Pétervári Zsolt: Klímaváltozás Európában

A Magyar Hang cikke.

Alábbi elemzésünk némiképp csalfa címe azt engedi sejtetni, mintha a globális felmelegedés öreg kontinensre gyakorolt – nem mellékesen katasztrofálisnak ígérkező – hatásmechanizmusáról szólna, azonban e helyett inkább a geopolitikai értelemben vett klímaváltozás következményeit kívánja ecsetelni. Eme megatrend kizárólag az imént említett környezeti jelenség-együtteshez fogható változássorozatot generál az előttünk álló hónapok során, amely (utóbb számos gazdasági kihatással bíró) tendencia Európa jövője vonatkozásában könnyűszerrel ügydöntőnek bizonyulhat.

Trump elnök minapi egyeztetései a főbb NATO-tagállamok vezetőivel és az ukrán elnökkel alapvetően egy olyan új világrend kialakulását sejtetik, amelynek elemei az eddiginél jobban idomulnak az elmúlt emberöltő során gyökeresen megváltozott nemzetközi erőviszonyokhoz. Európa és Észak-Amerika globális gazdasági súlya évtizedek óta mérhetően csökken, miközben a feltörekvő félperiférikus hatalmaké számottevően bővül, amely erőegyensúly-elmozdulásra előbb-utóbb elkerülhetetlenül reflektálniuk kell a bilaterális egyezményeknek éppúgy, miként a nemzetek feletti szervezeti kooperációknak is. Amerika már nem képes a világ csendőre lenni, így a NATO se képezheti többé az egypólusú világrend központját, hiszen utóbbinak deklaráltan leáldozott. Az immár széles körben kész tényként kezelendő multipoláris világrend új törvényszerűségek sorát generálja, amely változássorozathoz ideje minden érintett tényezőnek hozzászoknia.

A fentiekből következően az alapkérdés hazánk és az Európai Unió közeljövője szempontjából leginkább akként ragadható meg, miszerint a ’45 előtti USA izolacionalista tradícióihoz látványosan visszatérni szándékozó Trump-féle korrekciós stratégia milyen következményekkel jár az öreg kontinens belső viszonyaira. A Monroe elnök nevéhez fűződő 19. századi geopolitikai koncepció, miszerint „Amerika az amerikaiaké”, végső soron azon deklarációt is magában foglalta burkoltan, hogy az USA a saját kontinensén túlmenően nem rendelkezik hatalmi érdekeltségekkel, hiszen többi konkurensével ellentétben a szabadság földje nem minősül gyarmatbirodalmat fenntartó nagyhatalomnak. A jelenlegi amerikai elnök ezen – a Republikánusok Párt soraiban a hidegháborús fegyverkezési versenyt felgyorsító Reagan elnök fellépéséig kifejezetten népszerű – hagyományos nézetrendszerhez nyúl vissza „Amerika az első” politikája keretében.

Ki nyer ma? I. – A Föld 21. századi uralásáért vívott küzdelmet azon még versenyben lévő, pólusképző potenciállal bíró hatalom nyerheti meg, amely mielőbb képes lesz konszolidálni önnön társadalom-gazdasági talapzatát. Pétervári Zsolt nagyívű esszéjének első része!

A Föld 21. századi uralásáért vívott küzdelmet azon még versenyben lévő, pólusképző potenciállal bíró hatalom nyerheti meg, amely mielőbb képes lesz konszolidálni önnön társadalom-gazdasági talapzatát. Pétervári Zsolt nagyívű esszéjének első része!

A rég magunk mögött hagyott történeti korszakokban egy-egy kis területű és csekély népességű államalakulat is lehetett tartósan független kellő mérvű kulturális identitás birtokában, azonban napjainkban még (szub)kontinensnyi kiterjedésű hatalmi képződmények sincsenek állandó jelleggel a teljes körű önrendelkezés birtokában. Amit különösképp alátámaszt a regionális szerveződések új keletű virulenciája a kommunista tömb összeomlása után a glóbusz egészén (például ASEAN, Mercosur, EU, NATO, BRICS). Amennyiben eltekintünk az utóbb egyaránt birodalmakká növekvő antikvitáskori pólusképző poliszdemokráciáktól (Spárta, Athén, Théba, Róma), akkor az ókorban Fönícia (egyúttal az onnan kiváló Karthágó), a középkorban Velence, az újkorban Hollandia és Svájc, napjainkban pedig Izrael sorolható a tartósan önrendelkező, önmagukban is súlyponti helyzetű kisállamok sorába. Érdekesség, hogy e kisszámú felsorolásban szereplő mindhárom közbülső államot a kontinentális Európában az angolszász hatalmi érdekkörök ellenében küzdelmet folytató Napóleon igázta le átmeneti időre. Napjaink globalizációs viszonyrendszere közepette (az éppen Nagy-Izraelt létrehozandó palesztinellenes népirtás-sorozatot végrehajtó Izrael államot leszámítva) már gyökeresen más idők járnak. A fentebb nevesített trendváltásból fakadóan vajon mit prognosztizál a gazdaságpolitikai „időjárás-jelentés”? A reálgazdaságot hibernáló „jégkorszak”, vagy a növekedést túlhevítő „felmelegedési hullám” veszi kezdetét kontinensünkön? Nos, a megalapozott válasz hiteles alátámasztásához egy (a szokványosnál bővebbnek ígérkező) gazdaság-történeti kitekintés szükségeltetik.

