Szeptember 4-én volt harminc éve, hogy Kenderesen újratemették Magyarország volt kormányzóját, Horthy Miklóst.
Az eseményen az akkor hivatalban lévő Antall József vezette kormány miniszterei nem vettek részt, volt, akit – mint magánembert – közeli hozzátartozója képviselt. Az idei kerek évfordulóra időzített, a két háború közti közlekedésfejlesztést bemutató kiállítás kenderesi megnyitóján az illetékes miniszter, Lázár János megemlékezett Horthy-ról, aki, mint a tárcavezető fogalmazott, „kivételes államfő, igaz magyar hazafi és hős katona” volt, megítélése ugyan nem fekete-fehér, teljesítménye viszont „a mai napig megkérdőjelezhetetlen”.
A miniszternek szíve joga, hogy úgy ítéljen meg egy máig vitát kiváltó történelmi korszakot és alakot, ahogy azt meggyőződése diktálja. Ha hivatalosan nyilatkozik meg, akkor viszont nyilván figyelembe kellene vennie azt a máig ható érzékenységet, amit leginkább a Horthy-korszak utolsó évei – a zsidótörvények, a holokauszt, a szovjetek megtámadása, a sikertelen kiugrási kísérlet – joggal kiváltanak.
A Horthy Miklóshoz fűződő egyik szélsőséges „közvélekedést” sikerült felidéznie most a közlekedési miniszternek. Mert ebből is – mint jóformán mindenből nálunk – kettő van: az első kórus a demokrata államférfi korszakalkotó zsenialitását, a másik a kormányzó fasizmusát, rendszerének „totálfasizmusát” zengi teli torokból akarva-akaratlanul a kormányzati ingyencirkusz majmává avanzsálva. A magunk részéről megmaradnánk a középúton, a Horthy-kor jellegéről az 1980-as évek közepén született tudományos konszenzus alapjainál, amely Romsics Ignác megfogalmazásában így hangzik:
„Politikai intézményeit és azok működését tekintve a konszolidáció kormányzati formája korlátozott polgári parlamentarizmus volt. […] Az országban szélsőjobboldali, liberális-demokrata, polgári demokrata és szociáldemokrata ellenzéki pártok működhettek, amelyek a parlamentben és a nyilvánosság előtt egyaránt kifejthették és hirdethették véleményüket. A hatalmi rendszerbe épített biztonsági elemek következtében azonban nem volt reális lehetőség arra, hogy a kormánypárt megbukjon, s egy nyugati típusú parlamenti váltógazdálkodás alakuljon ki”. Mint ahogy azzal is egyet lehet érteni: ha a korszakból valaki tiszteletet és szobrot érdemel, akkor az elsősorban Bethlen István.
Újratemetési évforduló? Kényes kérdés. A feladat abszolválása kizárólagosan a különutas Lázár Jánosé, akit nem mellesleg a szíve is odavitt. A miniszter az elvárásoknak megfelelően kimondta a Fidesz-választók radikális és szélsőjobboldali táborának szóló üzenetet. (Holott Horthy nem volt sem radikális, sem szélsőjobbos.) A másodlagos üzenet pedig ennyi: részt is vettünk, meg nem is. Ha az kell, szeretjük Horthyt, ha meg amaz kell, akkor nem szeretjük.
Rutinosan jártak el: az ott is voltunk meg nem is pragmatikuma lengte be négy évvel korábban a Nagy Imre és mártírtársainak újratemetéséről való megemlékezést is. Orbán Viktor és felesége szinte titokban, kora reggel ment ki koszorúzni a 301-es parcellába, Kövér László az Országgyűlési Őrség parancsnokát (!) küldte maga helyett a Nagy Imre-szoborhoz, a Hősök terén pedig koncert volt Nagy Feró égisze alatt.
Akkoriban már gőzerővel zajlott a Nagy Imre-kultusz rombolása. A korábbi finom eszközöket félresöpörte a pártsajtó alaposan felfűtött gőzhengere, eltiporni igyekezvén a volt miniszterelnököt, akinek óriási hiba lenne megbocsátani a bűneit, még ha „megtalálta magában a magyart és az embert, és a forradalom idején is már a jó úton haladt”. A megbocsátással azt mondanánk ugyanis, „hogy voltak rendes kommunisták” (Botond Bálint). Nagy Imre „véreskezűkommunista hazaáruló” (Pilhál Tamás) „velejéig kommunista, hazaáruló és szó szerint nemzetvesztő, mérhetetlenül negatív alak”, aki gonosztevő is és mártíromsága valójában annyi, hogy „az egyik kommunista átverte a másikat” (Trombitás Kristóf).
Ennek a véreskezű hazaárulónak a sírját koszorúzta meg suttyomban a miniszterelnök. O tempora, o mores – sápítoznánk, ha mi is kis Trombitások lennénk. A nemzetvesztés és a hazaárulás kontextusában meg külön érdekes Kovács Zoltán állítása, hogy „Nagy Imrét, Magyarország kommunisták által halálra ítélt és kivégzett miniszterelnökét a jobboldal nem szokta szidni. Különösen nem »tele pofával«. Épp ellenkezőleg. Kommunista múltja és tettei ellenére a nemzet mártírjai között tartja számon.”
Emlékezetpolitikánk épül, szépül. Így kerül Horthy Miklós és Nagy Imre egymás mellé, beleszuszakolva és darabolva NER-Magyarország Prokrusztész-ágyába. Pragmatikus szakértelemmel felaprítva, hogy elférjenek.
Csiki-csuki, sunyítás, uszítás, hangos méltatlankodás. Mégiscsak lehet egyetlen szájból egyszerre hideg és meleg levegőt fújni? De meddig?
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 36. számának (szeptember 8–14.) nyomtatott változata.