A holokauszt-téma az irodalomban

„Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.” (Pilinszky János)

„A holokauszt eseményei többé-kevésbé mindannyiunk számára ismertek, és most, megtörténtük után több mint fél évszázaddal is gyakran hallunk róluk, szembesülünk valamilyen formában velük. (…) Ez jól mutatja, hogy, bár az a nemzedék már lassan eltűnik, amely közvetve vagy közvetlenül tanúja lehetett a koncentrációs táborokban lezajlott szörnyű eseményeknek, a holokauszt mégsem vált a múlt egyik lezárt és feldolgozott darabjává, hanem így vagy úgy, de most is a napjaink része. (Kisantal Tamás)

„Az emlékezést vállaló utódok, akik befogadják, és etikai tekintetben földolgozzák a kultúrában áthagyományozódó információkat, nyilvánvalóan terhet vesznek magukra. Más becsületes út azonban nem akad. A felelősség nem hárítható el azzal, hogy jómagam nem éltem az események idején (s talán még a szüleim sem születtek meg). A trauma akkor is jelen van, és érezteti hatását, ha a tudatos emlékezet elfojtja azt. Az elhallgatott történelmi trauma társadalmi méretű neurózist okoz. Feloldását csak a társadalmi méretű párbeszéd idézheti elő.” (Mekis János)

„A holokauszt nem németekről és nem magyarokról szól, hanem arról, hogy mindannyian képesek vagyunk rá. Mert ha ez megtörtént, annyit jelent, hogy mindannyian képesek vagyunk rá. Ez univerzális emberi probléma.” (Heller Ágnes)

„Van itt egy kimondhatatlanul súlyos ellentmondás: a holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést. Viszont a holocaust elgondolása önmagában véve olyan roppant vállalkozás, olyan vállakat roskasztó szellemi feladat, hogy többnyire meghaladja a vele küszködők teherbíró képességét. Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz.” (Kertész Imre)

„[A]z, amit így elképzelünk, már nem pusztán a holocaust, hanem a holocaustnak a világtudatban tükröződő etikai következménye, az a fekete gyászünnep, amelynek sötét ragyogása – így tűnik – immár kiolthatatlanul izzik abban az egyetemes civilizációban, amit a magunkénak tudunk, amelyhez tartozunk. Következő kérdésünk tehát az, hogy az esztétikai szellem, az irodalom maga mennyire alkotott releváns elképzelést a holocaustról.” (Kertész Imre)

„Auschwitz olyan tapasztalat, amely megkérdőjelezi a megszokott, bevett nyelvet, mesterségesen szétírt, átkomponált, »denaturált«, kegyetlen szabályok közé szorított, »dodekafon« nyelvet hozott létre.” (Arató László)

A holokauszt görög szó, eredeti jelentése ’egészen elégő’. Átvitt értelme: égőáldozat. A Bibliában az Istennek bemutatott áldozatot jelenti. A második világháborús népirtás egyedi megnevezéseként a nácizmus azon rémtetteit jelölik vele, melyek során megsemmisítő táborokban kiirtottak körülbelül hatmillió embert: zsidót, romát, homoszexuálist, jehova tanúját és kommunistát. A holokauszt egyedisége emberek fajelmélet alapján történő teljes, tervszerű, szervezett és módszeres kiirtásának céljában, a kiirtandók ember voltának tagadásában nyilvánul meg, ami a felvilágosodás és az egész humanista hagyomány megtagadása. Később köznevesült jelentésben: ’népirtás, katasztrófa’ is elterjedt (nukleáris ~, örmény ~, öko ~). A holokauszt-esemény másik elnevezése a héber eredetű soá (vagy shoah), melynek jelentése ’katasztrófa, csapás, veszedelem’. A Biblia héber változatában többnyire olyan szöveghelyeken fordul elő, ahol Isten büntetésként valamilyen csapással sújtja választott népét. Használatos még mintegy szinekdochikus értelemben az Auschwitz megnevezés (a legnagyobb megsemmisítő tábor-komplexum), valamint a magyarban a vészkorszak elnevezés és – elsősorban történeti munkákban – az eredeti náci szóhasználat: végső megoldás (Endlösung). (Kisantal Tamás nyomán)

A roma holokauszt cigány nyelvű elnevezése a porrajmos (magyarországi lovari alakja: pharrajimos). Eredeti jelentése ’elpusztítás, elnyeletés, felfalatás’. Mivel a cigányság kevésbé volt szervezett, mint a zsidóság, és mivel sokukat nyilvántartásba vétel nélkül gyilkolták meg, az áldozatok számát csak becsülni lehet. A cigányságot csak az 1990-es évek elején, egy angliai roma polgárjogi aktivista publikációi nyomán kezdték a nemzetiszocialista rendszer áldozatai közé számítani.