A reformáció hosszúra nyúlt folyamata

A Nyugatrómai Birodalomnak a barbár germán törzsek sorozatos betöréseinek betudhatóan 476-ban végbemenő végzetes megrendülésével egyidejűleg lezáruló antik globalizációs korszakot követően egy évezreddel útjára induló kora-újkori globalizáció kezdetén az európai gazdasági élet két központi régióval bírt: a mediterrán kereskedelmet domináló levantei városövezettel, valamint a balti kereskedelmet monopolizáló Hanza-szövetséggel. Mindkét államok feletti kooperációt kereskedő metropoliszok alapították és működtették az érintett gazdaságilag felettébb virulens urbánus lokációk patrícius nagypolgárságának irányítása alatt.

Azonban e gigantikus tőkeképző centrumoknak egyidejűleg áldozott le más-más okokból a középkor legvégén, illetve az újkor legelején. A keleti irányból előrenyomuló Oszmán Birodalom nemcsak a történeti magyar államot sodorta el szárazföldi csapatai révén a mohácsi kataklizma után 1526-ban, hanem a Földközi-tengeren is aktív terjeszkedési törekvésekkel bírt, amelyek folytán ellehetetlenült az ókor kezdetétől fogva a Selyemúton keresztül realizálódó tradicionális távolsági luxuscikk-kereskedelem India és Kína irányába. A Selyemúton zajló nagykereskedelmi tranzakciókra szakosodott itáliai város-demokráciákat (mindenekelőtt Velencét, Firenzét, Genovát és Milánót) gazdaságilag megrendítő geopolitikai változássorozat e nagytérség valaha meghatározó jellegű katonai erejét egy csapásra annulálta, holott az észak-itáliai kereskedőállamok által alapított Lombard Liga (1167-1208, majd 1226-1250 között) pár évszázaddal korábban a pápai állammal szövetségben még sikerrel volt képes szembeszegülni a korszak vezető európai nagyhatalmának számító Német-Római Birodalommal (I. és II. Frigyes uralkodása alatt).

Néhány évszázadra a Német-Római Birodalom felett aratott másodszori győzelme után (éppen a középkori magyar állam összeomlásával egy időben, azaz 1526-ban) egyazon itáliai metropolisztérség (Velence, Milánó, Firenze) Franciaországgal kiegészült (az aláírás helyszíne után Cognaci Liga elnevezéssel bíró) szövetsége újfent szembeszállt a Habsburg vezetéssel akkortájt újra erőre kapó (egyúttal a spanyol trón erőforrásait is maga mögött tudó) Német-Római Birodalommal. Mely konfliktus végén – alulmaradása ellenére – utóbb korrekt békekötésre szorította a kontinenst uraló Habsburg-dinasztiát. Az 1571-ben az oszmánok tengeri terjeszkedése ellenében alakult Szent Ligát szintén a tengerek királynőjeként számon tartott Velence dominálta a levantei városövezet vezetőjeként (a szokásos pápai háttértámogatáson túlmenően immár spanyol szövetségben). A szultán hajóflottájával szemben a lepantói tengeri ütközetben látványosan felülkerekedő keresztény tengerész had sikere ugyan tartósan lefékezte a Földközi-tengeri török terjeszkedést, azonban a levantei városállamtérség szabad erőforrásainak hosszú távú lekötését eredményezve egyben hozzájárult Észak-Itália addigi fénykorának leáldozásához is.

Ki nyer ma? II. – A két Koreát egymástól elválasztóhoz hasonló fegyverszüneti demarkációs vonal belátható időn belül hozzávetőlegesen a mai frontvonalak mentén megvonható (akár formalizált békeegyezmény megkötése nélkül is). Pétervári Zsolt esszéjének befejező része.

A Hanza-szövetség ezzel párhuzamosan szintén lehanyatlott, ugyanis a Német-Római Birodalom központi szervezetével szemben ekkortájt megerősödő tartományi fejedelemségek a területükön fekvő püspökségi, érsekségi és szerzetesrendi birtoktestek rekvirálási lehetősége vonatkozásában egyre nagyobb hatalmi potenciált kezdtek felfedezni a reformációban, így gazdasági-hatalmi okokból váratlanul felkarolták a vallási mozgalmat a pápaság és a mögötte álló Habsburg világbirodalom (vagyis a spanyol korona és a Habsburgok Duna-menti Monarchiájának kettőse) ellenében.

A reformáció teljes folyamata hosszabb időt ölel fel, mint gondolnánk. Előbb az akkor már a Német-Római Birodalomhoz tartozó Cseh Királyságból kiinduló huszita mozgalom leverése (1420-1434) destabilizálja a Hanza-övezet gerincét adó német nagytérséget, majd ezen pre-reformációs időszakot követően közel egy évszázaddal (1517-ben) útjára indult a tényleges reformációs megatrend, amikor Luther Márton kiugrott Ágoston rendi szerzetes kiszögezte a wittenbergi vártemplom kapujára utóbb ikonikussá vált téziseit. A protestantizmus az ezt követő évszázadban megállíthatatlanul tört előre (főként német nyelvterületen és Skandináviában), amelynek folyományaként tartósan felborult a kontinentális erőegyensúly, így érthető módon kirobban a sajátján túlmenően a pápaság pozícióit is védő (katolikus identitású) Habsburg-világbirodalom és a protestantizmusra áttért északi középhatalmak közötti harmincéves háború (1618-1648). E világháborús mértékű áldozatokkal járó, földrésznyi kiterjedésű fegyveres konfliktusban az akkortájt fénykorát élő Erdélyi Fejedelemség a protestáns tömb oldalán vett rész a maradék Magyar Királyságot egyidejűleg uraló katolikus Habsburg-dinasztia ellenében.

