Az Orbán-kormány a Benes-dekrétumok ügyében látványosan cserben hagyta – nem először – a határon túli magyarságot. Hogyan lettek a NER túszaivá a külhoniak? Milyen kevéssé ismert hátulütői vannak a kettős állampolgárságnak? Cikksorozatunk első részében erre kerestük a választ.
Amikor 1990-ben az újdonsült kormányfő, Antall József arról beszélt, hogy „törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni”, több bírálatot is kapott ellenzéki oldalról. A kijelentést nem tartották elég óvatosnak, ezért vitatták is; ugyanakkor az éppen megalakult demokratikus kormány külpolitikai programja, benne a határon túli magyarságért való felelősségvállalás, a velük való szoros viszony kialakítása konszenzust élvezett. A budapesti kormányok vállalták a magyar kisebbségek diplomáciai védelmét, nyugat-európai minták alapján kezdeményezték a külhoniak helyzetének megnyugtató rendezését. Azt a budapesti ígéretet viszont, hogy a velük is kapcsolatos ügyekben az egyetértésük nélkül nem döntenek, nem tudták maradéktalanul betartani. Ez képtelenség is lett volna; elegendő csupán az Antall- és a Horn-kormány idején megkötött alapszerződéseket kísérő vitákat felidézni.
Kínos helyzet foglyai
A határon túli magyarokat övező konszenzus első alkalommal, 1996-ban, a magyar–román alapszerződéskor, másodjára és látványosabban 2002-ben bomlott meg, amikor a Magyar Szocialista Párt a választási kampányban azzal a xenofób szlogennel bombázta a szavazókat az Orbán-kormány kedvezménytörvényére hivatkozva, hogy „22 millió román” özönli el hamarosan az országot. A magyar kisebbség először vált egy belpolitikai csatározásban eszközzé.
Nem kellett sokáig várni a folytatásra. A Magyarok Világszövetsége által a kettős állampolgárságról kezdeményezett népszavazásra készülve – amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a szellemet a palackba visszagyömöszölni és a kérdésről értelmes diskurzust folytatni itthon és a Kárpát-medencében már nem lehet – a két nagy párt eltérő stratégiát választott. A Fidesz korábbi idegenkedését félretéve teljes mellszélességgel a kezdeményezés mellé állt, az MSZP és Gyurcsány Ferenc miniszterelnök pedig olyan kizárólagosan belpolitikai küzdelemként értelmezte a kérdést, amelynek segítségével sikerül majd Orbán Viktorra és a Fideszre súlyos csapást mérni. A szocialisták egzisztenciális és szociális rémképekkel riogattak, így azzal, hogy az utódállamokban élő magyarok állampolgársága évente 160 ezer forintnyi többletadójába kerül minden anyaországi polgárnak. A demagógiára épülő, bevándorlásellenes kampányhoz csatlakozva a miniszterelnök az igen szavazatok győzelme esetén feltámadó nacionalizmusról, „bezárkózó, vérségi alapú” társadalomról beszélt. Gyurcsány Ferenc az adott helyzetben nyilván cselekedhetett volna másként is, például a kezdeményezés mellé állva „nemzetegyesítő miniszterelnökként” kiegyenlíthette volna a baloldalon kétségtelenül meglévő nemzeti deficitet, nem mellesleg pedig meghatározhatta volna a kettős állampolgárság tartalmát akár a választójog mikéntjét illetően is. (Az alternatív lehetőségre már akkor is többen felhívták a figyelmet.) Rövidlátása, rossz politikai beidegződései azonban személyét, pártját egy kínos helyzet hosszú távú foglyává tette. Az érvénytelen referendum hatalmas csalódást keltett a külhoni magyarságban, egyúttal le nem mosható bélyeget sütött az MSZP-re, de gyanússá tett 2010 után minden baloldali ellenzéki tömörülést is a külhoniak szemében. Ráadásul a Gyurcsány-kormányok idején megindult a határon túliakkal foglalkozó intézményrendszer elsorvasztása, ennek keretében számolták fel többek között a Határon Túli Magyarok Hivatalát és a Teleki László Alapítványt is.
Nagy kárpótlás
2010-re a határon túli politika porondján potens szereplőként egyedül a Fidesz maradt. Nem volt meglepő tehát, hogy a kétharmados győzelem, Orbán Viktor visszatérése a hatalomba újabb radikális fordulatot hozott Budapest magyarságpolitikájában. Az eredmény azonban tizenhat év távlatából meglehetősen ellentmondásos.
