Fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Fischer Zoltán
A Nemzeti Együttműködés Rendszerének – a felülről meghatározott nemzeti minimum jegyében, egy új társadalmi szerződés keretében történt – megalapításáról 2010 áprilisában a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatából értesülhetett az ország. Ellenzékiül (epésen és kevésbé kacifántosan) ez így hangzik: a NER-t a NENYI-ből tudtuk meg.
Eleinte egyik mozaikszónak sem volt egyértelműen pejoratív jellege; 2010-ben még maga Kiszelly Zoltán is NER-ként emlegette. (Miért ne tette volna, hiszen addig mindenfajta negatív mellékzönge nélkül létezett a NEK, azaz a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal is.) A folytatást ismerjük: az ellenzéki buborékban a NER-nek igen hamar stichje lett, és vált a kialakuló Orbán-rendszer rövid, találó és gúnyos megnevezésévé, miközben a NENYI elenyészett, kiveszett a köznyelvből.
A NER ellenben meggyökerezett, és szépen erősödött, miután 2010 késő tavaszán elindult hódító útjára. A három betű magába sűrítette azt a tehetetlen haragot, amit az ember az izmosodó tekintélyuralommal szemben érzett. De nem csak a haragot. A NER praktikus szó, rövid, tömör, érzelmek nélkül is használható. Emlékszem, hogy kedves egykori kollégám, aki a politikai barikád másik oldalán állt/áll, még néhány évvel ezelőtt is mennyire megrökönyödött, szinte személyes sértésnek vette, amikor a NER-t emlegettem. Azóta sem láttuk egymást.
Nem sokkal később ismét hivatalos megnevezésként találkoztam a NER-rel. Egy Magyarországról szóló német riportfilmben en-é-er-nek ejtették, és politisch-ökonomisches Systemként aposztrofálták, mintha valami hivatalos állami program lett volna minálunk. Pedig nem rendelkezett soha szilárd körvonalakkal, hiszen a rendszer (ezt különösebben nem titkolták) maga volt a pragmatikum, a megtestesült érdekelvűség. A németek feltehetően az NDK-s NÖSPL (Neues Ökonomisches System der Planung und Leitung – A tervezés és az irányítás új gazdasági rendszere) elnevezésű gazdasági reformprogramhoz hasonlónak gondolhatták. (Nem tartozik ide szorosan, de a NÖSPL, amely a magángazdaság jelenlétével is számolt, érdekes jelensége volt a szocialista világnak. A kísérlet szovjet nyomásra a hetvenes évek elején véget ért, a még meglévő keletnémet magánvállalatokat pedig államosították.)
Aztán jött az újabb, meglepő fordulat: maguk a NER haszonélvezői és lovagjai is megbékéltek a NER-rel. Nem a rendszerrel, az régóta az övék volt, hanem a nép ajkán megőrzött mozaikszóval. Egyre-másra tűnt fel a NER a szigorúan ellenőrzött kormánylapok publicisztikai kísérleteiben. A beteljesülés a választások után érkezett el: a Patrióta meginterjúvolta Orbán Viktort, és a kérdező egyszer csak arról érdeklődött, hogy milyen hibái voltak a NER-nek. A miniszterelnöknek a szeme se rebbent, és annyit válaszolt, hogy Paks kettő. Már hogy nem kezdték el időben. Nem győztünk magunkhoz térni a tévé előtt – nem csak a miniszterelnök szavai, hanem a leplezetlen nerezés miatt is. Odaát rehabilitálták a NER-t, a mozaikszót? Megszületett hát végre a korszak elnevezésében a nemzeti minimum? Igen, a három betű a köz akaratából tovább él velünk. Hogy mit gondolunk róla, mindannyiunk közös emlékéről az ország legkülönfélébb zugaiban, az más kérdés.
