Mutatkozik a politikai folyamatokban egy jelenség, ami tudtommal eddig kevés figyelmet kapott, és amit az alábbi gondolatmenet számára nevezzünk átbillenésnek. A szó itt arra a hirtelen és rejtélyes eseményre utal, amikor egyik pillanatról a másikra váratlanul átfordul a közvélemény. Az ilyesmi mindenütt rendszeresen előfordul, de számunkra napjaink magyarországi eseményei teszik figyelemre különösen méltóvá és érdekessé. Nevezhetnénk – én nem így nevezem – „messiási” pillanatnak is, ahogy a hirtelen megijedt uralompárt szószólói és a hivatalosan működő ellenzék ugyancsak meglepett apologétái a „Magyar-jelenséget” ironikusan aposztrofálják, és a szóban forgó zavaró eseményt felületes – tiszavirágéletű – hangulatnak szeretnék elkönyvelni. Mégis érdemes talán elgondolkodni a kérdésen: átbillenéskor tulajdonképpen mi történik?
Rengeteg jelenséggel szemben állunk értetlenül, és aligha túlzás azt mondani, hogy mindmáig így vagyunk Orbán térnyerésével is. Hogyan sikerült 2010-től viharos gyorsasággal eluralnia a fél országot, majd kialakítani egy zárt rendszert, amelynek már azok is foglyai, akiket pedig nem sikerült tekintélye alá hajtani vagy eluralni? Magyarázatok mindig vannak, bőségesen. A legelterjedtebb az, hogy ez egy ilyen ország, ilyen történelem, ilyen nép, és ennek „ezek” kellenek. Az ilyen kényelmes magyarázat szépséghibája, hogy a rendszerváltáskor, majd utána még tizenöt-húsz évig még nem ugyanez volt a nép? S hogy állunk az orbánista vagy ahhoz hasonló idiómák világméretű népszerűségével? Az olasz, az angol, az amerikai vagy a brazil nép is „ilyen nép”? Ha viszont általában és bárhol ilyen lehet a nép, egyik pillanatról a másikra, akkor ez miféle magyarázat specifikusan az Orbán-jelenségre? Vagy mi lesz, ha egyszer Orbán de facto is megbukik, mint ahogy a szíveket és hiteket tekintve szerintem már meg is történt? Akkor ez megint nem ugyanaz a nép lesz?
*
A népkarakterológiához hasonló, viszonylagos érvényű magyarázat a kommunikáció mint manipuláció is. Sokakról elmondható, de sokkal többekről mégsem mondható el, hogy az elmúlt másfél évtizedben kizárólag a kormányzat uralta média hangjait hallották vagy hallhatták. Ennek ellenére, a kormányzati propagandának volt, míg az ellenzékinek nem volt foganatja. Kétféle kérdés merül fel. Egyrészt, mik azok az üzenetek, mi volt az a szótár, amivel a kormányzati média megnyerte a hiteket és szíveket, és milyen volt az ellenzéki szótár, amivel nem sikerült elérni ugyanezt? A kommunikáció nemcsak sulykol, hanem mond is valamit. A siker és sikertelenség tükrében vizsgálva: mit mondott az egyik, ami hatott, és mit a másik, ami súlytalannak bizonyult? Hiszen, és ezt gyakran elfelejtik, a „kommunikáció” is tartalom, beszéd, ami az értelemhez szól. S itt nem elsősorban a beszélő az érdekes – esetünkben a fideszes propagandista –, aki érdekeit követve félrevezet, hanem a hallgatóság, amely a közölt tudást és tartalmat akár az általunk feltételezett igazi érdekei ellenében mégis magáévá teszi és elfogadja. Másrészt, újra és újra bekövetkezik az átbillenés pillanata, amikor a kommunikációs úthenger utálatos lesz, és minden szó és állítás, amit a beszélő addig sikeresen kimondott, már önmaga ellen fordul. Vagyis mikor az addig hiteles beszélő hirtelen hiteltelenné válik, és leginkább csak egy dolgot tehetne, hogy elhallgat. Mi történik ilyenkor?
