A káfé főnix sorozata – összeállította Cseke Gábor.
Tizenöt éves, amikor beállít az épp Aszódon időző vándorszínészek igazgatójához azzal, hogy belép a csapatba. Az igazgató furcsállva hallgatja a civilben is színésziesen, de orrhangon deklamáló fiút, és nyilván az egyenes visszautasítás elkerülése végett iskolai elbocsátó bizonyítványt kér tőle. Más gyermek, ha előbb nem, ezen a ponton megtorpant volna a vállalkozásban. Koraérett! — halála napjáig az lesz. De koraérettsége ellenére is hiszékeny és — erre gondolva kell végigkísérnünk pályáján — döbbentően ártatlan. Rohan az iskolába, s férfiasan ott is előadja, nem tervét, hanem elhatározását. Koren előbb pálcát, aztán tollat ragad. Lóhalálában kocsizik Aszódra a „keményszívű” apa, ha csak egy kis keménység is van a szívében? Lihegve és vörösen viszi nagy testét az utcán — vajon ő hibás benne, hogy aggodalma nem szerető szavakká alakul, hanem a korszak pedagógiájának utasítása szerint viszketéssé a tenyerében?
Esztendők múlva az áldozat így beszélte el egy barátjának azt, ami ezután történt: „Midőn őt felém hömpölyögni láttam (saját kifejezése), elébe siettem, és kezét meg akartam csókolni, de ő hátrább vonván mind a két kezét, nem engedé meg, s így szólt: előbb megkérdem Koren urat, hogy jól viselted-e magad, s miután ennek fölkeresésére elkészült, inte nekem is, hogy kövessem.
Én lehorgasztott fővel haladtam mellette, azon gondolkozva, nem volna-e jó odébb állni? — de minthogy szemmel tartott, abbahagytam e szándékomat, és követtem őt.
Koren a történteket híven elmondá apámnak, az pedig méla mogorvasággal hallgatta végig kedves Sándor fiának viselt dolgait.
Lakásomra visszatérve szobámba léptünk, hol apám, anélkül hogy észrevettem volna, becsukta az ajtót. Azután mogorván és szótlanul újra útitáskájához lépett, felnyitá azt, s kivett belőle egy olyanfélét, amivel a marhákat szokták terelni, s kegyetlenül elverte rajtam a port — közbe-közbe felkiáltva: »Hát kell-e Borcsa? Kellenek-e komédiások?«”
Mert szerelmes is volt, végzetesen, de hányszor is már? Némirészt a miatt a Borcsa miatt akart színész lenni. (llyés Gyula: Petőfi Sándor)
MEREDEK A PINCEGÁDOR…
Meredek a pincegádor,
Nehéz teher az a mámor.
Hazafelé mendegéltem,
Terhe alatt összedőltem –
Összedőltem!
Elnyúltam a föld színére,
Megeredt az orrom vére.
Ha ott tégla nem lett volna:
Orrom vére nem folyt volna –
Nem folyt volna!
Nem járnék én a pincébe
Jó időbe’, rosz időbe’…
De tehetek is én arról,
Hogy oly igen jó az a bor –
Jó az a bor!
Dunavecse, 1844. április-május
KATONA BARÁTOMHOZ
Ha előttem a multat kitárja
Képzeményim hű panorámája:
Katona barátom!
Tévelygő szememnek
Elfáradt sugára
Képeden pihen meg.
Oh ez a mult! pusztaság vidéke,
Mely felett hő, tikkasztó nap ége.
Te a pusztaságban
Árnyékos fa voltál,
Új erőt szereztem
Enyhe sátorodnál.
Kedvezett a jószerencse nékem:
Túljövék e szomorú vidéken.
De itt is nagyobb volt
A bú örömemnél:
Mit használt, hogy jöttem?
Ha te nem jöhettél.
S amióta sors parancsolatja
Közös útunk kettéágaztatta.
Évek érkezének,
Évek távozának,
És még csak hirét sem
Hallhatók egymásnak.
El vagyok már szívedben feledve?
Vagy jutok még néha tán eszedbe?
Vagy, miként emlékem
Rajzol egyre téged?
Szinte rajzol engem
Nem muló emléked?
Dunavecse, 1844. április-május
NEM NÉZEK ÉN, MINEK NÉZNÉK? AZ ÉGRE…
Nem nézek én, minek néznék? az égre;
Belenézek kedvesem kék szemébe.
Kedvesemnek kék szemében van egem,
Onnan süt rám tiszta napfény melegen.
Nekem ez a világ nem is kellene,
Ha nem volna kedvesem két kék szeme;
Ez az egy szép, ami van a világon,
Ezen a rút, ezen a csúf világon.
Ne nézzetek kedvesemnek szemébe!
Ne ejtsetek engemet a kétségbe!
Féltve őrzöm, féltve őrzöm kincsemet,
A leggyönyörűségesebb kék szemet.
Pest, 1844. június
MONDOM, NE INGERKEDJETEK VELEM…
Mondom, ne ingerkedjetek velem!
Nem ismeritek a természetem.
Ha föltámad haragom szélvésze,
Nem marad el fejek beverése.
Jó a tréfa, jó a maga helyén,
De boszant, ha a mértéken túlmén.
S ki megboszant, legyen az akárki,
Megtanítom kesztyűbe’ dudálni.
De te, kislyány, mit huzódol tőlem?
Hiszen ezt én nem neked beszélem;
Gyere mellém, eszem a szépséged,
A világért sem bántalak téged!
Pest, 1844. június
