A káfé főnix sorozata – összeállította Cseke Gábor.
A fiatal költőnek mintha valóban egyre menne. Mintha most még valóban nem az volna fontos neki, hogy mit ír, hanem csak az, hogy ír. Aki érzi erejét, az azt is érzi, hogy azt minden formába bele tudja csomagolni. Bordal kell, népdal, vidámság? Van az is.
… Már aszódi, selmeci és soproni barátai furcsállva figyelik meg rajta, hogy ha valami csapás érte, első pillanatban, de valóban csak egy pillanatra, a kétségbeesésig odavolt, hogy a következőkben saját maga gúnyolódjék rajta. Hogy mindenkit megelőzzön? Hogy más ne gú-nyolódhassék vagy sajnálkozhassék rajta? A lélek ilyen hajlékony vagy ilyen könyörtelenül gőgös?
…Ritkán volt korszak, amely művészeitől akkora fokú hazugságot kívánt, mint az 1848-as forradalmakat megelőző. A romantika óriási lázadása és csatavesztése után az édesség és bájosság rémuralma ez, amelyben kaloda és börtön helyett a szenvelgő holdra bámulásra, a női hajfürtök csőszerű göndörödésre, a csészét tartó kéz kisujja finom ágaskodásra van ítélve. ..
A Rajnától keletre biedermeiernek hívják a tiszta szív és a domborodó pocak e stílusát, amely annyi harmonikus vonalú bútort és annyi földúlt lelkű lángelme emlékét hagyta hátra. A polgári megelégedettség, a gondosan óvott látszat korszaka ez, a titkolt erényeké s az éppúgy titkolt nemi betegségeké. E levegőben mindennek szelídnek, puhának, halknak kell lennie, akár a divatos zeneeszköznek, a hárfának. A szellemet az ilyesmi korlátozza annyira, mint egy inkvizíció.
Tudnivaló, hogy a divat vastörvényei keletkezési v helyüktől ezer mérföld távolságban hatnak legádázabban. A párizsi női kalapok vagy londoni férfinadrágok legtökéletesebb, mintegy platói példányai Buenos Aires és Konstantinápoly lóversenypályáin és operaházában láthatók. A biedermeier boldogság is legkönyörtelenebbül a városi művelődés limes-ein diktálja törvényeit.
…Dunavecsén a szülőház szomorúbb, mint eddig bárhol. „Szívem szorult — írja Orlay — a két tisztes öreget oly szűkölködő állapotban látni, amiben találtuk. Egyes bútordarabok és még meglevő ruhaneműek boldogabb múltjukról tanúskodtak, s arcuk is, melyen a rossz viszonyok szülte mély fájdalom nyomai látszottak, részvétre gerjesztő volt. Különösen anyjának szelíd arcán volt az észrevehető, kinek még mosolyában is bizonyos keserű vonás vegyült. A ház, amelyet bérben laktak, alacsony, kisablakú volt, s két szobáját a közbeeső konyha választotta el egymástól. Az utcára nyíló szoba kocsmául szolgált… s csak a hátulsó szoba nyújtott némi pihenést fáradt testöknek. Itt tanyáztunk mindnyájan.”
