A káfé főnix sorozata – összeállította Cseke Gábor.
…„Mi történik velünk?” — gondolták szerte az ország minden részén, ezer meg ezer parasztviskóban azok, akik virrasztva várták az új esztendőt. Külön-külön mindnyájan csak egy évre, az akkor kezdődő évre gondoltak, de a sok külön gond együttvéve tízmillió esztendei kínt jelentett.
Künt harangoztak, megkezdődött az új év, az 1823-as. Mint a függöny szétválásakor a gongütés: ez indítja meg előttünk is a cselekményt.
Egy kis alföldi faluban, Kiskőrösön egy parasztházban, amely semmiben sem különbözött az ország ezer meg ezer parasztházától, egy kicsi, feketehajú asszony fölkiált, vajúdik. Szlovákul jajong. Napközben rendesen magyarul beszél, de az ima és a sírás gyermekkora szavait szakítja föl benne.
Férje a konyhából hallgatja. Az öntudatlan szavak, amelyeket az aggodalom és a tehetetlenség lök a nyelvre, magyarul szűrődtek ki fogai közül.
Végre bentről gyermeksírás hangzott, a csecsemők nemzetközi panasza az éles levegő, a hideg, az élet miatt, amiatt, hogy világra születtek. Fiú született, e könyv hőse. Anyja későbbi szavai szerint ökölnyi csöppség volt. Szalvétába kötötték; megmérték egy piaci fölakasztható mérlegen; igen könnyűnek találták. Aztán gyorsan megfürösztötték, mégpedig úgy, hogy a langyos vízbe némi spirituszt öntöttek, az egyik komaasszony szerint ez megerősíti a gyönge csecsemőt abban, hogy megmaradjon. Piros, ráncos arcú kis emberke volt, semmivel sem különb, mint ilyenkor akármilyen más csecsemő. Ö volt, akire vártak, akit a történelem kiszemelt. Mi lesz belőle? Bár tudjuk, izgatottan kísérhetjük végig még egyszer sorsát. Boldog vagyok, hogy írhatok róla… (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)
Petőfi Sándor: A BOROZÓ
Gondüző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondüző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.
És mit ámultok? ha mondom,
Hogy csak a bor istene,
Akit én imádok, aki
E kebelnek mindene.
És a bor vidám hevében
Füttyentek rád, zord világ!
Szívemet hol annyi kínnak
Skorpiói szaggaták.
Bor tanítja húrjaimra
Csalni nyájas éneket;
Bor tanítja elfeledni,
Csalfa lyányok, titeket.
Egykor majd borocska mellől
A halál ha űzni jő:
Még egy korty – s nevetve dűlök
Jégöledbe, temető!
Pápa, 1842. április
A DUNÁN
Folyam, kebled hányszor repeszti meg
Hajó futása s dúló fergeteg!
S a seb mi hosszu és a seb mi mély!
Minőt a szíven nem vág szenvedély.
Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó:
A seb begyógyul, s minden újra jó.
S az emberszív ha egyszer megreped:
Nincs balzsam, mely hegessze a sebet.
Komárom, 1842. augusztus végén
HORTOBÁGYI KOCSMÁROSNÉ…
Hortobágyi kocsmárosné, angyalom!
Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom;
Debrecentől Nagy-Hortobágy messze van,
Debrecentől Hortobágyig szomjaztam.
Szilaj nótát fütyörésznek a szelek,
Lelkem, testem majd megveszi a hideg:
Tekintsen rám, kocsmárosné violám!
Fölmelegszem kökényszeme sugarán.
Kocsmárosné, hej hol termett a bora?
Savanyú, mint az éretlen vadalma.
Csókolja meg az ajkamat szaporán,
Édes a csók, megédesűl tőle szám.
Szép menyecske… savanyú bor… édes csók…
Az én lábam idestova tántorog;
Öleljen meg, kocsmárosné édesem!
Ne várja, míg itt hosszában elesem.
Ej galambom, milyen puha a keble!
Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte;
Úgyis kemény ágyam lesz az éjszaka,
Messze lakom, nem érek még ma haza.
Hortobágy, 1842. október