Egyediség és/vagy összehasonlíthatóság

„A nyelvi problémából egyenesen következik egy újabb kérdés: ha a holokauszt különálló elnevezést kapott, és (…) a megnevezések önmagukban is problémásak, ebből elvileg adódik az, hogy az esemény valamiféleképp egyedi, semmi mással nem összehasonlítható – hiszen eszerint nyelvünk fogalomkészlete nem kielégítő jelölésére. E kérdés a háborút követő időszaktól egészen napjainkig gyakori viták tárgya, amelyekben olykor igen szélsőséges vélemények is hangot kapnak. Az egyik véglet a holokauszt abszolút egyediségét, semmi mással össze nem hasonlíthatóságát hirdeti, míg a másik általában a szovjet rezsimmel vagy más népirtásokkal méri össze, s ezek kontextusában vizsgálja. Amennyiben végletessé válik, mindkét oldal sajátos problémákkal bír.” (Kisantal Tamás)

Ábrázolhatóság

A holokauszt esztétikai problémaként is értelmezhető. Több olyan kérdést is felvet, ami a művészet lényegét, a valósághoz való viszonyát érinti. A műalkotás célja az esztétikai élmény. De miféle élmény az, ami emberek szenvedését és halálát mutatja be? Lehet-e a szenvedés esztétikai tárgy? Joga van-e a művésznek esztétizálni a haláltábort, s jogunk van-e gyönyörködni benne, legyen ez akár a szép vagy a fenséges (rettegéssel árnyalt élvezet, egyben emelkedettség és nagyság”) esztétikai kategóriája? A művész, miközben anyagát alkotássá formálja, óhatatlanul át is alakítja. Ez elfogadható és erkölcsös a holokauszt esetében is? Szabadon bánhat a tényekkel akkor is, ha a holokausztot jeleníti meg? És vajon minden műforma, műfaj alkalmas a holokauszt bemutatására? A kérdések arra világítanak rá, hogy a téma elsősorban a holokauszt körüli társadalmi beszédmódot érinti. Mindegyik dilemma a műalkotás mibenlétére, mű és valóság viszonyára, a holokauszt körüli, gyakran elhallgatott kulturális-etikai előfeltevésekre kérdez rá. (Kisantal Tamás nyomán)

Hitelesség és megformáltság

A holokauszt-irodalom első jelentős szövegei túlélők, szemtanúk memoárjai, beszámolói voltak. Mint például az olasz Primo Levi Ember ez? (1947) és Tadeusz Borowski lengyel szerző Kővilág (1948) című műve, a magyar származású, később Franciaországban, majd az USA-ban élő Elie Wiesel Az éjszaka (1958) című emlékirata vagy a francia ellenállásban részt vett spanyol kommunista, Jorge Semprun A nagy utazás (1963) című regénye. A szerzők eltérő kulturális háttérrel rendelkeztek, így műveik is sok tekintetben különböznek. Ám megegyeznek abban, hogy a szemtanú hitelességével kísérlik meg a tanúságtevést és a híradást a szörnyű eseményekről. Ehhez többnyire olyan nézőpontot választanak, ami elutasítja a fikció létjogosultságát. Elie Wiesel szerint például „Egy Auschwitzról szóló regény nem regény, vagy nem Auschwitzról szól.”. E nézőpont szerint csak a hiteles szemtanúi beszámoló képes hitelesen megmutatni a haláltáborok borzalmát, a holokausztról szóló szépirodalmi mű pedig már nem elsősorban az eseményről, hanem a mű kompozíciójáról szól. Wiesel úgy gondolja, a műalkotás elvonja a figyelmet a tényektől, a rettenetes történelmi eseményekről. Ám a különböző szövegek írás- és olvasásmódját az emlékiratok esetében is nyelvi, irodalmi és műfaji szabályok határozzák meg. Sőt, mivel az emlékiratok mindig későbbről tekintenek vissza, nem csupán a puszta eseményeket mutatják be, hanem szerzőik értelmezéseit, véleményét, későbbi tapasztalatainak hatását is közvetítik.

Művek, műrészletek

Radnóti Miklós: Hetedik ecloga

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

tölgykerités, barak oly lebegõ, felszívja az este.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

és csak az ész, csak az ész, az tudja a drót feszülését.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Szerbia vak tetejérõl búvó otthoni tájra.