*
A fordulópontok hagyományos és mindent elsöprő magyarázata az objektivista indoklás, amely szerint a közhangulat pálfordulásának oka az, hogy a feszültségek, apró válságok, gazdasági és szociális csődök és tarthatatlanságok felhalmozódnak, egymásra rakódnak, a valóság kimutatja foga fehérjét, visszaköszön, a többség számára betelik a pohár, és üt az igazság órája. Vagyis bekövetkezik a pillanat, amikor – klasszikust felidézve – a fent lévők már nem tudják, az alsók pedig nem akarják ugyanazt és ugyanúgy folytatni, mert elegük van. Az ellenzéki tüntetések egyik megszokott kórusa mindig is pontosan ezt hajtogatta: „Elegünk van!” S az ilyen mondatokban a feltételezés szerint az objektív valóság és az igazság szólal meg, a tüntetők közvetítésével, rajtuk keresztül, mert már tényleg túl sok lett a lemaradás, elszegényedés, diszfunkcionalitás, infláció, hazudozás és korrupció. Ehhez a folyamatos romláshoz csatlakoztak és ebből táplálkoztak az ellenzékiség reményei, hogy előbb-utóbb „a nép” is észreveszi majd, és kinyílik a szemük. Amikor ez nem következett be, akkor jött a legyintés, hogy „ez egy ilyen nép”. Pedig inkább csak önkritikusnak kellett volna lennie. Hiszen hiába dübörgött az „Elegünk van!”, a kiabálók is érezték, éreztük, hogy a dolog még nincs meg: egy esetleges ajándékba kapott kormányváltással az ellenzék nem tudna mit kezdeni, valójában csak a régit próbálnák felmelegíteni újként, vagyis azt a múltat, ami egyszer már – 2010-től – gyengének, önvédelemre képtelennek és mondandójában is súlytalannak bizonyult. Lelke mélyén mindenki óvakodott volna egy választási győzelemtől, ez baráti beszélgetésekben és őszinte pillanatokban folyamatosan szóba került, mert éreztük, hogy – Richard Rorty fogalmával élve – nincs meg a „szótár”. Féltünk, hogy a változás gyenge alapokra támaszkodhatna, és egy rövid és kaotikus intermezzo csak a NER-re lenne frissítő és afrodizáló hatással. Ilyenkor a „nép” talán okosabb, mert óvatosabb, mint az ellenzék.
*
Itt jutunk el a szavakhoz. A politikai folyamatok, és azokon belül az átbillenés – például egy „Magyar-jelenség” – értelmezését keresve, a szótár főszereplő. Az anyagi hatóerőket hangsúlyozó objektivista szemlélet – a politikai gondolkodás legelterjedtebb módja – a szótárt csak levezethető következménynek tartja, az iménti állítást – a szótár főszerepét – tehát tagadja, mert az embert, a politika alanyát az anyagi érdekeket követő és ösztönzőkre szinte automatikusan reagáló médiumnak tekinti. Tudjuk persze, hogy az emberek eszmékkel is rendelkeznek, látszólag ezek is vezetik őket, de az objektivista politológia az ilyesmit végső soron az ideológiák, a hamis tudat, a populista demagógia címszavai alá rendezi. A beszélt nyelvet passzív tükörnek tekinti, amely, ha rólunk van szó, akkor feltételezhetően helyesen, az ellenfél esetében viszont feltétlenül egyoldalúan, hamisan és érdektől vezetve tükrözi a Valóságot, adja vissza az Igazságot. Ezt az objektivista szemléletet árnyalja vagy kontrázza a szótárak komolyan vétele. Annak felismerése, hogy az úgynevezett objektív tények szavak és fogalmak által válnak értelmezett és az emberekben hatást kifejtő tényekké. Egy pofon, az még csak egy pofon: az adekvát válasz kontextust és értelmezést – vagyis szavakat és fogalmi elhelyezést – feltételez. S ez az, amit az egyoldalú objektivizmus szem elől téveszt. A Valóság még nem adja automatikusan a szavakat, s fordítva, a szavak értelmezik, világítják meg erről vagy arról az oldalról a tényeket. Sőt, a tények ettől a megvilágítástól lesznek tények. A szótár nem a valóság tükre, hanem nézőpont, magasles, erkély, ahonnan az ember azt lát, s végül is azt tudja, amit éppen arról az erkélyről látni, és a látvány alapján tudni lehet. A nyelv és a szótár a demokratikus közlekedés tere vagy dimenziója. Aki ezt felismeri, az nem tagadja a Valóságot, hanem a nézőpont valóságát ismeri fel (támaszkodva természetesen a filozófia híres vagy sokak számára inkább hírhedt „nyelvi fordulatára”). A politikai küzdelem a tudatok és vélemények kiszorítósdija, vagyis a szótáraké.
