Az emlékezés sohasem egyenes vonalú, „természete nem olyan, hogy szépen tagolt mondatokban emlékezünk, hanem a féltudat ismeretlen vonzástörvényei szerint alakul, emlékek csúsznak egymásra, szavak és félmondatok fonódnak össze”.
A hazai közönség nagy többsége Lator László nevét hallva (az idézet Kelevéz Ágnesnek adott interjújából való) az emlékező emberre asszociál, aki kivételes műveltséggel és rendkívül élvezetesen beszél akár a televízióban, a Lyukasórában író- és költőtársakról, Weöres Sándorról, Pilinszkyről, az Európa kiadó szerkesztőjeként szerzett tapasztalatokról, kultúrhistóriai érdekességekről, akár egy-egy vers születéséről.
Pedig Lator László elsősorban költő volt, mégpedig – az Eötvös collegiumi társ, Fodor András diákkori naplójának szavait kölcsönvéve – „költő a javából!” Ígéretesen induló pályáját a politika törte kis híján keresztbe. Szintén Fodor András naplójában olvashatjuk, hogyan zárták ki az Eötvös Collegiumból, mert a kollégistáknak rendezett „népgyűlésen” nem követelte Rajk László felakasztását. Egy ideig műfordítói munkát sem kaphatott, Fodor András vagy Kormos István nevén fordított. Már hosszú évek óta az Európa Könyvkiadónál dolgozott, amikor 1969-ben az első kötete napvilágot láthatott.
Hatalmas mesterségbeli tudását utóbb az egyetemi katedrán is kamatoztathatta. Ahogy a Literának öt évvel ezelőtt adott interjúban felidézte, „úgy kezdődött, hogy a kiadóban nagyon sok fiatal fordítójelölttel, versfordítóval foglalkoztam, […] aztán a világirodalmi tanszékén azt gondolták, miért nem csinálom én ezt az egyetemen is. Fordító-, azaz műfordító-szemináriumként indult, de aztán nem azt csináltam belőle, hanem olyan stílusgyakorlatot, amilyet Négyesy hajdan csinált. Ott szokhatták meg akkori tanítványaim, hogy meg lehet mondani a legnyersebben is, hogy mi jó, mi nem jó, ezt a szabadságot ott alakítottam ki, adtam tovább a hallgatóimnak is”.
Tanítványai közé tartozott Ferencz Győző, Tóth Krisztina, Szabó T. Anna, Lackfi János. A szemináriumon Szabó T. Anna visszaemlékezése szerint „Lator a költői mesterségről beszélt, soha nem magáról, de mindent, amit mondott, égetően személyesnek és fontosnak éreztünk. Számára a vers nemcsak megformált szöveg – persze az is, hiszen lehet és szabad játszani vele –, de tétje van, »a Létezés egyetlen ősképletét akarja fölírni a halál fekete táblájára«, ahogyan Domokos Mátyás jellemezte.”
A létezés ősképlete – tanúskodik erről maga Lator is – töredékeiben ha megragadható: az „égi jel / a zsugorodó létre nem felel”, de „rabul ejt az embertelen űr” (Zugliget). A „halál fekete táblájára” felírt sorokban ugyanakkor szikár, megkapó tömörséggel érinti a létezés alapjait: „okádja konokul jeltelen / teremtményeit itt valami katlan, / egyszerre van s együtt minden jelen” (Az áthevült bádogtető alatt). A mindenség lényege pedig talán annyi, „hogy egy alantas léthez idomulva / a föld homályos tisztítótüzében/ egy isten konok kényszerére újra / öntudatlan feltámadásra égjen.” (Nem a halál).
„Mozdulatlan vihar” – olvashatjuk több versében. „Hússzirmain halvány ereivel, / forró bibéjével, porzóival / mozdulatlan vihar: / egy valószínűtlen virágkehely” – szerepel A kertben – ahogy Szabó T. Anna mondja – a megújuló teremtés győzelmeként, egyben pedig nyilván az alkotás metaforájaként. Másutt egyértelműbb: „A kopár szerkezet, a váz – / de körein éteri áram, / vakító ívfény-ragyogás / forr mozdulatlan viharával” (Fehér-izzáson szénsötét). Eltérő szóhasználattal, ám ott van a mozdulatlan vihar a Már látod-ban („Ó, ez a csend, ez a forró/ templom a mozgást őrzi magában”) és a Holtágban is: „A tüskebozót alvadt viharában / egy képtelenül fénylő égdarab / örvénye édes szőlőhéj-sötétben.”