– A határon túli magyarság soha nem rendelkezett ilyen hatalmas, szerteágazó intézményrendszerrel, viszonylag széles nyelvhasználati jogokkal. Látszólag idilli a helyzet, hiszen a magyar anyanyelvű gyerekek körülbelül 70–80 százaléka anyanyelvén tanul a közoktatásban. Szomorú paradoxon viszont, hogy fennállásuk során soha nem álltak még ilyen közel az önállóságuk, önrendelkezésük megszűnéshez határon túli magyar közösségek, mint napjainkban – mondja kérdésemre Bárdi Nándor történész, az ELTE Társadalomtudományi Központ Kisebbségkutató Intézetének vezetője. Ennek oka részben a kisebbségi pártok politikai túlhatalma, amely a kisebbségi közösség alrendszereit eluralta és gátolja a belső társadalmi önrendelkezést, a plurális érdek és értékviszonyok intézményesülését. A másik ok a magyarországi virtuális nemzetépítéshez való kapcsolódás, a fideszes minták követése, miközben a határon túli magyarok a NER politikájának hétköznapi következményeivel nem szembesülnek. (Ahogy a magyarországiak sem a kisebbségi léthelyzetet átszövő hatalmi aszinkronnal.)
Döntő szerepet játszik a folyamatban a „nagy ajándék és kárpótlás”, a kettős állampolgárság, amelyet a 2004-es előzmények miatt ma sem ildomos alapjaiban megkérdőjelezni. Tény, hogy 2010-es első kétharmada után a Fidesz lépéskényszerbe került. Be kellett nyújtania a könnyített honosításról szóló törvényt, mielőtt ezt a Jobbik megteszi. A kettős állampolgárság biztosítása, a korábbi megalázó helyzet orvoslása 2010-ben nyilvánvalóan elkerülhetetlen volt, mert a kialakult méltánytalanságot szükséges volt jóvá tenni. (Még a korábbi fő ellenlábas, az MSZP is megszavazta.) Az adott pillanatban sokaknak Magyarországon fel sem tűnt, hogy a törvény parlamenti tárgyalása egybeesett a szlovákiai választási kampánnyal, miközben erre a szlovákiai magyar politikusok figyelmeztettek, ez pedig – ahogy Bárdi Nándor fogalmaz – közvetve hozzájárult a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja parlamenti képviseletének elvesztéséhez.
Megvásárolt szavazat
A Fidesznek arról is gondoskodnia kellett, hogy érzékenyítse azokat a híveit – a párt törzsszavazóinak mintegy ötödét –, akik nemmel szavaztak a 2004-es referendumon. Ezzel párhuzamosan a következő évben a Kárpát-medencei magyarság választójogát is biztosították. Az állampolgárságot máig több mint egymillió-százezren vették fel, a magyarországi szavazásokra pedig 2022-ig 456 ezren regisztráltak, nagy többségük élt is listás levélbeli választójogával, és mint köztudott – saját szempontjából érthetően –, több mint 90 százalékban a Fideszre voksolt. Ez a 300 ezernél több szavazat a jelenlegi rendszer szerint maximum három mandátumot jelent, ami szoros helyzetekben akár döntő lehet, mint volt például 2014-ben a kétharmad megszerzésében.
A Kárpát-medencei magyarság egy hosszas és szerencsétlen eseménysorozat nyomán így vált a megosztott Magyarország egyik szekértáborának túszává, kitéve a másik oldal idegenkedésének, olykor tartós haragjának. A helyzet méltatlan, többek között azért is, mert nem nehéz észrevenni a Fidesz szavazatvásárlási szándékát.
A kérdésre persze lehetett volna más megoldást is találni. – A szavazati jog megadásával együtt elvárható lenne, hogy a határon túliaknak legyen képviselete a magyar Országgyűlésben – véli Szarka László történész, a révkomáromi Selye János Egyetem Tanárképző Karának volt dékánja. – Erre számos külföldi példát, megoldást ismerünk. A külhoniaknak szánt támogatások ügyében szintén sokkal inkább kellene támaszkodni az ő igényeikre, véleményükre. A parlamenti képviselet ebben is fontos közvetítő és ellenőrző csatornát jelenthetne. Az alapproblémához hozzátartozik és joggal szül indulatokat, hogy a Kárpát-medencében élőkkel szemben a Nyugatra költözött magyarokat igyekeznek ellehetetleníteni a szavazati jog gyakorlásában. Jellemző, hogy Németországban legutóbb csak Berlinben lehetett szavazni, holott a németországi kis- és nagyvárosokban igen sok magyar él.