*
Minden politikai szótár néhány szemléleti alapfogalomból áll, tehát valóban nézőpont, ahonnan a világ dolgai értelmet nyernek. Politikáról beszélünk, de a szótár alapfogalmai nem eminensen politikaiak. A NER-beszéd esetében három alapfogalom kimutatható: a Mi vagyunk, a világ kiismerhetetlen és az élet harc. Ezek igazságok, nem azért, mert mindenki számára azok, hanem azért, mert az adott nyelvezetet beszélők igazságoknak fogadják el őket. Minden orbánista megnyilvánulás mélyében jelen vannak, és felügyelik a további kijelentések relevanciáját, koherenciáját és a nyelvezeten belüli indokolhatóságukat. Egyik alapállítás sem eredendően politikai, hiszen az első a létállítás tautológiája, a második a megismerés korlátait konstatálja, a harmadik egy életérzésről szól. Mégis, a politikai közélet sűrűjében nem a vitatható és cáfolható tényállítások, a részleteikben kritizálható szakmai felvetések vagy a mindig unalmas pártprogramok törnek át, hanem ezek a mélyen lappangó szavak, az általuk képviselt fogalmak, vagyis a szótár. Ilyen alapfogalmak inspirálnak és ellenőriznek minden adott nyelvezetet, és elvenni belőlük vagy felcserélni őket nem is lehet, mert a beszéd abban a pillanatban elveszti politikai tárgyú állításai és programjai igazságfeltételét. Így van ez a Fidesz-beszéddel is.
A számunkra éppen aktuális szövegkörnyezetben, vagyis a Magyar Péter által katalizált nyelvezeti fordulattal kapcsolatban a Mi vagyunk különösen releváns. Ez a Mi volt a Fidesz és a Fidesz-beszéd megtermékenyítő ivarsejtje: a Mi mint közösség, sőt csapat; a Mi mint generáció; a Mi mint az újak; a Mi mint a vagányak, a beágyazott tekintélyeket nem tisztelők, a frissek, ügyesek és ravaszak. Ez a Mi kapott hangot a korai Fidesz szellemében és világszemléletében. Kifejezésre jutott például a „belgaság” tudatosan vállalt és terjesztett metaforájában, ami valóban üdvösnek tűnt, talán az is volt, mert felülemelkedést jelentett a rendszerváltás pillanatában elszabadult ideológiai-kulturális vitákon, tulajdonképpen ideológiai poklon, a régi világok, örökségek és generációk feléledésén, az áldatlan urbánus-népies háborúskodáson. Az így felfogott Mi öntudatot is adott, történelmi szerepet és jelentőséget sugallt, és nemesnek látszó érveket a hatalom elfoglalására. Eközben, és az elmondottakból következőn, harcos és kizárásos is volt a „belgaság”: az újakat, a frisseket, a múlttal szakítókat jelentette, és a Mi-ből kizárta és ellenségnek definiálta a régieket. Az öndefinícióhoz szüksége volt az ellenségekre, a Mi-ből kizárandó Ők-re.
*
Irtózatos sodrása volt ennek az újszerű önmeghatározásnak, és nem csoda, hogy a kilencvenes évek eszmei káoszában és feszültségei közepette utat tört. Logikus hangulati következményei is jelentkeztek. Az egyik az idegen és kiismerhetetlen világban történő tájékozódás szükségessége, amihez csak a világgal szembeforduló, harcos és újszerű Mi ad támpontot és biztos kiindulást. Önteremtés: a világot nekünk kell újraírnunk. A másik nyelvi-szemléleti következmény pedig a harc mindenütt jelenléte és felmagasztalása. Ezekből az alapelemekből – ebből a „szótárból” – alakult ki egy zárt nyelvezet és világszemlélet, s azon belül a „nemzet” ellenségképekre alapozott, nem inkluzív, hanem belső és külső ellenségeket sejtető, szektás és kizárásos fogalma. Nyelvezet, ami az évek előrehaladtával és a hatalom logikájának engedve a veszélyeztetettség demagógiájából nyerte az erejét, rendkívüli állapotokat indokolt, a korrupciót a hatalom és harc eszközeként normalizálta, a jogállami kötöttségeket liberális ügyeskedésnek tekintette, lehetőleg mindent központosít, és irányítani igyekszik a tudatokat (oktatás, média).