Csak egy hétig; a diáknak már otthon sincs nyugta. A fiatalok visszafordulnak Pestre, még a kipróbált csikóknál is lassúbb eszközön, egy dereglyén, amely zöldséget és tyúkokat szállít a Dunán, s amelyet nem is lófogat, hanem a kötélbe kapaszkodva egy sor meggörnyedt férfi vontat… Éjszaka pihen egyet a menet; a dereglye utasai: a kofák, a pesti szolgálatba igyekvő cselédlányok és a kimerült vontatók tüzet raknak a parton. A Pápán még oly összeférhetetlen, gőgös diák egykettőre közébük vegyül, s amikor a szolgálólányok dalolni kezdenek, velük fújja a szomorú éneket. Orlay megjegyzi, hogy a fiatal költő az egyik lányt megtanította egy-két saját szerzeményére. Mi sokkal fontosabbnak tartjuk azt, amire azok tanították a fiatal költőt…
Ő nem a népdal külső formáját tanulta el a fűzbokrok közt és azokban az esztendőkben. Nem mímelte a népieskedést, mint elődei. Ott a bográcstűz mellett, de később is, valahányszor verset, akár népdalt, akár másfajtát írt, arra az addig sose tapasztalt merészségre ragadtatta magát, hogy úgy írt, mintha ő is egy lett volna a népből, egy a millió hangból, amelyeken át- és átrepdesve a nép annyi éneke végül tökéletes remekké válik. Olyan közvetlenséggel és bátorsággal énekelt, mint ott vacsora után akármelyik vontatólegény…
…Magyar ritmusban éppúgy beszél, mint hexameterben.Nem „száll le a néphez”. Lelke a népbe fészkelte be magát; merészsége az volt, hogy tudta: azt a réteget akkor sem. kell elhagynia, ha a legmagasabbra akar emelkedni.
…Lehiggadtan, komoly tanulási szándékkal tért vissza a kollégiumba: ügyvéd lesz, vagy tanár… útközben ilyesmin gondolkodik, hogy minél előbb szülei segítségére lehessen. Hazulról nem fogadhat el semmit… Tavalyról van egy-két tanítványa, majd leckeadásból tartja fenn magát.
…A legmagasabb cél, mintegy vigasztalóul, mindig akkor jelenik meg, amikor a legmélyebben van. „Lássuk — írja kicsit ünnepélyesen, mintha nem egy másik. nyomorgó diáknak, hanem máris az utókornak beszélne —, mit ád a végzet. Mondjam-e, hogy nemcsak a mindennapi kenyér keresése célom (mert úgy kocsissá vagy béressé lennék, s bizonyosabb kenyeret eendném), hanem hogy magasabbra törekszem, s a célt szemem elől soha elveszteni nem fogom. Művész és költő! barátom, mint hevülök. De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar aut nihil …” De ez még mindig a keserűség szava; nem olyan bizonyos a sikerben. „Ne nevess ki, barátom, ha bolondokat beszélek” — teszi hozzá, aztán mint még egy-két évig mindig, amikor erre kerül sor, szinte alázatosan véleményt kér verseiről. Érzi, hogy sorsa azokra tétetett?
Aztán, már akkor a gyors elhatározások embere, rögtön a levél befejezése után „fölvettem sipkámat, s merre sildje esett, arra indultam”. Ezúttal a novemberi sárban Fehérvárra indult, ahol úgy tudta, színészek időznek. Veszprémen át gyalogol oda, útközben még kitapasztalja a Bakonyt is. A népies rekvizítumok kelléktárában nem népies verset ír…
Fehérváron sok üggyel-bajjal, a szintén kunsági Szuper ajánlatára, végre komolyabb, húsz-huszonöt tagú színésztársulatba kerül, de két hét múlva már kétségbeesett levélben kéri pápai barátait, ne hagyják elveszni, adjanak össze számára tíz pengőforintot… A tagokat a jövedelem s a végzett munka szerint díjazzák. Föllépett ugyan Bayard háromfelvonásos darabjában, a Párizsi naplopóban mint II. inas; szerepének teljes szövegét ideírhatjuk, a súgópéldány szerencsésen megmaradt. Első mondata ez volt: „De, mikor mondom neki, hogy. nem szabad bejönni!” A második pedig: „Ha-ha-ha!” (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)
Petőfi Sándor: SZOMORÚ ÉJ
Éjfél lesz, és én mégsem alhatom,
Mert gondomat el nem altathatom.
Mi fog történni vélem s a hazával?
E kettős kérdés tépi lelkemet.
Ah, nem érem be a magam bajával,
Még te is gyötresz, hazaszeretet!