Eme összességében bő két évszázadig tartó – kisebb-nagyobb átmeneti korszakokra szólóan időnként szünetelő – vallási (álarc mögé rejtett) konfliktussorozat folytán a Hanza-szövetség gazdasági erőforrásai végletesen kimerülnek éppúgy, mint a muszlim hatalom ellenében állandó jelleggel fegyverkezni kényszerülő levantei nagytérségé. Azonban e korszaknak voltak más – messze távlatosabb – következményei is, hiszen az állandó háborúskodások folytán bizonytalanná váló keleti kereskedelmi útvonalak helyett a korszak Atlanti-óceánparti fekvésű nagyhatalmainak némelyike elkezdett alternatív kereskedelmi útvonalakat feltárásába fogni India és Kína felé kereskedelmi pozíciójuk mielőbbi javítása érdekében. A Hanza-övezet és Észak-Itália megrendülését kihasználó Portugália Afrika partvidéki térségei mentén haladva (kereskedőkolónia-láncolatot alapítva) haladt Ázsia felé (e törekvés jegyében Vasco da Gama 1497-ben kerülte meg a Jóreménység-fokát). Míg eközben az akkortájt Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella frigyének hála (az iszlám birodalom utódállamait az Ibériai-félszigetről kiszorítva) egységesülő Spanyolország egyidejűleg befektetett a – a Föld gömbölyűségének tanát elfogadó – genovai hajóskapitány (Kolumbusz) nagy ívű vállalkozásába, amelynek célkitűzése India nyugati irányú elérése volt. Utóbbi törekvés nem várt következményének bizonyult utóbb az amerikai kontinens véletlenszerű 1492-es felfedezése Kolumbusz (és utóbb részben Amerigo Vespucci) által. A kanadai szigetvilágba bő fél évezreddel korábban eljutó viking hajórajt leszámítva ekkor jut el európai hajó először az Újvilágba.

A Patrióták Köztes-Európában I. – A politikai felelőtlenség rendszerének lényegi működése egy torzult tükörként írható le, amelyben nemcsak fordítva látszódik minden, de elmosódottan is: ugyanis a térségi pártpolitika egyik szereplője sem az, aminek látszik. Pétervári Zsolt nagyívű elemzésének első része.

Európa az ezt követően kibontakozó – utóbb a „nagy földrajzi felfedezések koraként” emlegetett – korszakában jut el (legalábbis látszólagosan) sikerei csúcsára, hiszen arannyal megrakott hajórakományok sora érkezik az ibériai szubkontinens kikötőibe a latin-amerikai magaskultúrák leigázását követő bő évszázadban, azonban valójában az öreg kontinens ekkor veszíti el mindkét hagyományos ipari-kereskedelmi városövezetének addigi gazdasági primátusát napjainkig bezárólag. Azon jellegzetesség, miszerint az élvonalbeli fejlettséggel bíró levantei és balti várostérségnek önnön erőforrásai tartós háborús lekötöttsége folytán nem állt módjában részt vállalni a kereskedelmi célú gyarmatosításban, katasztrofális következményekkel járt a kontinentális Európa jövőjére nézvést. Ugyanis az Ibériai-félszigetre áramló nemesfém-rakományok kellő mérvű helybeli munkamorál és ipari háttérstruktúra rendelkezésre állása híján gigantikus inflációs sokkot eredményeznek mindkét ibériai nagyhatalomban, valamint a korszak egyúttal a felhalmozott nemesfémállomány tartós kiáramlását is maga után vonja főként az időközben villámgyorsan fejlődő angliai (és kisebb részt németalföldi) várostérség(ek) felé.

A tordesillasi szerződésben a gyarmatosítandó tengerentúli térségeket egymás között (1494-ben VI. Sándor pápa által szentesített módon a földrajzi hosszúsági fokok mentén) felosztó spanyol és portugál birodalom egyaránt nem számolt a gazdaságilag sokkal potensebb konkurens tengeri hatalmakkal, ami végzetesnek bizonyult távlati sorsukra nézve. Hiszen bárminemű tartós hadászati uralom alapját csakis a gazdasági talapzat működőképessége biztosíthatja, amivel az élvhajhász kultúrájú (felmérhetetlen forrásaikat kastélyokra és luxuscikkekre tékozló) ibériai birodalmak kevéssé rendelkeztek szemben a puritán erkölcsiségük folytán felhalmozó jellegű angol (és holland) kihívóikkal.