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

õrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

s várja a véget, a sûrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

rásüt a hold s fényében a drótok újra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres õrszemek árnya

lépdel a falra vetõdve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

horkan a felriadó, megfordul a szûk helyen és már

újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Z ˇ agubica fölött a hegyekben,

1944. július

Szép Ernő: Emberszag – részlet

Volt rá eset, hogy négy-öt órát kellett az óvóhelyen kuksolni. Szép nagy, meszelt pince volt az óvóhelyünk, két terme volt, elfért vagy négyszáz személy benne. Éjszaka tisztességesen volt világítva, csak hát a körték a mennyezeten voltak; a padon olvasván elfáradt a szemem, vigyázni kellett a betűvel. Két-három sakktábla felett is töprengtek az urak, akár a legszebb békében, és egynéhány kis asszonybanda römikártyával szórakozott a hosszas légi látogatások óráiban. Legtöbben kötöttek az asszonyok az óvóhelyen, meg lehordták a krumplit, hámozni, a zöldpaszulyt, zöldborsót tisztogatni. Olyan típus is volt persze, semmivel se babráltak, csak fecsegtek, fecsegtek. Azután volt egy fajta, nő is, férfi is, folyton majszolt az óvóhelyen, nappal úgy, mint éjszaka. Egyszer-másszor olyan közel hullott a bomba, megreszketett a flaszter a cipőnk alatt és rövidzárlat támadt. No, felugráltak a nők a sötétben, sivalkodtak, bőgni kezdtek a kisbabák. És egypár kislány is segített anyunak visítani. A gyerekeknek különben csuda jó kedvük lett, ha megszólalt a riadó. Kisfiúk, kislányok gyönyörűen utánozták a szirénákat; odavoltak a Sztálin-gyertyáért meg a nyomjelző piros gömbökért éjszaka, meséskönyv volt az, Tündérország. A cicák is nemcsak hogy bátran járkáltak odaki bombázás alatt, de hancúroztak jó kedvökben; érdekes, hogy az a férfiasabb karakter, a kutya, az pedig a legtöbb nyugtalanul viselkedett, remegett és szűkölt, mikor csapkodták azok a gyilkos bombák Pestet. Talán mert hűbbek az emberhez, azt féltik. A házbeli kicsi fiúnak mindnek volt játék légós karszalagja, öve, abba kis játék baltája. Meg még kicsi hamuszín légósisak is volt egy-kettőnek a fejében.

(1945)

Elie Wiesel: Az éjszaka – részlet

Amikor az egyik nap visszatértünk munkánkból, gyülekezőhelyünkön három akasztófát láttunk.

– Sorakozó! – hangzott a vezényszó.

Köröskörül az SS fegyőrök fenyegető géppisztolyaikkal, – a mindennapi szokásos ceremónia. Ekkor három megbilincselt halálraítéltet pillantottunk meg. Köztük volt a kis ,,Pipel” is, a ,,szomorú-szemű angyal”…

A három elítélt az akasztófa alá állt. Egyszerre három nyakba vetettek hurkot a pribékek.

– Éljen a szabadság! – kiáltotta a két felnőtt elítélt. A gyermek hallgatott.

– Hol van az Isten, hol van? – kérdezte valaki mögöttem.

A táborparancsnok jelzésére végrehajtották az ítéletet.

A tábor teljes némaságba burkolódzott. A Nap leereszkedett a látóhatár mögé.

– Le a sapkákkal! – üvöltötte a táborparancsnok. Rekedten szólt a hangja. Sírtunk.

– Fel a sapkákkal!

Aztán elkezdődött az elvonulás. A két felnőtt már nem élt. Megdagadt nyelvük kékesen lógott ki szájukból. De a harmadik kötél mozdulatlanul lógott: a könnyű testű fiúcska még élt… Több mint fél óra hosszat lógott még az akasztófán. Szemünk láttára zajlott le szörnyű haláltusája. Az arcába kellett néznünk. Élt még, amikor elhaladtam előtte. Mögöttem újra elhangzott az előbbi kérdés:

– Hol van az Isten?

Magamban pedig a következő választ hallottam: ,,Hol van? Ott, – ott lóg az akasztófán…”

(1958)