A Holtágról egykor hosszabban is írt a Holmiban: „Azt szerettem volna, ha, innen kezdve, egymást erősítve, egyszerre volna benne a versben a valamennyi érzékünket magára vonó matéria és az, amit az anyag természetéről sejtünk, tudunk, képzelünk. Valami földhözragadt transzcendencia.” A földhözragadt transzcendencia és a mozdulatlan vihar közti közeli rokonságot nehéz lenne nem észrevenni. „Behúzott fékkel felpörgetett motor”, mondta Tellér Gyula szociológus, műfordító arra utalva, hogy Lator az elemi erőket ellentéteikkel ellenpontozza.
A létezés ősképletének keresésén túl mást is sejthetünk a mozdulatlan vihar mögött. Lator László szinte élete végéig dolgozott versein; utolsó, 2007-es gyűjteményes kötetébe, Az egyetlen lehetőségbe pedig csak azokat vette fel, amelyeket időtállónak talált. Arra törekedett, nyilatkozta egyszer, hogy csupán az jelenjen meg, amiről tényleg úgy véli, jó. „Ehhez járul még, hogy nem írok könnyen, néha szoktam töredékeket feljegyezni, de nem ez a jellemző. Goethe szavával élve azt vallom én is, hogy »a vers szorgalom«, kínlódni kell, csinálni, mint az asztalosnak az asztalt. Szerintem nem kell mindent megírni, a költészet a legfontosabb dolgok kifejezésére való, természetesen ezek a legelemibb, legalapvetőbb dolgok” – nyilatkozta a Literának. A mozdulatlan vihar lényegi vonása Payer Imre költő szerint, hogy az életműben a „hirtelen lökéseket” rendre apályos évek váltják, amikor akár a teljes elhallgatás veszélye fenyeget. A mozdulatlan vihar jelensége azt a benyomást keltheti, „mintha egy közvetetten megszemélyesített lírai én olyan misztikus megvilágosodásait olvasnám, amelyek élete folyamán kegyelemként érték, s amelyek között hosszú, néma esztendők teltek el”.
Lator László költészete szemléletileg és poétikailag a nyugatos és újholdas lírahagyományt követi. Ahogy Payernél olvashatjuk, Lator már életében klasszikussá vált, „biztos befutó a szépirodalom végtelen, soha le nem zárható versenyén”. „Lator valamit zár. Méltóképpen. Mondjam azt, kiteljesít?” – ezt már Tandori Dezső írja róla. Ferencz Győző szerint Lator László az eltelt bő évszázad „egyik legnagyszerűbb költői életművét hozta létre”. Tartózkodóbban írt Vári György irodalomtörténész a 2007-es, Az egyetlen lehetőség apropóján, de ő is arra a konklúzióra jut, hogy példaszerű pályát bejárt ember szép verseskötete látott napvilágot.
Lator László halála sokaknak A klinikán még egyszert juttatja eszébe. A megrendítően fájdalmas, búcsúzó szerelmes verset, amelyet felesége, Pór Judit halála ihletett. „A klinikán még egyszer látni kellett / amit de másképp néhány napja volt csak / hogy emelkedik süllyed pőre melled / gép segítette, hogy légszomjad oltsad / simogattam kék folttal tele ványadt / karodat s ingerült fájdalmam alján / túlfelén a reakcióhiánynak / éreztem mégis ott a fiatal lány / s kívántalak iszonyú szerelemmel.” Érdemes hozzáolvasni a Régi fénykép című verset is. „Fejük körül forog a fényes ünnep. / Beleolvadnak és elkülönülnek. / Még kortalanok mind a ketten. / Nem is tudják, hogy milyen gyönyörűek / abban a szinte észrevehetetlen, / megnyíló-összezáruló közegben.”
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 29. számának (július 21–27.) nyomtatott változata.
