Százhúsz évvel ezelőtt hunyt el Nicolae Bălcescu, forradalmár, jeles gondolkodó, a román nemzeti állam megteremtésének és a román–magyar barátságnak is egyik előharcosa. Eszménye – demokratikus köztársaságban szuverén nép – korunkban valósult meg.
1849. július 12-én Kossuth Lajos Szegedre érkezett. Délben vonult be a budai országúton, melyet a Víz (1879) után az ő emlékére neveztek el Kossuth Lajos sugárútnak. Ugyanezen az úton jött a városba először is 1848. október 4-én, alföldi toborzóútja során. A város népe most, a balszerencse napjaiban is lelkes üdvözléssel fogadta a kormányzóelnököt, aki szálláshelyének, a híres Kárász-háznak ma is ép, immár történelmi nevezetességű vasrácsos erkélyéről ezen a napon utoljára szólott nyilvánosan a magyar nemzethez, melyet ekkor hatvanezer szegedi képviselt az óriási kiterjedésű, azóta épülettömbökkel kettéosztott Szabadság téren, a mai Klauzál és Széchenyi téren. Ekkor mondotta Kossuth a híres szavakat: „Szegedről fog Európának a szabadság kihirdettetni…”
Mire alapozta a nagy népvezér ezt a – fájdalom, be nem vált – jóslatát? Minden bizonnyal a Habsburg-monarchia elnyomott nemzetiségeivel való sikeres tárgyalások ültették el benne a reményt, hogy a hadihelyzet kilátásai megjavulhatnak, hogy a 48-ban föllángolt, majd mindenütt elhamvadt forradalmi tűz újra föllobog, s az európai népek egyetemes forradalma mégis, mégis győzedelmeskedik…
A nemzetiségekkel folytatott tárgyalások 1849 tavaszán sikeresen haladtak előre. Különösen a románokkal folyó tárgyalások. Az első magyar népképviseleti országgyűlés három román nemzetiségű tagja, Dragos János, Buda Sándor és Pap Zsigmond még Debrecenben megteremtette Kossuth-tal a megegyezés kedvező előfeltételeit, A románok topánfalvi gyűlésén helyeslés fogadta Dragos bejelentését a béke lehetőségéről. A tragikus közjáték – Hatvani Imre honvédőrnagy szabadcsapatának meggondolatlan támadása május 5-én az Abrudbányára éppen a békesség megtárgyalására összegyűlt románok ellen, s ennek folyományaként a jóakaratú Dragosnak saját népe által mint árulónak megölése – visszavetette, de szerencsére nem hiúsította meg a tárgyalásokat. A szultán és a cár által 1848 szeptemberében levert román fejedelemségi forradalom balszárnyának, a Frăție-nek konstantinápolyi emigrációja május végén Kossuthhoz küldte megbízottját, a kiváló forradalmárírót, Nicolae Bălcescut (1819–1852).
Bălcescu, aki egész életét népe fölszabadításának áldozta, börtönt viselt, s élete jó részét hazájától távol, száműzetésben töltötte, világosan fölismerte, hogy az európai reakció nemzetközi összefogásával, az osztrák császár és az orosz cár szövetségével szembe kell szögezni az elnyomott és önálló létre vágyó népek szolidaritását. Amint Panesovára ért, Perczel Mór táborába, többek közt ezeket írta barátjának, egykori iskolatársának és mindvégig harcostársának, Ion Ghicának: „Bárcsak mi is képviselve lehetnénk, bárcsak egyetlen román zászló lobogna a harcmezők felett, ahol a szabadság sorsa dől el.” Május 28-án Debrecenben fogadta őt Kossuth, 29-én Batthyány Kázmér külügyminiszter, majd Szemere Bertalan miniszterelnök, s megindultak a tárgyalások. Bălcescu kölcsönös engedményeket kívánt. Június 25-én azonban Pesten Batthyány átadta 12 pontból álló javaslatát, amely oly kevés engedményt tartalmazott, hogy tárgyalási alapul sem szolgálhatott. Bălcescu kétségbeesett a lassúságtól. „Most már késő van! –írta levelében. – A végzet be fog teljesülni”.
A Szegedre költöző kormánnyal és parlamenttel együtt július 8-án ő is a városba érkezett. 13-án találkozott Kossuth-tal, és tárgyalásuk eredményeképpen megszületett a másnap, 14-én hivatalosan aláírt Békülési Tervezet. Ezen a napon délután 2 órakor azt írja Bălcescu naplójába: „Most hiszem, hogy a szabadság ügye győzni fog. Sohasem voltam olyan boldog, mint ebben a percben.”