Mérgezett ajándék
A könnyített honosítás könnyen mérgezett ajándékká válhat, írja Zsarnokra várva című esszékötetében Markó Béla, az RMDSZ 1993 és 2011 közötti elnöke. Az ugyanis elodázza „az igazi megoldást, hogy szülőföldjén kellene egyenlővé, egyenjogúvá lennie minden magyarnak. A kettős állampolgárság jogi köteléket hoz létre ugyan a máshol élő magyarok és Magyarország között, de bizony relativizálja a szülőföldhöz való, elvben semmi mással nem helyettesíthető kötődést, és ez rossz esetben még akár tömeges kitelepüléshez is vezethet.”
A tömeges kitelepülés pedig már el is kezdődött. A vajdasági és a kárpátaljai exodus – az életlehetőségekben kialakult szakadékok miatt, a kettős állampolgárság bevezetésétől, az utóbbi esetében a háborútól sem függetlenül – megállíthatatlannak tűnik, mondja Bárdi Nándor. Kárpátalján a 2001-es 154 ezer magyarból a becslések alapján mára csupán 60-70 ezer maradt, túlreprezentáltan nők és öregek, de a térségben már a háború előtt is 30 százalékos volt a fogyás. Egy Kárpátaljáról menekültként áttelepülő kettős állampolgár két hét alatt mindent el tud intézni a magyarországi kormányablaknál a munkavállalástól a társadalombiztosításig. Miért ne élne a lehetőséggel? A Vajdaságból többnyire dolgozni és tanulni jönnek át, és a nagy részük itt is marad. A határon túliak közül sokan továbbmennek Nyugat-Európába. A 700–750 ezer magyar útlevéllel rendelkező nyugat-európai munkavállalóból egyes becslések szerint 100-100 ezer az erdélyi és a vajdasági.
Versenyfogyás
A magyar állampolgársággal való azonosulás könnyen zárójelbe teheti a kisebbségi identitást. Nem véletlen, hogy a különböző életpálya-modellek központi eleme nem a helyben maradás, hanem a Magyarországra való költözés lesz. Bárdi Nándor két példát is említ: a szabadkai és zentai tehetséggondozó gimnázium diákjainak 85–90 százaléka nem a Vajdaságban, hanem Magyarországon tanul tovább. A beregszászi egyetemről pedig körülbelül a végzettek 60–70 százaléka települ át az anyaországba. Ők a Tiszántúl tanárutánpótlásában játszanak jelentős szerepet. Szarka László szomorúan találó megfogalmazása szerint ma gyakorlatilag „versenyt fogy” Magyarország és a kisebbségi magyarság.
Az elvándorlás mellett további súlyos probléma a szórványmagyarság asszimilációja. A családon belüli magyar kultúrának, mondja Szarka László, nemzedékeken át jelentős megtartó ereje volt, erősebb hatása, mint az új többségi kultúráké. Az újabb generációk számára az asszimiláció már jóval nagyobb kihívás. Elegendő egy pillantást vetni a 2022-es romániai népszámlálás szórványra vonatkozó adataira: Fehér, Krassó-Szörény, Máramaros, Szeben megyében például 30 és 50 százalék közötti a magyarság fogyása. Nem köztudott, hogy részben a könnyített honosítás következtében Romániában újabban megkérdőjelezik a korábbi restitúciót, azaz a kommunista rendszer idején elvett ingatlanok visszaadását, hívja fel rá a figyelmet Bárdi Nándor. Erdélyben a kárpótlás következtében komoly földterületek és szinte komplett belvárosok vannak román nézőpontból félig idegenek, azaz magyar állampolgárok kezén. Hasonlóan problémát okoz Bukarest számára a magyar többségű egyházak számára visszaadott vagyon is. A kettős állampolgárság intézménye nem csupán a messzi távolba sodorta, de – gondoljunk csak a dél-oszétiai példára, amikor Oroszország a kettős állampolgárok védelmében szakította el Georgiától a területet – kilátástalanná is tette a Székelyföld területi autonómiáját.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/02. számában jelent meg 2026. január 9-én.