Ez hát a költő sorsa, mindig ez,
Hogy örök vészű tengeren evez?
S mit ér, ha őt a haragos habokból
Mentő sajkával partra is tevék,
Ha itt az bántja, hogy mi lesz azokból,
Kik ott maradtak a hajóba’ még?
Apám, apám, mért is taníttatál,
Miért az eke mellett nem hagyál?
A könyvet szép, de csalfa tündér lakja;
Ha fölnyitod, megkapja szívedet,
És fölvisz a legragyogóbb csillagra,
De le nem hoz… a magasból levet.
Inkább a napba, mint a könyvbe nézz.
A napvilágtól szemed fénye vész.
Nem így a könyvvel; oly világ van ebben,
Mely erősíti még szemeidet,
S közel hoz mindent… s minden vajmi szebben
Tünik föl, hogyha távol nézheted.
Miért tanultam? mért nem maradék
Földmívelő, aminek szánt az ég?
Nem tölteném most kínos virrasztással
A végtelenbe nyúló éjszakát;
Lelkem fölött az álom víg dallással
Madár módjára ringatná magát.
Volnék földmíves, vagy volnék juhász!
Ki messze, kint a pusztákon tanyáz,
S mig ellegelget kolompolva nyája,
Ő hűs bokorba vészi bé magát,
S nem hallja senki sem, úgy fujdogálja
Saját kedvéért a kis furulyát.
Vasárnap tisztát venni hazajár,
Hol a szerelmes lyányka várja már.
A lyányka jó, friss, szereti a dolgot,
S oly szép, mint a megszületett tavasz;
Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog,
Hiszi tehát, hogy a világ is az.
Pest, 1847. január
A KUTYÁK DALA
Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.
S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.
Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.
S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!
Pest, 1847. január
A FARKASOK DALA
Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se’, hol
Meghúzhatnók magunk.
Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;
S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.
Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…
De szabadok vagyunk!
Pest, 1847. január
PALOTA ÉS KUNYHÓ
Miért vagy oly kevély, te palota?
Uradnak fényében kevélykedel?…
Azért van rajta gyémánt, hogy szive
Mezítelenségét takarja el.
Szakítsd le a cafrangokat,
Mit rá szolgája aggatott,
S nem ismersz isten munkájára,
Oly nyomorúság marad ott.
S hol vette gazdád ama kincseket,
Mik semmiből őt mindenné teszik?
Ott, hol a héja a kis madarat,
Mit szétszakít, melynek vérén hizik.
A héja vígan lakomáz,
S szomszéd bokornak fészkiben
Madárfiúk zokognak, várván
Anyjokra, mely meg nem jelen.
Fitogtasd csak, te gőgös palota,
Az orzott kincsek ragyogásait,
Ragyogj csak, ugysem ragyogsz már soká,
Meg vannak már számlálva napjaid.
S kivánom, hogy minél elébb
Láthassam omladékodat,
S hitvány lakóid összezúzott
Csontját az omladék alatt! – –
S te kis kunyhó a magas palota
Szomszédságában, mért szerénykedel?
Miért bújtál a lombos fák mögé,
Azért-e, hogy inséged födjed el?
Fogadj be, kis sötét szoba;
Nekem nem kell szép öltözet,
De szép szív… s a sötét szobákban
Találni fényes szíveket.
Szent a küszöb, melyen beléptem én,
Oh szent a szalmakunyhók küszöbe!
Mert itt születnek a nagyok, az ég
A megváltókat ide küldi be.
Kunyhóból jő mind, aki a
Világnak szenteli magát,
S a nép mégis mindenfelől csak
Megvetést és inséget lát.
Nem féljetek, szegény jó emberek,
Jön rátok is még boldogabb idő;
Ha mult s jelen nem a tiétek is,
Tiétek lesz a végtelen jövő. –
A földre hajtom térdemet
E szűk, de szent födél alatt:
Adjátok rám áldástokat, s én
Rátok adom áldásomat!
Pest, 1847. január