A Békülési Tervezet, melyet magyar részről Kossuth, román részről Bălcescu és társa, Cezar Bolliac írt alá, jelentős autonómiát adott a magyarországi románoknak. Lényegében ugyanezt emelte törvényerőre a nemzetiségi törvény is, melyet a zsidó lakosság egyenjogúságát kimondó törvényjavaslattal együtt július 28-án nyújtott be Szemere miniszterelnök a Szegeden ülésező nemzetgyűlésnek. Amikor a javaslatot terjesztette elő. azt mondta: „Európa többi népeinek is példával fog szolgálni arra nézve, hogy a különféle népek kifejlődését a státusegység fenntartásával miképp lehet párosítani…”
De Bălcescu korábbi pesszimizmusa igazolódott: az új törvény és a románokkal tervezett megbékélés végzetesen megkésett. A szegedi nemzetgyűlésnek utolsó tette volt e két progreszív törvény szentesítése, rá pár napra föloszlott, tagjai menekültek, s néhány nap múltán Világos mindennek a végére pontot tett. Bălcescu is hiába indult útnak július 16-án Szegedről Kossuth nyílt parancsával. 1500 pengőforintnyi útipénzével, a Bemnek szóló utasítással (melynek egyes mondatait, mint naplójában írja, ő mondotta tollba a kormányzóelnöknek), már késve érkezett a Békülési Tervezettel a „havasok királyához”, Avram Iancuhoz. A román légió, mely a Békülési Tervezet mellékletét jelentő szervezési szabályzat szerint Bem vezénylete alatt harcolt volna a császári és cári csapatok ellen, már nem alakulhatott meg. Iancu augusztus 3-án Zalatnán tanácskozott a román felkelők vezetőivel, s ennek alapján válaszolt Kossuthnak: a békesség megkésett, a cári seregek már itt vannak, s ő – hogy jóindulatát bizonyítsa – semlegességet ígért a magyaroknak. Iancu levelét Bălcescu vitte Kossuthhoz Aradra, s a kormányzó augusztus 8-án utasította még Bemet, hogy ő se támadja meg a románokat. Bălcescu maga is Bemhez indult, csatlakozni akart seregéhez, de mire odaért, a sereget szétverte a cári fölény, Petőfi elesett, s Bem, a vezér, Orsova felé kénytelen menekülni…
Bălcescu hónapokig bújdosik – ekkor kapja végzetes tüdőbaját –, majd álruhában Bécsen, Berlinen keresztül újból Párizsba, emigrációba megy. Ott nyomorog és betegeskedik, majd később Konstantinápolyba utazik, s onnan, gyógyulást keresve, Itáliába. Palermóban érte a halál, s ma is ott nyugszik, a szegények közös temetőjében, jeltelenül.
Akkor a zsarnokság győzött. Mégis bizonyos, hogy a szegedi Békülési Tervezet és a nemzetiségi törvény jelentős történelmi esemény volt. A 49-es szegedi egyezség mindkét nép történelmének legszebb haladó tradícióihoz tartozik. Szegeden 1959. augusztus 23-án, Románia felszabadulásának 15. évfordulója és a szegedi Békülési Tervezet megszületésének 110. évfordulója alkalmából emléktáblát lepleztek le, a nagy múltú műemlék, a Zsótér-ház falán. Bár a város történetírója, Reizner János szerint a nemzetgyűlés szegedi működése idején a „széképület” – azaz a városháza – közgyűlési termében ülésezett, a helyi hagyomány alapján Thirring Gusztáv azt írja szegedi útikönyvében, hogy a Zsótér-ház volt e történelmi napok tanúja. Más, korabeli forrásokra még nem találtunk, így a kérdés eldöntetlen, de nem is túlságosan fontos.
Az a lényeges, hogy az 1844-ben, klasszicista stílusban épült Zsótér-ház – melynek ablakából 1879-ben Mikszáth a várost elöntő Tisza szennyes és gyilkos hullámait nézte, s melynek földszinti nagytermében 1917-ben Ady Endre adózott Tömörkény István emlékének – ettől kezdve a szomszéd népek tesvériségének beszédes jelképévé is vált.
Megjelent A Hét III. évfolyama 49. számában, 1972. december 8-án.