A káfé főnix sorozata – összeállította Cseke Gábor.
…Pesten a Vörös Ökörben, ahol apja is megszállni szokott, van egypár napi hitele, egy-két nap a légvételre… Miből élt attól fogva, hogy innen is kicsöppent, miután apjával a vendéglőben véletlenül összeakadt, de szerencsésen megszökött tőle? Éjszakánként a rákosmezei csűrökben és istállókban húzza meg magát. Napközben is ott csatangol, keserű, egy kicsit kisfaludyas gondok emésztik.
Olyanok, aminők általában a hajléktalan, éhkoppot látó ifjú költőket szokták látogatni -— nem tudni, vajon nem azért-e, hogy valamiképp mégse haljanak éhen, ne is gondoljanak az éhségre…
Végre eléri célját, bejut a Nemzeti Színházhoz. Egyelőre csak statisztának, azaz, mit szépítsük a dolgot, annak sem; előadás alatt a színházlátogató uraságok lovának kantárját tartja, a szünetben sört és kolbászt szállít a színészeknek, majd előadás után lámpát hord előttük, ahogy majd később jelképesen is, a sötét magyar éjszakában. De már Rónai művész-álnév alatt. Néha kulisszát is tologat. Díja itt a csurranó-cseppenő borravalók mellett az, hogy a kor legnagyobb költőjét, Vörösmartyt, s a kor legnagyobb kritikusát, Bajzát a két szemével láthatja. De kezdetnek ez is jó. Előbb-utóbb bizonyára jó színész lesz, ha a szívtelen apa legalább most az egyszer igazolja az irodalomtörténetet.
De nem. Az öreg Petrovics egy rettegésben él Szabadszálláson a pesti tragikus találkozás óta, amióta tudja, hogy fia nincs Selmecen. Az elzülléstől félti a fiát, és nem ok nélkül, abban a környezetben. Amikor egy besorozott, de Pesten mégis kiszuperált huszártól hírt vesz a fiú hollétéről, lóhalálában rohan ezúttal is utána. De fél, hogy hirtelen megjelenésével talán még jobban elvadítja a fiút, s azért a hazulról oly nehezen mozduló anyát is magával viszi. Az omlik a fiú nyakába a színfalak mögött, meghatóbb jelenetet idézve, mint amilyen kint a súgólyuk előtt folyt. A két oldalról is patakzó könnyek meghatják, aztán magukkal sodorják a fiút. Hazamegy.
A tavalyinál is nagyobb szegénységbe!
…A továbbtanulásra most már végleg semmi remény. Azaz májusban mégis megcsillan valami. A mészárszék egyik tönkretevőjének, a rokon Salkovics Mihálynak bátyját, Pétert, meglepi a lelkifurdalás, a kicsalt ötezer forintok feledtetésére magához veszi a fiút Ostffy-Asszonyfára. Valóban az volt a szándéka, hogy taníttatja? Vagy csak mérnöki tagosító munkájában akarta használni a „kitűnő eszű gyereket”, aki „jól beszél németül, a latin klasszikusokat úgy érti, mint a magyar írókat, csinosan rajzol, írása kitűnő, szép, zongoráz egy keveset, s verseket is csinál”.
Ostffy-Asszonyfán igazi vakációi úri élet folyik. Salkovicséknál a fiú a „legjobb társaságban” forog, a megye legelőkelőbb rétegével érintkezik, kamasz, érzelmeinek s szerelmes verseinek e rétegből választ hősnőt, egy földbirtokos-huszárőrnagy leányát.
Ekkori külsejéről is van elég megbízhatónak látszó leírás, unokatestvére, Orlay Soma tollából: „Midőn kocsink a hosszú udvarra begördült, s az agarak csaholása megérkezésünket jelezte, a számos tagból álló család fogadásunkra a lak elé sereglett, s köztük ott állt egy középmagasságú, szikár, fahéjszín arcú, sörtekemény barna hajú ifjú; villogó fekete szeme fehérét vércsíkok futották át, dacos kifejezésű, duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedezett; hosszú nyaka leeső vállai közül meztelenül nyúlt föl…”
A csaknem egykorú unokatestvérek boldogan merülnek a gazdag udvarház életébe. Még vadászni is járnak. Terveznek, ábrándoznak: a fahéjszín arcú arról, hogy egyszer majd ő maga is kastélyt építtet, amelybe nagylelkűen Orlayt is beveszi. Egy füzetbe összeírja hatvan magyarországi vár nevét, egynéhánynak a történetét is. Mint általában a költők, van annyira a pillanatok embere, hogy ismét feloldódjék, feledje a selmeci nyomort, a pesti kóborlást; újra a napos oldalon érzi magát. Jövőjét biztosítva látja, Salkovicsék segíteni fogják a tanulásban, hisz már csak egy-két éve van hátra, s el is várhatja a segítséget.
Amikor a költők — főképp a tizenhat évesek — hangot adnak a szenvedésnek, akkor alapjában már-rnár nem olyan nagy a baj, valahogy már viselhető…
…A megtért diák unokatestvéreivel már készül az iskolába, ezúttal a soproniba; már elintézte, hogy mire odaér, Selmecről a bizonyítvány is ott legyen.