Az ipari forradalom és a polgári átalakulás terén a fentieknek betudhatóan élenjáró ködös Albion textilipara és fémműves ágazata villámgyors fejlődésnek indul a spanyol és portugál megrendelések (és a korábbi szabad parasztság faluközösségeit közföldjeiből önkényesen kifosztó földbekerítési folyamat) bázisán, miközben a bevételeiket látványberuházásokra tékozló ibériai nagyhatalmak másfél évszázad alatt örökérvényűen elveszítik történetileg kérészéletűnek bizonyult világhatalmi pozíciójukat. Anglia (majd a brit szigetvilág egészét magába olvasztó Nagy-Britannia) nemzetgazdasága ekkoriban tesz szert egy olyan mérvű gigantikus versenyelőnyre, amit a szigetországgal a Bourbon és a forradalmi korszakban egyaránt konkurálni szándékozó francia indusztriális bázis, majd a konkurencia-sorrendben a napóleoni háborúvesztés után az egyesülést követően kétszer is soron következő német-osztrák kihívó (és a második világégés során ahhoz kapcsolódó lombard iparövezet) fennállása alatt immár sohasem tudott behozni egészen napjainkig bezárólag. Amit egyaránt jelez a brit tengeri dominanciát potenciálisan veszélyeztetni képes Napóleon-féle Francia Császárság bukása éppúgy, mint a két világégés során világbirodalommá válni szándékozó (a középkori elsőt követően második és harmadik sorrendiséggel illetett) mindkét 20. századi német birodalom (a császári és a hitleri) közismert végkimenetele. (Mindezeken túlmenően kevéssé köztudott, hogy egy esztendővel az 1936-os német szövetség megkötése előtt az angolszász tengeri monopólium megsértése vált a másfél évtizedig kifejezetten kedvező brit és észak-amerikai sajtóhírnévnek örvendő Mussolini legfőbb bűnévé, mikor a Szuezi-csatornán áthajózó hadiflottája 1935-ben leigázta az addig független Etióp Császárságot.)

Az angolszász világuralom korszaka

A népességszámban és gazdasági erőben a holland és francia kihívóit a 17-18. században végképp maga mögött tudó Brit Birodalom a legértékesebb (észak-amerikai, egyiptomi, indiai) gyarmati lokációkból a mindenkori konkurenseit gyorsan kiszorítva megteremtette a világtengerek feletti bő másfél évszázados hegemóniáját, amely dominancia a 18. század végétől a 20. század elejéig kikezdhetetlennek bizonyult. Mely mindaddig példátlan jellegű (a távolsági kereskedelem feletti monopóliumot tartósan szavatoló) világhatalmi pozícióját az 1775-1783 közti függetlenségi háborúban a Brit Birodalommal szemben önállóságát bátran kivívó, majd az északi (föderációs) és déli (konföderációs) tagállamai között 1861-től 1865-ig zajló polgárháború lezárultát követő két emberöltő során látványosan megerősödő USA ragadja el az addigra erőn felüli fegyverkezési okokból vészesen eladósított szigetországtól a 20. század középső harmadában.

A Patrióták Köztes-Európában II. – A sérelmi politika folyományaként térségünkben a pártpolitikai és a társadalmi diskurzus tartósan elvált egymástól, ami megint csak az emberek nyelvén beszélni képes populista népvezér-karakterek ázsióját növeli a választók körében.

A tényleges világuralom azonban ekkor sem kerül át más nagyrégióhoz, hiszen a hivatalos nyelvét, kultúráját, berendezkedését tekintve angolszász eredetű Egyesült Államok minden tekintetben „szabad-versenyesnek” mondott brit modell letéteményese volt (az 1640-es angol polgári forradalmat, illetve Cromwell halálát követően egyébként is legfeljebb szimbolikus jelentőséggel bíró alkotmányos monarchikus államformát kivéve). A spanyol és portugál gyarmatokról szakadatlanul beáramló nemesfémtömeg a hatalmas kereskedelmi passzívummal küzdő Ibériai-félsziget irányából kétszáz évnyi brit tengeri dominanciát követően az USA felé áramlott az 1914-es első nagy háború után, amelynek során az addig hitelfelvevői pozíciójú Amerikai Egyesült Államok az antant hatalmak (közülük mindenekelőtt Nagy-Britannia) fő hitelezőjévé vált. Ebbéli globális kulcspozíciója az első világháborús német összeomlás romjain nyugati kvázi-protektorátusként útjára indított weimari köztársaságot dotáló államközi és piaci hitelek időszakában a két világháború között, valamint a második világégés gigantikus hadiszállításai révén tovább fokozódik, majd azt követően a Marshall amerikai tábornok-külügyminiszterről elnevezett (1947-ben meghirdetett) fejlesztési hitelprogram korszakában tetőzik. Azonban nem tart tovább bő fél évszázadnál, miként azt alább látni fogjuk.