Balabán Péter fordítása

Jorge Semprun: A nagy utazás – részlet

A lengyel zsidókat vasúti teherkocsikba zsúfolták, csaknem kétszáz embert egy vagonba, s ők hosszú napokig étlen-szomjan utaztak a télben, a háború leghidegebb telében. (…) Az egyik vagonban, ahol akadtak még élők, amikor eltávolították a fagyott holttestek zsúfolt halmát, melyeknek fagyott és merev ruhája gyakran össze is ragadt, zsidó gyerekek csoportjára bukkantak. S a pályaudvar peronján, a hóban, a hóborította fák között egyszerre csak ott álltak a zsidó gyerekek, körülbelül tizenöten, megdöbbenve néztek körül, az egymásra rakott holttesteket bámulták, melyek úgy hevertek egymáson, mint a szállításra váró, lehántott kérgű fatörzsek az út szélén, a fákat nézték, és a havat a fákon, úgy néztek, ahogy gyerekek néznek. Az SS-legények az első percben mintha zavarban lettek volna, talán nem tudták, mit kezdjenek ezekkel a gyerekekkel, körülbelül nyolc és tizenkét év közötti gyerekek lehettek, bár némelyik, ijesztő soványságával és furcsa tekintetével, aggastyánnak is beillett volna. De az SS-ek az első percben nem tudták, mit kezdjenek a gyerekekkel, és egy sarokba terelték őket, talán hogy idejük legyen utasítást kérni, míg a főúton végigkísérik a szállítmány néhánytucatnyi életben maradt felnőtt foglyát. (…) De végül csak tizenöt zsidó gyerek maradt a pályaudvar peronján. Az SS-ek erejük teljes tudatában érkeztek vissza, úgy látszik, pontos utasítást kaptak, vagy talán szabad kezet, talán megengedték nekik, hogy olyan módszerekkel gyilkolják le a gyerekeket, ahogy kedvük telik benne. Mindenesetre erejük teljes tudatában érkeztek vissza, kutyákkal, harsányan nevettek, tréfás megjegyzéseket kiabáltak egymásnak, hahotáztak. Félkör alakba fejlődtek fel, s a főúton maguk előtt terelték a tizenöt zsidó gyereket. Emlékszem, a gyerekek ide-oda néztek, nézték az SS-eket, eleinte bizonyára azt hitték, hogy egyszerűen a táborba kísérik őket, mint az imént az idősebbeket. De az SS-ek elengedték a kutyákat, és gumibotokkal ütlegelni kezdték a gyerekeket, hogy futásra késztessék őket, hogy a főúton megkezdődjék a vadászat, melyet ők találtak ki, vagy parancsba kaptak, s a gyerekek, akikre zuhogtak az ütések, s akiket téptek-cibáltak a körülöttük ugráló, ugatás és morgás nélkül lábukba kapókutyák – idomított kutyák voltak -, a zsidó gyerekek futni kezdtek a főúton a tábor kapuja felé. Ekkor talán még meg sem értették, hogy mi vár rájuk, talán azt hitték, hogy ez csak az utolsó gyötrelem, mielőtt beengedik őket a táborba. S a gyerekek futottak, hosszúellenzős sapkájuk fülükre csúszott, lábuk esetlenül mozgott, szaggatottan és egyszersmind lassan, mint régi némafilmeken a moziban, mint a rémálmokban, amikor az ember megfeszített erővel fut, és mégsem jut előre egyetlen lépéssel sem, s az a valami, ami a sarkadban van, mindjárt utolér, már utol is ért, s hideg verítékben fürödve ébredsz fel, s az a valami, az a kutyafalka és az SS-ek, akik a zsidó gyerekek mögött futottak, hamarosan el is nyelték a leggyengébbeket, akik talán még csak nyolcévesek, akiknek hamarosan ahhoz sem volt erejük, hogy mozogjanak, akiket feldöntöttek, eltiportak, földre vertek, s akik úgy feküdtek végig a főúton, mintha sovány, kificamodott testük megannyi útjelző karója volna a falkavadászat előrehaladásának, a falkáénak, mely rájuk zúdult és átgázolt rajtuk. S hamarosan ketten maradtak csak, egy nagy és egy kicsi, az eszeveszett futásban mindketten elvesztették sapkájukat, szürke arcukban úgy csillogott a szemük, mint apró jégszilánk, a kisebb kezdett lemaradni, üvöltöttek mögöttük az SS-ek, és üvölteni kezdtek a kutyák is, megőrjítette őket a vér szaga, sakkor a nagyobb gyerek lassított, hogy megfogja a kisebb kezét, aki tántorgott már, s néhány métert futottak így, előre, egyenesen, az idősebb gyerek jobb keze a kisebb gyerek balját szorította, míg csak a gumibotok ütése a földre nem terítette mindkettőjüket, együtt, arcra zuhantak, s a két kéz mindörökre összekulcsolódott. Az SS-ek összeterelték a morgó kutyákat, aztán visszafordultak az úton, s a hitleri sasok üres tekintete alatt közvetlen közelről egy-egy golyót eresztettek a főúton heverő gyerekek fejébe.

