A káfé főnix sorozata – összeállította Cseke Gábor.
…A hatodik iskolában, a pesti evangélikus gimnáziumban sincs hosszú tartózkodása. Pesten nem a legszebb házban lakik, még szépben sem. Rokonoknál, égy lovashajdúnál van szállása. Mennyivel más környezet ez, mint a sárszentlőrinci. Itt nem válik ki többé társai közül sem csinosságával, sem ügyességével — ez az oka annak, hogy szorgalmával sem? Az első félévben a 114 tanuló között a 108-ik helyre szorul hátra. Az apa — gondosságát nem győzi csodálni az ember — erre ebből az iskolából is kiveszi, s a következő évre a pesti piaristákhoz íratja. Ennél jobb iskola aztán már az egész országban nem lehet. Tanárai arról ismertek — de még a – titkosrendőrségen is —, hogy „vadmagyarok”.
A konfirmációra a pesti evangélikus szlovákok lelkésze készíti elő, Kollár János, a cseh és szlovák egység első hirdetője, a lelkes pánszláv költő, a szlovákok Vörösmartyja. Ő tanítja hittanra is. Valószínű, hogy tanítványát Kollár szlováknak számította, vagy legalább azzá akarta tenni. A leckék hatására következtethetünk abból a későbbi jelenetből, amikor esztendők múltán a tanítvány megtagadja vallását, s reformátusnak mondja magát. A körülötte állók tudják, hogy evangélikusnak keresztelték, és csodálkozva, talán egy kicsit gúnyosan is várják a magyarázatot. „Nem akarom, hogy csak a vallásom miatt is talán tótnak tartsanak” — mondja ingerülten a hajdani tanítvány, és mereven a kérdezők szemébe néz… (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)
Petőfi Sándor: FÜRDIK A HOLDVILÁG AZ ÉG TENGERÉBEN…
Fürdik a holdvilág az ég tengerében,
Méláz a haramja erdő közepében:
Sűrű a füvön az éj harmatozása,
De sűrűbb két szeme könnyének hullása.
Baltája nyelére támaszkodva mondja:
“Mért vetettem fejem tilalmas dolgokra!
Édesanyám, mindig javamat akartad;
Édesanyám, mért nem fogadtam szavadat?
Elhagytam házadat, földönfutó lettem,
Rablók, fosztogatók közé keveredtem;
Most is köztük élek magam szégyenére,
Ártatlan útasok nagy veszedelmére.
Elmennék én haza, itt hagynám ezeket,
Örömest itt hagynám, de most már nem lehet:
Édesanyám meghalt… kis házunk azóta
Régen összeroskadt… s áll az akasztófa.”
Pest, 1844. április
A CSAPLÁRNÉ A BETYÁRT SZERETTE…
A csaplárné a betyárt szerette,
De a betyár őtet nem szerette.
Csaplárnénak örökbevett lyánya
Volt a betyár egész boldogsága.
A csaplárné ezt megirigyelte,
Irígységből a leányt elverte,
Elverte a háztól a világba;
Pedig ott kinn tél, fagy volt javába’.
A szegény lyány ment egy kis darabot,
Aztán leűlt, űltében megfagyott.
Esett ez a betyárnak tudtára,
S csaplárnénak lett kínos halála.
Betyár ezért hóhérkézre kerűlt,
De nem bánta ő, még inkább örűlt;
Mert mióta a lyányt elvesztette:
Pipa dohányt sem ért az élete.
Pest, 1844. április
MAGÁNY
Messze, messze a világ zajátul
E kis faluban,
Itt kivánok élni én ezentul
Csendben, boldogan.
Boldogan! mert haj a nagy világban
Boldog nem valék;
Üldözött az utcán és szobámban
A föld és az ég.
Nem volt biztos sem napom, sem éjem;
Vad hiúz-szemek
Támadásra, elfogásra készen
Egyre lestenek.
Összeszedtem végre sátorfámat,
S szépen megszökém,
S itt vagyok, hol a nap újra támad
Éltem bús egén.
Szent magány! hegyláncaid tetőin
Át nem látnak ők,
Szívtelen, rémarcu üldözőim
… A hitelezők.
Dunavecse, 1844. április
EBÉD UTÁN
Ugy jóllaktam, hogy még!…
Egyet nyujtózom, és
Aztán tied vagyok,
Imádott heverés!
Oh kedves pamlagom,
Be áldott puha vagy!
Ki téged föltalált,
Az volt ám még az agy. –
Kölyök, pipát ide…
Siess, a nagyapád!
Nincs rútabb valami,
Mint az a lomhaság.
Add errébb hát, ökör!
Én nyuljak érte tán?
Nem elég tőlem, hogy
Föltátom rá a szám? –
Istentelen legye!
Ingerkedik velem…
Kergesd el… a kutya
Ott űl a fülemen.
Az ember élete
Méreggel van tele;
Csodák csodája, hogy
Meg nem pukkad bele.
Húzd a függönyt odább
Azon az ablakon;
Hadd lám, az építés
Ott kinn meddig vagyon?
Á, szépecskén halad,
Munkálnak mindenütt…
De tedd b’ az ablakot,
A nap szemembe süt.
Disznó forró idő!…
No semmi; legalább
Ki ott kinn dolgozik,
Nem hűti meg magát.
Dunavecse, 1844. április-május
