös célért folyó munkába és szövetségbe, sőt maga keresi azt. Nem vetélytársai vannak, hanem ellenfelei. Kortársai közt Arany az egyetlen, akitől dicsőségét félthetné s ő támogatja azt legjobban, nemcsak irodalmi téren, a magánügyeiben is. Kioktatja az írói mesterség titkaira, tanácsokat ad neki, munkára ösztökéli, úton-útfélen portálja, naphosszat szaladgál, hogy kiadót, pénzt és állást szerezzen neki.
(1936)
Egy „fülszöveg” Illyés Gyula Petőfijéhez:
Ez a könyv franciáknak készült, úgy, hogy Illyés egy korábban született Petőfi-monográfiájának fordítási munkálatai közben mindazt, ami ismeretlen vagy homályos körülmény lehet a kultúránkban és a történelmünkben járatlan olvasó számára, beépítette a szövegébe. Nemcsak a magyar forradalom és szabadságharc előzményeit és fordulatatait, hanem azt is, ami Petőfi alakja és költészete köré azóta kristályosodott ki, hogy megéreztesse e költő metaforikus jelentőségét népünk történetében és tudatában.
Természetesen a magyar olvasónak van erre nagyobb szüksége. Hiszen csak hisszük, hogy tudjuk: ki volt Petőfi, hogyan zajlott le a „szabadság délelőttje”, s hogy milyen versek azok, amelyeket esetleg kívülről fújunk – de sose olvastunk el figyelmesen. Illyés az irodalomtörténetírás ritka bravúrját vitte véghez – de könyve azért enciklopédiaként és regényként is forgatható.
A szerkesztő megjegyzése
Sajátos, eredeti módon tiszteleg az emlékévben nemzeti költőnk előtt a káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap: szerkesztője, Cseke Gábor az Illyés Gyula könyvéből vett szemelvényekhez maga válogatta Petőfi-verseket csatol – sorozatát (köszönettel a hozzájárulásért) örömmel vesszük át.
Kiemelt kép: Petőfi a Pilvaxban (Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)