1963

Réz Pál fordítása

Sorstalanság – részletek

(1)

[Vili bácsinak] Az volt a nézete, hogy mi, „Budapest zsidósága”, valósággal „kapóra jöttünk” nékik abban a törekvésükben, hogy „előnyöket csikarjanak ki bőrünkön a szövetségesektől”, akik persze meg is tesznek majd értünk minden lehetőt; s itt megemlített egy őszerinte „fontos tényezőt”, amit még újságíró-tapasztalatából ismert, s amit „a világ közvéleményének” hívott; úgy mondta, hogy ezt az utóbbit „megrázták” a velünk történő események. Az alku persze kemény – így folytatta –, s épp ez a magyarázata az ellenünk való intézkedések pillanatnyi súlyosságának; de hát ezek csupán természetes folyományai „a nagy játszmának, amelyben mi egy elképesztő arányú nemzetközi zsarolási manőver eszközei vagyunk tulajdonképpen”; mondta azonban, hogy ő, aki jól tudja azt is, ami ezalatt a „színfalak mögött történik”, mindezt elsősorban „látványos blöffnek” nézi csupán, a magasabb ár elérése érdekében, és csak egy kis türelmet kért tőlünk, amíg „az események kibontakoznak”. Amire apám megkérdezte tőle, vajon várható-e holnapra ez, vagy pedig tekintse a maga behívóját is „csupán blöffnek”, sőt talán el se menjen a munkatáborba holnap.

(2)

[Lajos bácsi] – Most már – így szólt – te is a közös zsidó sors részese vagy –, majd bővebben is kitért erre, megemlítve, hogy ez a sors „évezredek óta tartó szakadatlan üldöztetés”, amelyet azonban a zsidóknak „belenyugvással és áldozatos türelemmel kell fogadniok”, minthogy azt Isten mérte reájuk a hajdani bűneik miatt, s épp ezért csak Őtőle várhatják a kegyelmet is; Ő viszont addig azt várja tőlünk, hogy ebben a súlyos helyzetben mindnyájan helytálljunk, azon a helyen, amelyet Ő jelölt ki számunkra, „erőnk és képességeink szerint”. Nekem például – így tudtam meg tőle – a családfő szerepében kell helytállanom a jövőben. És megtudakolta, érzek-e magamban erőt és felkészültséget ehhez. Bár nem értettem egész pontosan az idevezető gondolatmenetét, különösen, amit a zsidókról, a bűnükről meg az Istenükről mondott, mégis, valahogyan megfogtak a szavai. Azt mondtam hát: „igen”.

(3)

Azután beléfogott az imádság fölolvasásába, nekem pedig utána kellett mondanom a szövegből mindig annyit, amennyivel előttem járt. Először jól ment, hamarosan azonban kezdtem ebbe a munkába beléfáradni, s némileg az is zavart, hogy egy szót se értettem abból, amit Istennek mondtunk, mivel Őhozzá héberül kell fohászkodnunk, én viszont ezt a nyelvet nem ismerem. Így aztán, hogy mégis követni tudjam, egyre Lajos bácsi szájmozgására kényszerültem figyelni, úgyhogy az egészből tulajdonképp csak ezeknek a nedvesen vonagló, húsos ajkaknak a látványa meg egy idegen nyelv értelmetlen zöreje maradt végül meg bennem, amit mi magunk mormoltunk.

(4)

De meg egy könyvet, amolyan regényt is olvastam nemrég: egy koldus meg egy királyfi, kik ettől a különbségtől eltekintve, arcra és alakra feltűnő mód, egész az összetévesztésig hasonlítottak, puszta kíváncsiságból elcserélték egymással a sorsukat, míg végül a koldusból igazi királyfi, a királyfiból meg igazi koldus nem lett. Mondtam a lánynak, próbálja magáról is elképzelni a dolgot. (…) De ő elkeseredetten s mindegyre elcsukló hangon olyasfélét kiáltott, hogyha a magunk tulajdonságának semmi része benne, akkor mindez csak puszta véletlenség, s hogyha ő más is lehetne, mint akinek lenni kényszerül, akkor „az egésznek semmi értelme”, s hogy ez oly gondolat, amit őszerinte „nem lehet elviselni”. Zavarban voltam, mert hisz én voltam a hibás, de hát nem tudhattam, hogy ez a gondolat ennyire fontos lehet néki. Már szinte a számon volt, hogy így szóljak: ne törődjön vele, hisz az én szememben mit se jelent mindez, én nem vetem meg a fajtájáért; de mindjárt éreztem, ezt azért kissé nevetséges volna mondanom, s ezért aztán nem is mondtam.