A gyarmatosítás haszna ekkor már vitathatatlanul az észak-amerikaiak (Wall Street) és a britek (City) között összegződik, amit az is jelez, hogy a Német Császárság és az Olasz Királyság egyébként is jelentéktelen mérvű (az 1861-es olasz és az 1871-es német egységet követően kiépített) gyarmati érdekeltségei előbbi esetében 1945-ben, utóbbi tekintetében az 1919-es versaillesi békekötés során végképp elvesztek. Ráadásul az olasz gyarmatok (Albánia, Líbia, Etiópia) függetlenné válása után (’45-öt követően) még meglévő spanyol, portugál, francia fenntartású mediterrán gyarmatbirodalmaknak is végképp lealkonyul az azt követő másfél emberöltőben. Az 1962-es algériai kivonulás másnapján De Gaulle sokak meglepetésére a nemzeti mítoszokkal bátran szembehelyezkedve jegyezte meg, hogy a francia állam a 20. században többet költött zömében afrikai súlypontú gyarmatbirodalma fenntartására, mint amennyit számára egyáltalán hozott e kolónia hálózat fenntartása. A globális fejlődési versenyben látványosan leszakadt spanyol és portugál nemzetgazdaság máig lesújtó állapota egyazon összefüggés megalapozott jellegére világít rá. Ugyanis a gyarmatosítás gigantikus pénzügyi haszna elsősorban nem a folyamat költségeit mindvégig viselő államszervezeteknél állandósult, hanem a távolsági kereskedelem vonatkozásában az újkor hajnalától integrálódó világgazdaságot kamatos hitelforrásaival működtető – egyre koncentráltabb szerkezetű – bankrendszernél (miként azt látni fogjuk).

Az északi féltekét a ’14-es első nagy háború kirobbanásától a dollár aranyra válthatóságának ’71-es (Nixon-féle) megszüntetéséig bezárólag hitelező USA ebbéli pozíciója történetileg gyorsan elveszett, amikor Amerika a világ legnagyobb adósává vált az adócsökkentési intézkedések soráról máig nevezetes Reagan-korszak csillagháborúsnak hívott fegyverkezési programja okán. Az adócsökkentési hullámmal párhuzamosan zajló fegyverkezési program miatt egekbe szökő államháztartási hiány folytán felgyorsuló állami eladósodás zömében Japán és Kína által finanszírozott amerikai adósságtömeget eredményezett. Melynek kezelése a ’44-ben Breton Woodban létrehozott dolláralapú pénzrendszer révén, a két olajválság (1973-1974, 1979-1980) előtt az OPEC-tagállamokkal kialakított informális energiakereskedelmi dollármonopólium útján, valamint az angolszász irányítású NATO-tömbbe ’49 után kényszerűen beillesztett nyugati nagyhatalmak és a ’45 után USA szövetségessé degradált japán pénznemeit a dollár ellenében informális kormányközi megállapodással mesterségesen leértékelő ’85-ös Pláza-egyezmény meghozatalával vált lehetővé egészen napjainkig. Viszont ezen USA-centrikus korszak (a jobb eszköz híján vámpolitikai álmegoldásokat erőltető) Trump elnök nosztalgikus elképzeléseivel szemben visszavonhatatlanul véget érni látszik.

A gyarmatosítás sok évszázados hasznát kezelő angolszász bankrendszer több alkalommal maga alá gyűrte önnön nagyrégiója reálgazdaságát (például az 1929-1933 közötti első nagy válság, az 1987-es Wall Street-t tőzsdekrach, az 1991-es londoni ingatlankrízis, az 1999-es dotcom lufi-kipukkanás, a 2007-2008-as jelzálogpiaci krízis során), amelynek következtében a globális tőkekoncentráció korábban soha nem látott mérvűvé fokozódott napjainkra. Megvalósult mára azon (Marx által finánctőkés monopolkapitalizmusként nevesített) állapot, amelynek keretében néhány bankkartell uralja egy-egy nagyrégió termelőiparának döntő részét. Marx az általa nagyra becsült 1849-es magyar szabadságharc leverése utáni azon megjegyzése, miszerint hamarosan megvalósul azon létállapot, amelyben az egész világ az angolszász bankrendszer rabszolgája lesz, végső soron a 21. századra realizálódni látszik.

Hiszen – minden jel szerint – a Szovjetunió összeomlásától napjainkig tartó másfél emberöltő során egy ilyen jellegű globális korszakban éltünk, azonban napjainkra egyértelművé vált, hogy az Egyesült Államok mindenkori kormányzata nem fér hozzá a brit City brexit utáni leértékelődése után főként Wall Street központtal működő angolszász bankkartell forrásaihoz, sőt hatalomra kerülését követően Trump további adókedvezmények és fegyverkezési megrendelések foganatosításával bírta szolidaritásra annak (az amerikai védelmi ipart is tulajdonló) egymással hálózatosan kooperáló tagjait. Miután e bankhálózati központ az amerikai állam gigantikus mérvű (egy emberöltő alatt GDP-arányosan megduplázódó) adósságállományának finanszírozásában láthatóan nem kíván a jelenlegi minimális szintnél fokozottabb arányban részt vállalni, nyilvánvalóan két út kínálkozhat csupán számára uralma jelenlegi globális mértékének távlati fenntartásához. Egyrészt könnyűszerrel átteheti székhelyét az északi félteke bármely nagyrégiójába, ami a digitalizáció korában logisztikailag nem tűnik túlságosan bonyolult vállalkozásnak, másrészt lecserélheti a hatalmi talapzata jelenlegi primer földrajzi központjában összpontosuló szuperstruktúrájával szemben egyre kritikusabb amerikai politikai hatalmi elit egészét egy irányában sokkal inkább függelmi helyzetű új összetételűre.