*
Minden nyelvezet az alapvetései – szótára – keretei közé szorított zárt szemlélet. Axiomatikus és megújulásra képtelen. Az ideje lejár, amikor megjelenik egy másik nyelvezet, egy másik szótár, amelyik vonzóvá válik, új perspektívákat nyit, és a régit nem felfrissíti, hanem felváltja (ez Rorty „nyelvi fordulatának” alapvető és számunkra használható állítása). Amikor tehát az emberek átmennek egy másik erkélyre vagy dombtetőre, hogy onnan tekintsenek a világra. Gondolatmenetem nem oknyomozásra vállalkozik, hanem csak az átbillenés pillanatának felmutatására. Nem értelmezem tehát, hogy a NER liberális ellenzéke miért bizonyult sikertelennek, és jogállami érvelése miért nem tudta a szíveket és agyakat magával ragadni. Mindössze egyetlen, de valószínűleg kritikusnak bizonyult nyelvezeti tényt említek csak, azt, hogy a jogokat a fogalomhierarchia tetejére állító érveléssel szemben az orbánista „nemzet” mindeddig kikezdhetlennek bizonyult. Az egyének szabadságán és jogain, valamint a hatalmak korlátozásán és „Európán” alapuló ellenzéki szótár is szótár volt, és minden kérdésben más következtetésekhez vezetett, csak nem alapvető elemében kérdőjelezte meg a legyőzendőt, mert a birkózás közben nem a rendszer támaszkodó lábát próbálta kirúgni, vagyis az orbánista Mi-t.
S itt következett – vagy legyünk óvatosabbak: következhet! – a változás, az átbillenés. Még nem nyelvi tény, de alapvető tényező, hogy valaki és nyomában egyre többen belülről kérdőjelezik meg a hatalom szótárának hitelét, érvényességét. Ezt jeleníti meg és katalizálja Magyar fellépése. De ez még csak pszichológiai mozzanat. A döntő lépés, a hatalom megingatása, vagyis a szótár lecserélése akkor következhet, amikor egy vagy több uralkodó alapvetést – axiómát, alapfogalmat – is megkérdőjeleznek és lecserélnek. Akár csak egyet, a legfontosabbat, mert attól az egész kártyavár összeomlik. Pontosan ez történt, és adhat reményt, amikor a hajdani liberális minimumot „nemzeti minimumként” fogalmazzák újra, ezáltal új értelmezést adva a Mi-nek, a „nemzetnek”. Egy nem kizárásos logikával megfogalmazott, hanem inkluzív, mert mindenkit tagjának tudó és akaró nemzetfogalom mint alapvetés már önmagában egészen más és alternatív szótárat eredményez.
Például, egy ilyen fordulat a harmadiknak említett orbánista axiómát, az élet állandó harcként történő felfogását is megkérdőjelezi, hiszen ahol mindenkit várnak, és mindenki a nemzet megbecsült részese, ott a harccal és kizárással szemben előtérbe kerül a párbeszéd, az egyeztetés, az érvelés és a kooperáció: „az élet harc” axiómáját felváltja „az élet kooperáció”. Eddig erről van szó „nemzeti minimum” címén: hogy jöjjön mindenki, a liberálisok, a szocialisták, a konzervatívok, a vallásosak és vallástalanok. (S az így felfogott „nemzeti minimum” újdonság az ellenzék jogi nyelvezetéhez képest is. Utóbbi a jogokból indult ki, míg előbbi a klasszikus liberalizmus alapfogalmát, a heterogén, soknyelvű közösséget teszi a fogalmi hierarchia élére. Ebből kiindulva indokolja a jogokat és a nemzetrészek kölcsönös kontrollját. Megváltozik tehát az érvek sorrendje, kiemelt szerepet kap a közösség, és így nyer értelmet a liberális és a nemzeti minimum együttese. Átírja tehát a Fidesz-beszéd nemzetfogalmát, de a jogok ellenzéki nyelvezetét is kibővíti, gazdagítja és közösségi keretbe helyezi.)
A szótárak ilyen cseréje alapozza meg, okozza és jelenti az átbillenést. Konkrét mai helyzetünkre vonatkoztatva, ez a nyelvezeti fordulat teremt feltételt a hatalmi változáshoz. Egyelőre mintha valóban ez történne, és ez a folyamat érdemel támogatást és figyelmet. Ehhez képest másodlagos, hogy az aktuális politikai kérdésekben a szereplők miket nyilatkoznak, majd másnap hogyan korrigálják önmagukat, mondanak ellent maguknak, vagy hogyan gondolkodnak tőlünk eltérően (természetesen Magyar szövegeire, állítólagos hallgatásaira és az őt ért kritikákra gondolok). A vélemények lehetnek különbözők, változhatnak is, és éppen ez a lényeg. A különbözőségeknek helyük van, és mindenki ellenzék, illetve neki is lehet ellenzéke. Ez a nemzet inkluzív és liberális értelmezése. S ha ez a nyelvezet kialakul és áttör, remélem, hogy áttör, akkor Orbán már megbukott.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 17. számának Publicisztika rovatában 2024. április 26-án.