(5)

Akkor értek aztán közelebb hozzám a nyüzsgésben, s pillantottam meg végre én is az itteni embereket. Igen meglepődtem, hisz végtére most először láttam életemben – ily közelségből legalábbis – valódi fegyenceket, a gonosztevők csíkos gúnyájában, kopaszra nyírt fejével, kerek sapkájában. Egy kissé mindjárt hátra is hőköltem tőlük, természetesen. Némelyek az emberek kérdéseire válaszoltak, mások a kocsiban néztek széjjel, megint mások, hordárok régi gyakorlottságával, már a csomagokat kezdték kirakodni, s mindezt valami furcsa, rókaszerű fürgeséggel. Mindegyikük mellén, a fegyenceknél szokásos számon kívül még egy sárga háromszöget is ott láttam, s bár ennek a színnek nem volt igen nehéz megfejtenem természetesen az értelmét, hirtelen mégis megütötte valahogy a szemem; az út folyamán erről az egész ügyről majdhogynem el is feledkeztem kissé. Az arcuk se volt épp igen bizalomgerjesztő: szétálló fülek, előremeredő orrok, beesett, apró, ravasz fényű szemek. Csakugyan, zsidóknak látszottak, minden tekintetben. Gyanúsnak, és egészükben idegenszerűeknek találtam őket.

(6)

Észrevettem, a katonák meg a rabok egyszerre igen megsokasodtak körülöttünk. Az ötös sorunk egy ponton libasorrá formálódott át. Ugyanakkor fölszólítottak, vessünk le magunkról kabátot, inget, hogy mezítelen felsőtesttel járulhassunk majd az orvos elé. Az iram is, éreztem, fokozódik. Egyszersmind két külön csoportosulást is megpillantottam, ott elöl. Egy nagyobb, igen vegyes társaság a jobb, egy másik meg, kisebb s valahogyan tetszetősebb, ahol emellett néhány közülünk való fiút is ott láttam már, a bal kezem felől gyülekezett. Ezek az utóbbiak látszottak mindjárt – az én szememben legalábbis – az alkalmasaknak. (…) Maga a vizsgálat különben mindössze csak amúgy két-három másodpercet vehetett (körülbelül) igénybe. (…) Az orvoshoz is mindjárt bizalmat éreztem, mivel igen jó megjelenése s rokonszenves, hosszas, borotvált arca volt, inkább keskeny ajkakkal, kék vagy szürke, mindenesetre világos, jóságos tekintetű szemmel. (…) Minden mozgott, minden működött, mindenki a helyén, s végezte a magáét, pontosan, derűsen, olajozottan. Sok arcon láttam mosolyt, szerényebbet vagy magabiztosabbat, nem kétkedőt vagy az eredményt már előre sejtőt – alapjában azért mégiscsak egyformát, ugyanolyat körülbelül, amilyet az imént a magamén is ott éreztem. (…) Az orvos munkáján is hamar kiigazodtam. Öregember érkezett – világos: másik oldal. Fiatalabb – ide, hozzánk. Egy másik, hasas, mindamellett keményen kihúzva magát: mindhiába – de nem, az orvos mégis erre küldte, s nem voltam egész elégedett, mivel magam részéről inkább éltesnek találtam kissé. Azt is meg kellett állapítanom, hogy a férfiak nagy többsége mind rendkívül borostás, nem épp igen jó benyomást keltő. Így, az orvos szemével voltam kénytelen meglátni azt is, hogy mennyi köztük az öreg vagy egyéb okból hasznavehetetlen ember. Egyik túl sovány, másik túl kövér, egyet meg, szemének rángatózása, szájának, orrának szimatoló nyúlra emlékeztető szüntelen fintorgása alapján afféle idegbajosnak ítéltem – bár különben ez is kötelességét ismerőn, teli készséggel mosolygott, mialatt igyekvő, furcsán kacsázó léptekkel sietett oda, az alkalmatlanok közé.

(7)

Akár esküt is tehetek rá: személy szerint ezen az úton senki idegennel sem beszéltem. Mégis, ekkortól számíthatom valójában a pontosabb ismereteimet. Ott szemközt jelen pillanatban épp a mi vonatunkból való útitársaink égnek, mindazok, akik autóra kérezkedtek, akik továbbá öregség vagy egyéb ok miatt az orvos előtt alkalmatlannak bizonyultak, valamint az aprónép és velük jelen vagy eljövendő anyák, akiken ennek már látható a jele, amint mondták. Az állomásról ők is a fürdőbe mentek. Őket is fölvilágosították a fogasokról, a számokról, a fürdés módozatáról, ugyanúgy, amiképpen minket. A borbélyok is ugyanúgy ott voltak – mint állították –, és a szappant is a kezükhöz kapták. Aztán ők is bejutottak a fürdőhelyiségbe, ahol, hallom, ott is ugyanúgy megvannak a csövek meg a zuhanyok: csakhogy ezekből ott őrájuk nem vizet, hanem gázt engednek. Mindez nem egyszerre, inkább apránként jutott értésemre, mindig újabb részletekkel kiegészülve, némelyeket vitatva, másokat helybenhagyva, s újabbakkal is megtoldva. Közben – hallom – végig igen szívesek hozzájuk, gondoskodás, szeretet veszi őket körül, a gyermekek labdáznak meg énekelnek, s az a hely, ahol megfullasztják őket, igen szép, gyep, liget meg ágyások közt fekszik: ezért is keltette mindez végül némiképp bizonyos tréfák, valahogy affajta diákcsíny érzését bennem. Ehhez járult még hozzá, ha meggondoltam, hogy mily ügyesen öltöztettek például engem is át, csupán a fogas meg a rajta lévő szám ötletével, vagy mint ijesztettek rá a tulajdonnal bírókra például a röntgennel, ami végezetül is puszta szó maradt mindössze. Persze, beláttam, mindez mégse egész tréfa, ha más oldalról nézem, hisz az eredményről – hogy így fogalmazzam – a magam szemével, meg főképp az egyre hánytorgó gyomrommal is meggyőződhettem; de hát ez volt az érzésem, s alapjaiban – így képzeltem legalábbis – ez se igen történhetett oly nagyon másként.