A Patrióták Köztes-Európában III. – Hazánk jelenleg immár 34 évvel áll a rendszerváltó fordulat után, azonban a többi térségi állammal együtt képtelennek bizonyult a nyugat-európai kapitalista centrumrégióhoz való felzárkózás realizálására. Pétervári Zsolt nagyívű esszéjének befejező része.

Az utóbbi szcenárió kevéssé valószínű, ugyanis a hagyományosan kétszereplős pártstruktúra keretében egymással tradicionálisan konkuráló – sokáig a neoliberális gazdasági modell pozitív megítélése terén egymáshoz hasonuló – pártformációk mindegyikén belül az elmúlt évtizedben végbement egy radikalizálódási tendencia. Melynek révén a Republikánus Párt meghatározója a Trump-féle MAGA-mozgalom lett (a szintén elitellenes korábbi Tea Party-mozgalom örököseként), míg eközben a Demokrata Pártot egyre inkább annak balszárnya kezdte fémjelezni a Biden-Harris-féle centrista irányzat legutóbbi választási bukását követően. Miután mindkét oldali pártvezetés identitása alapvetően a Wall Street érdekköreivel szembeni elitkritikára épül, tömeges támogatottságvesztés nélkül nem volna kivitelezhető egy 180 fokos nagytőkepárti fordulat realizálása egyik pártpolitikai pólus irányítói számára se, amely új keletű jellegzetesség a hagyományos váltópárti dinamika szokványos érdekérvényesítési módszertanait ellehetetleníti a bankkartell irányítómechanizmusa számára. Különösképp helytálló e kritikai attitűd dominanciája az amerikai sajtóban rendszerint Brigád (The Squad) névvel illetett demokrata balszárny vonatkozásában, amelynek többnyire etnikailag színes hátterű fő képviselői (Alexandria Ocasio-Cortez, Ilhan Omar, Ayanna Presley, Rashida Tlaib, Jamaal Bowman) magukat egyenesen demokratikus szocialistának vallják. Így, habár a MAGA-mozgalom sem hajlandó képviselni direkt formában a globális pénzrendszer felől artikulálódó „befektetői” igényeket, egy (a jelenleginél is mélyrehatóbb) újbóli radikalizálódási fordulat veszélyét magában rejtő közeli kormányváltás még kevésbé állna az amerikai központú bankkartell érdekében. Ekként vélhetően marad az angolszász bankoligarchia számára az első lehetőség mielőbbi megvalósítása, aminek már láthatóak is napjainkban előjelei.

Székhelyet vált a bankkartell

A fentiek okán a napjainkban észlelhető angolszász bankkartell-stratégia jelenleg már kivitelezési fázisban lehet. Mindez akként ragadható meg, miszerint New England térségében az elmúlt másfél évszázadban lépcsőzetesen kialakított (Amerikában gyakorta BosWash névvel illetett), a New York-Washington városövezet-tengely körül összpontosuló megalopolisz (New York, Boston, New Jersey, Philadelphia, Baltimore lokációinak egybefüggő urbánus együttese) irányából az amerikai állam által sohasem ellenőrzött (a jóléti kapitalizmus fénykorában is mérsékelten adóztatott), a gyarmatosítás kezdetétől kumulálódó profittömeget a hálózat átdeponálja az EU területére. Az Európai Unióban ugyanis a kontinentális nagyhatalmakat irányító kormányzatok (mindenekelőtt az integráció menetét hagyományosan meghatározó Berlin-Párizs-tandem két országának vezetése) paradox módon sokkal inkább az angolszász gyökerű globális bankkartell befolyása alatt áll, mint az amerikai és a brit kormányzati struktúrák pártpolitikai mögöttesei.

Az angolszász puritanizmus társadalmi karakterisztikájához nagyban hasonuló északi EU-tagállamok (amelyeket együttesen újabban Új Hanza-szövetségként vagy fukarok koalíciójaként is nevesít a világsajtó) könnyűszerrel adaptálhatják e bankkartell neoliberális üzleti kultúráját, amit már egyébként is magukénak vallanak nagyvárosi elitjeik az európai szociális modell kilencvenes évek végi önkéntes feladása óta. Miután a gyarmatosításban korabeli szorult helyzetükből fakadóan anno nem vállalhattak részt a kora-újkori fejlődés élvonalába tartozó lombard és balti kereskedővárosok, annak hasznából a globálisan jelentéktelen súlyú Németalföldet leszámítva nem részesült az öreg kontinens (hiszen az egymással 1580-1640 között perszonálunióban álló két ibériai nagyhatalom mindegyike korán elvesztette a likvid gyarmatbirodalmi erőforrás-állománya csaknem egészét előnytelen külkereskedelmi modellje révén). Ezen – azóta a kamatmechanizmus folytán meghatványozódó – pénzügyi erőforrástömegek egy gombnyomással áttranszferálhatóak Mag-Európába, amelynek következtében a dollár helyett az annak függvényében működő euró lehet a világpénz formailag hamarosan (vagyis a két globális kulcsvaluta közötti alá-fölérendeltségi viszony megfordulhat átmenetileg vagy akár tartós jelleggel is). Habár mindennek e két kulcsvaluta szoros szimbiózisa folytán legfeljebb szimbolikus jelentősége lesz.