…A Rózához írt szerelmes versek változtatták meg Salkovics Péter véleményét a fiúról, vagy egyszerűen csak a zsugoriság? Vagy őelőtte is elhangzott egy-két szavalat a nagy szerepről, a dicsőségről? Mindenesetre jellemző, hogy a mérnök nem meri új döntését az ifjú rokonnal szemtől szembe közölni. Elmegy hazulról, s levélben írja meg a feleségének. „Samut és Károlyt — úgymond — küldjétek vissza Sopronba, Sándornak azonban adj egypár forintot, s menjen, ahova tetszik neki, belőle úgysem lesz egyéb komédiásnál.” A közvetlen közlésre azonban a feleségnek sincs bátorsága vagy szemérme. „A jó asszony” finom ösztönnel a levelet a zongorára teríti, amelyen a fiú napjában többször is szokott játszani. A kegyes kíméletnek megvan a hatása. A fiú a »szokottnál is halványbban« áll fel zongora mellől, és dadogva tántorog ki a paradicsomból. Szeptember 5-én hagyja ott Ostffy-Asszonyfát Károllyal és Samuval, akikből lesz valami, és 6-án már beöltözik a 48-as Gollner-gyalogezred egyenruhájába.
A lépés dacos, de nem meggondolatlan. A hat középiskolát végzett „freivilligből” tiszt is lehet; idegen országokat láthat – mint Kisfaludy – úgy hallja, az ezredet rövidesen Tirolba helyezik át. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)
Petőfi Sándor: A MAGYAR NEMZET
Oh ne mondjátok nekem, hogy
Hajnallik hazánk felett!
Látom én: az ő számára
Sző a sors szemfödelet.
S kérni istent nem merem, hogy
Nemzetem gyógyítsa fel,
Mert e nemzet, elhigyétek,
Életet nem érdemel.
Figyelemmel átforgattam
A történet lapjait,
S fontolóra vette lelkem,
Amit e hon végbevitt.
S mit találtam ott fölírva
Századok bötűivel?
Azt találtam, hogy e nemzet
Életet nem érdemel.
Jóra termett nép honában
Egy a szív, az akarat,
A közérdek mellett minden
Különérdek elmarad.
Itten oltárt minden ember
Ön bálványaért emel –
És az ilyen önző nemzet
Életet nem érdemel.
Voltak egyesek közöttünk!
Tiszta, hű, nagy szellemek,
Akik mindent, amit tettek,
A hazáért tettenek.
Hány volt köztök, kiket a hon,
Maga a hon veszte el!
És az ily hálátlan nemzet
Életet nem érdemel.
Más hazában híven őrzik
Mindazt, ami nemzeti;
Ősi kincsét a magyar nép
Megveti és elveti,
A magyar magyarnak lenni
Elfeled vagy szégyenel –
És az ily elkorcsult nemzet
Életet nem érdemel…
Oh de mért elősorolnom
E szegény hon vétkeit?
Lesz-e sors, oh lesz-e isten,
Aki minket megsegit?
A nagy isten szent kegyéből
Jő-e megváltási jel?
Lesz-e még e nemzet olyan,
Hogy halált nem érdemel?
Pest, 1845. január
KÉT TESTVÉR
Van énnekem egy kedves cimborám,
Talpig derék, becsűletes fiú;
Midőn szomoruságnak szele fú,
Vidámság köpenyét akasztja rám.
Ha nemzetem sorsára gondolok,
S szivem szorítja fojtó sejtelem:
Az én kedves pajtásom ott terem,
És szól, hogy ez nem férfias dolog;
Azt mondja, hogy csak várjak egy kicsit,
Hogy majd idővel másformán leszen,
Az ég kegyébe ismét fölveszen,
És, minket árva népet, megsegit.
Ha szerelem bújában epedek,
És a lemondás már-már főbe ver,
Az én kedves pajtásom nem hever,
Hanem jön és szól: ne legyek gyerek.
Azt mondja, hogy ne hagyjam magamat;
Ámbátor az most rám nem is figyel,
Ki szerelmem tőkéjét vette fel,
Majd megkerűl még tőke és kamat.
S ha eszmetársulatnál fogva itt
Eszembe jut borzasztó pénzügyem:
Biztat, hogy a szerencse, elhigyem,
Számomra is megnyitja markait;
Azt mondja, hogy még megjön az idő,
Hol fűtetlen szobában nem lakom,
Ha szűk udvarra nyíló ablakom
Tábláin a tél dérvirága nő. –
Az én kedves pajtásom így beszél
Kimondhatatlan barátságosan,
S lelkemnek oly széles jókedve van
Bút, bajt felejtető meséinél.
E jó fiúnak egy rosz bátyja van,
Igen komor, goromba férfi ő;
Ez a rosz bátya mindig közbejő,
És fölpofozza öccsét csúfosan,
S tőlem kegyetlenűl elkergeti.
Levert kedéllyel ballag tőlem el,
De újra jő, vigasztal és ölel
A jó fiú, ha szerit ejtheti.
Tudjátok tán, s fölösleges a szó:
Ily jóbarátomúl kit bírok én?…
Vigasztaló pajtásom a remény,
S komor, goromba bátyja a való.
Pest, 1845. január első napjaiban
APÁM MESTERSÉGE S AZ ENYÉM
Mindig biztattál, jó apám:
Kövessem mesterségedet,
Mondtad, hogy mészáros legyek…
Fiad azonban író lett.
Te a taglóval ökröt ütsz,
Tollammal én embert ütök –
Egyébiránt ez egyre megy,
Különböző csak a nevök.
Pest, 1845. január