(8)

Másnap reggel azután, több egyéb testtel együtt, az enyémet is fölhajították egy nyitott teherautó ázott bádogjára, s egy közeli, ha helyesen értettem, bizonyos „Gleina” nevű helységbe szállítottak, ahol táborunk tulajdonképpeni kórháza áll. Hátul, takaros, összehajtható lábú zsámolyon, térdén nedvességtől csillogó puskájával, egy katona ügyelt ránk az úton, láthatóan kelletlen, húzódozó arccal, olykor, vélhetően egy-egy hirtelen szag, kikerülhetetlen megfigyelés hatására tán, viszolygón el-el is fintorodva – némelyes joggal különben –, el kellett ismernem. Főképp az bántott, hogy mintha magában valami véleményre jutott, valami elterjedt igazságra következtetett volna, s kedvem lett volna mentegetni magam: nem egész pusztán csak én vagyok a hibás, s hogy eredetileg nem ez tulajdonképp a természetem – hanem hát ezt nehéz volna be is bizonyítanom, természetesen, beláttam.

(9)

Egy oly, valaha gyakran hallott kifejezés például, mint: „földi maradványai”, az én addigi tudtommal kizárólag valaki megboldogultra vonatkozhatott csak. Márpedig magam részéről, nem kétkedhettem, éltem, ha pislákolva, mintegy tövig lecsavartan is, de égett még bennem valami, az élet lángja, ahogyan mondani szokták – vagyis hát itt volt a testem, pontosan tudtam róla mindent, pusztán csak én magam nem voltam már valahogy benne. Minden nehézség nélkül észleltem, hogy ez a holmi, oldalán, fölötte más hasonló holmikkal, itt fekszik, a kocsi zötyögő padlatának hideg s mindenféle gyanús nedvektől nyirkos szalmáján, hogy a papiroskötés már rég lemállott, szétfoszlott, leszakadozott, ingem, rabnadrágom, amibe az útra öltöztettek, puszta sebeimhez tapadt – de mindez nem érintett közelről, nem érdekelt, nem befolyásolt többé, sőt állíthatom, rég éreztem már ily könnyen, békésen, elandalodva szinte, kereken kijelenthetem: ennyire kellemesen magam.

(10)

– Nem akarnál, fiacskám, beszámolni az élményeidről? – Elcsodálkoztam kissé, és azt feleltem, hogy roppant sok érdekeset nemigen tudnék mondani néki. Akkor mosolygott kicsikét, és azt mondta: – Nem nekem: a világnak. – Amire, még jobban csodálkozva, tudakoltam tőle: – De hát miről? – A lágerek pokláról – válaszolta ő, melyre én azt jegyeztem meg, hogy erről meg egyáltalában semmit se mondhatok, mivel a pokolt nem ismerem, és még csak elképzelni se tudnám. De ő kijelentette, ez csak afféle hasonlat: – Nem pokolnak kell-e – kérdezte – elképzelnünk a koncentrációs tábort? – és azt feleltem, sarkammal közben néhány karikát írva lábam alá a porba, hogy ezt mindenki a maga módja és kedve szerint képzelheti el, hogy az én részemről azonban mindenesetre csak a koncentrációs tábort tudom elképzelni, mivel ezt valamennyire ismerem, a pokolt viszont nem.