Az öreg kontinens népességszáma, GDP-je (a centrumtérségek gyártókapacitásait távoli térségek helyett az EU-n belüli félperifériákra kiszervező magállamok) ipari potenciálja egyaránt meghaladja az Egyesült Államok vonatkozó makro-adatsorait, emellett az EU-t meghatározó Új Hanza-szövetség átlagos államadósság-rátája (a súlytalan Belgiumot leszámítva) alacsonyabb az amerikainál csakúgy, mint a fukarok koalíciójának átlagos államháztartási hiánymutatója. Az öreg kontinens ennek folytán a mediterrán tagállamokat sújtó elhúzódó krízis ellenére sokkal inkább terhelhető állapotban van az áttelepülőben lévő bankkartell felől nézve, mint a hidegháború vége óta végzetesen eladósított USA. Emellett a gyarmatosítás véres eszközrendszere okán „téves srófra járó” nyugat-európai kollektív tudat hibás következtetései folytán az egykori gyarmatosító hatalmak mindegyike toleránsabb a harmadik világ felőli bevándorlásra, mint a kolonizációs folyamat lezajlása idején még csak nem is létező (azonban a korabeli megatrend utólagos pénzügyi-életszínvonalbeli hasznát másfél évszázadon át élvező) amerikai nemzetállam társadalma. A jelek szerint az öreg kontinens előbb felelőtlenül exportálta a gyarmatosítás pénzügyi hasznát, míg utóbb (a bevándorlás liberalizálása révén) importálta annak kártételeit szemben a mindezt épen fordítva kivitelező (és a bevándorlást is a legutóbbi időkig hagyományosan az agyelszívás kívánalmaira fókuszálva ellenőrző) USA mindeddig virulens modelljével.

Mielőtt azt gondolnánk, hogy a kisvártatva a globalizáció első számú központjává váló Európa lakossága majd látványosan profitál az irányában realizálódó gigantikus tőkemozgásból, érdemes belátnunk, a frankfurti bankár negyedet leszámítva, valamint a nagyvállalatok dominálta Párizs környéki Ile-de-France régió lokációit ide nem véve túl sok babér nem fog teremni az EU középtársadalma és KKV-szegmense számára az új fejlődési modell keretében. Legfeljebb pár ezernyire tehető bankmenedzser és multinacionális vállalati csúcstisztviselő majd jól megszedi magát a modellváltásnak betudhatóan éppúgy, mint az eurokrata bürokrácia szintén nem túl népes uralmi kasztja. A nyugat-európai nemzetek többsége növekvő államadóssággal, állandósuló magas hiánymutatóval, egyre bővülő fegyverkezési költségvetéssel lesz kénytelen szembesülni az eddigi európai uralmi modell áthangszerelése folytán, míg a mechanizmusból eredő, folyton bővülő profittömeg Frankfurt és Párizs bankközpontjainak trezor-létesítményeiben és szervertermeiben vár újbóli „hasznosításra”.

E modell első jeleként aposztrofálható a száz napja berendezkedő német nagykoalíció gyökeresen új költségvetés-politikája, amelynek keretében az új kormányzati szereplők az NSZK megalapítása óta pártközi konszenzust képező német fiskális paktumot fellazították hagyva elszállni a hiánymutatót és az államadósság-rátát. A modellváltás pénzügyi következményeit magasabb pénzromlási ütem, fokozott adósságszolgálati teher folytán előálló költségvetési forráshiány és abból fakadóan egyre romló közszolgáltatási színvonal, valamint a romló makro-ökonómiai mutatók miatti hitelbesorolás-leminősítés okán dráguló banki hitelkamatok formájában az európai középosztály-maradvány lesz kénytelen megfizetni.

Ha az EU saját védelmi ipart fog fejleszteni, ami a német deklarációk szintjén már többször progniosztizált kormányzati törekvésként jelent meg a Merz-kabinet hatalomra jutása óta, akkor a fenti modellváltás ténye vitathatatlanná fog válni a paravánok mögött zajló székhely-átszervezési megaprojekttel együtt. Amennyiben mégis inkább amerikai fegyver rendszereket vásárolnának az unió vezető tagállamai (amire felhatalmazás nélkül szóban felelőtlenül ígéretet tett legutóbbi skóciai golfpályás egyeztetésükön Trump előtt az Európai Bizottság feje), akkor az angolszász bankkartell tulajdonolta amerikai védelmi ipart mégsem helyezik át a pénzügyi székhellyel egyidejűleg Európába, ami viszonylagossá tenné a modellváltás kimenetelét és kiterjedtségét. Utóbbi esetnek van némi realitása, ugyanis az észak-amerikai ipart likvidáló két sötét emberöltő során a ’70-es évek közepétől-végétől kezdődően csaknem minden iparágban domináns lett a Wall Street felől indított kiszervezési gyakorlat a hadiipart és a petrolkémiai ágazatot leszámítva, aminek betudhatóan az Egyesült Államok máig a világ egyik legnagyobb ipari hatalma a több évtizednyi outsourcing-megatrend ellenére. (Érdekesség, hogy a dohányipart se, szervezték ki akkortájt, mert a lőszergyártásra való villámgyors átállíthatósága révén fegyveripari kulcságazatnak minősül.)