(11)

Fleischmann egyszerre ezt a kérdést intézte hozzám: – És a jövőre nézve mik a terveid? – Meglepődtem kissé, s mondtam neki: erre nemigen gondoltam még. Akkor a másik öreg is megmozdult, és felém hajolt a székén. A denevér is fölemelkedett megint, s a karom helyett ezúttal a térdemre ereszkedett rá. – Mindenekelőtt is – így szólt – el kell felejtened a borzalmakat. – Kérdeztem, egyre meglepettebben: – Miért? – Azért – válaszolta ő –, hogy élni tudjál –, s Fleischmann bácsi bólintott, és hozzátette: – Szabadon élni –, amire meg a másik öreg bólintott, és tette hozzá: – Ilyen teherrel nem kezdhetünk új életet –, s ebben némelyest igaza is volt, elismertem. Csak hát nem egész értettem, mint kívánhatnak olyat, ami lehetetlen, s meg is jegyeztem, hogy ami megtörtént, az megtörtént, s hogy végre is nem parancsolhatok az emlékezetemnek. Új életet – vélekedtem – akkor kezdhetnék csak, ha újra megszületnék, vagy ha valami bántalom, betegség vagy efféle érné az elmémet, amit remélhetően tán csak nem kívánnak nékem. – Különben is – tettem hozzá –, nem vettem észre, hogy borzalmak voltak –, s akkor, láttam, igen meglepődtek. Hogy értsék azt – akarták tudni –, hogy „nem vettem észre”? Akkor meg viszont én kérdeztem tőlük: és ők meg vajon mit csináltak azokban a bizonyos „nehéz időkben”? – Hát… éltünk – töprengett el az egyik. – Megpróbáltuk túlélni – tette hozzá a másik. Azaz tehát: ők is mindig léptek egyet – jegyeztem meg én. Mit jelentsen ez, hogy „léptek”? – értetlenkedtek ők, s akkor nékik is elbeszéltem, hogyan s mint is ment ez például Auschwitzban. Egy szerelvényre – nem mondom, hogy mindig és föltétlenül, mivel ezt nem tudhatom –, de a mi esetünkben mindenesetre körülbelül háromezer személyt kell számítani. Vegyünk ebből férfiakból, mondjuk ezret. A vizsgálatra számoljunk esetenként egy-két másodpercet, gyakrabban egyet, mint kettőt. A legelsőt és a legutolsót ne nézzük, mivel ez sosem számít. De a középen, ahol én is álltam, ilyenképpen tíz-húsz percet kell tehát adnunk várakozásra, míg addig a pontig érünk, ahol eldől: rögtön gáz-e, vagy egyelőre további esély? Ezenközben mármost a sor egyre mozog, egyre halad, s mindenki lép egy fokot, apróbbat, nagyobbat, a működési sebesség kívánalma szerint.

1975

Holokauszt másképp

Zbigniew Libera: Lego koncentrációs tábor, 1996

„Talán a zavarodottság érzése jár legközelebb ahhoz, amit akkor éreztem, amikor a koncentrációs tábor ötlete eszembe jutott. Amikor építettem és fotóztam a maketteket, a műtermem, vagyis a lakásom olyan volt, akár egy koncentrációs tábor. Mintha három hónapon át koncentrációs táborban éltem volna, és azzal játszottam volna. A barátaim szkeptikusok voltak. Akadt, aki a homlokára mutatott, mintha megőrültem volna. Hagyd ezt a hülyeséget, mondták.”

Gyűjtsetek érveket, miért lehet Zbigniew Libera hét dobozból álló építőjátékát őrült, ízléstelen, megrökönyödést keltő ötletnek, illetve elgondolkodtató, hatásos figyelemfelkeltésnek ítélni!
Mit üzenhet ez az alkotás a háborúról és a játékiparról, a háborús katasztrófák kommersz ábrázolásáról, fogyasztási cikké válásáról?
Milyen szerepeket vennénk fel óhatatlanul is, miközben felépítenénk saját koncentrációs táborunkat?
Mi mindenről kellene elgondolkodnunk „játék” közben? Hogyan alakulna viszonyunk a holokauszt-eseményhez?

Art Spiegelman: Maus. Egy túlélő története, 1986; 1991

Az amerikai képregényrajzoló édesapja történetét, koncentrációs táborbeli szenvedéseit dolgozta fel. A történet két idősíkban játszódik. A mában a képregényrajzoló fiú apját faggatja, hogy megírhassa-megrajzolhassa annak holokauszt-történetét, illetve a múltban, az apa megelevenedett beszámolójában.

Milyen gondolatok, belátások, megértések eredője lehet a kettős idősík?
Szerinted a képregény populáris műfaja miként fér össze a holokauszt témájával?
A Maus szereplői állatfigurák, ahol minden népcsoportot állatfaj testesít meg. Hogyan csatolhat vissza ez a megoldás a náci szemléletmódhoz?

Részletek Pethőné Nagy Csilla tanárnő 12. évfolyamosoknak szóló irodalomkönyvéből, Nemzedékek Tudása Kiadó, 2013.

Pethőné Nagy Csilla

A PTE Babits Mihály Gyakorló Gimnázium és Szakközépiskola szakvezető tanára, tankönyvek, kötetek szerzője.

Forrás: PTE.hu