Ezeknek az ágazatoknak az Amerikában tartása miatt lett a déli tagállamok gazdasági súlya egyre jelentősebb az USA gazdaságszerkezetén belül, és vesztette el a jelentőségét a rozsdaövezetnek hívott (korábban Észak-Amerikán belül vezető indusztriális pozícióval bíró), a Nagy Tavak mentén fekvő északkeleti ipari övezet (döntően Chicago és Detroit térsége).

Azonban amennyiben a fentiekkel ellentétben a fegyvergyártási vertikumot az ebbéli kedvező német, francia és svéd adottságokhoz, illetve feldolgozóipari tradíciókhoz illeszkedve áthelyezik a kontinentális Európába, akkor érdemben célszerű számolnunk a fél évszázados hidegháborús fenyegetettség-érzet révén összecementeződött USA jelenlegi szövetségi államainak távlati dezintegrációjával (főként a gazdaságilag továbbra is virulens Kalifornia és Texas vonatkozásában), valamint a NATO és az EU szervezeti rendjének összevonásával.

Tekintettel arra, hogy a nemzetközi pénzvilágot meghatározó Rothschild Bankház párizsi részlegének egykori vezető beosztású menedzsere (Macron), valamint az eddig alapvetően az amerikai központú bankkartell tulajdonában álló multinacionális nagyvállalati szféra csúcsmenedzsereként szolgáló Merz vezeti az EU-t meghatározó Berlin-Párizs-tengelyt, könnyűszerrel elképzelhető, hogy Trump adócsökkentési gesztusai ellenére az egész angolszász gyökérzetű pénzügyi szuperstruktúra Európába költözik az elkövetkezendő években a kedvezőbb itteni uralmi beágyazottsága folytán. Az EU-t irányító tandem mindkét állama ennek érdekében igyekszik előkészíteni a pártpolitikai talajt a bankkartell biztos fogadásához, hiszen Le Pen koncepciós perben történő álságos elítélése és az elnökválasztási versenyből való emiatti kizárása, valamint a Németországban eddig vezető pozíciójú CDU-t az országos közvélemény-kutatásokban immár igazoltan beérő támogatottságú AfD nemzetbiztonsági figyelőlistára helyezése, illetve emiatti esetleges választási eltiltása e fogadókészség Berlin-Párizs felőli kinyilvánítását jelenti.

Ne feledjük, ha az AfD nyeri a következő német törvényhozási választást, és a Nemzeti Tömörülés egyelőre ismeretlen jelöltje nyeri a soron következő francia elnökválasztást, akkor az oroszok onnantól az Atlanti-óceánnál volnának immár tagadhatatlanul. Megvalósulhatna ez esetben a cárok és a vörös cárokként funkcionáló pártfőtitkárok legfőbb vágya a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig terjedő eurázsiai birodalomról. Az angolszász bankkartell mindezt alapvetően nem engedheti meg magának, mert akkor beszorulna a felé egyre ellenségesebb attitűddel viszonyuló (és a továbbiakban végzetes gazdasági összeomlás nélkül pénzügyileg immár alig terhelhető) észak-amerikai centrumtérségbe. Anno a NATO vezérkara informálisan világosan közölte a sokáig vezető ellenzéki erőnek számító mediterrán kommunista pártok irányítóival, hogy Franciaországban és Olaszországban azonnal bevezeti a demokráciát felszámoló latin-amerikai típusú katonai juntákat, ha az ottani kommunisták „felelőtlenül” megnyerik a választást, és Jalta felmondása nélkül a Szovjetunió se lesz képes megvédeni a betiltástól pártszervezeteiket.

A retorikailag felettébb radikális (utóbb a Moszkváról való leválást célzó eurokommunizmus jegyében mérséklődő) olasz és francia kommunisták a jelek szerint értettek a szóból (főként a kereszténydemokrácia és a kommunizmus között történelmi kibékülést tervező Aldo Moro olasz kormányfő CIA megbízásból következő elrablását és kivégzését követően). Hasonlóképp járhat el az orosz dotációval működő rendszerellenzékkel szemben az EU-nak immár az angolszász gyökerű nagytőke által támogatott jelenlegi vezérkara is. A modell a közelmúlt történelme révén karnyújtásnyira van, már csak alkalmazniuk kell az arra hivatottaknak.

A jelek szerint az orosz terjeszkedési törekvések leküzdését paradox módon az eddigi legfőbb gazdasági ellenfelének minősülő angolszász bankkartelltől várhatja az öreg kontinens, amelynek esetleges győzelme esetén gigantikus reálgazdasági erőforrásvesztéssel lesz kénytelen számolni eme globális pénzügyi szuperstruktúra irányában. A tele-evangelizációs mozgalmak virulenciája révén identitásában mostanság megerősödni látszó USA ellenében az elvallástalanodott, tradícióit vesztő Európa a bevándorlás által etnikailag színesítve hatékonyabban lesz átformálható a bankkartell elvárásai mentén, mint a rövid történelme során függetlenségét a Brit Birodalommal szemben kivívó, a nácizmust felszámoló, a koreai és a vietnámi háborúban a szovjet előrenyomulást feltartóztató, a hidegháborút önerőből megnyerő Egyesült Államok. Európa számára immár reálisan nem vázolható fel kedvező jövőkép, csak rossz és kevésbé rossz.