Szótárakat, legjobb tudomásom és meggyőződésem szerint, nem szoktak olvasni: a magyar irodalomtörténet több szótáríróról is tud (a nyelvészetet nem említeném, hiszen ez csak természetes), de talán egyetlen szótárolvasóról, s ő is csak azért olvasta, hogy módszeresen, az a-betűtől kezdve tanulja meg belőle a szavakat.
Szótárakat tehát nem olvasni, használni szokás. Következésképpen ismertetéseket sem szokás írni róluk, legföljebb szakvéleményezést (a kiadó számára), vitairatot (ha netán használhatatlanul pontatlan lenne, de erre nem is tudok példát) – és leginkább: hirdetést. Valamiféle-fajta reklámszöveget, amiből mindenki megtudhatja, akit csak érdekel, hogy egyáltalában megjelent, kapható, és körülbelül milyen igényt elégít ki, kinek szól. Bár ez utóbbi legtöbbször már a címből kiderül: ha nem jelzi, hogy valamilyen szakszótár, akkor nyilván általános szótár, s ezen belül aztán lehet dióhéj-, zseb-, kézi- vagy nagyszótár.
Vagyis ez a kissé terjengősre nyúlt eszmefuttatás sem egy ismertetést vezet be; annál kevésbé, mert (mint az természetes) nem is olvastam a szóban forgó szótárt (Dictionar de buzunar maghiar-román, de Béla Kelemen. Ediţia a II-a. Editura Știinţificǎ, București, 1971), csak beleolvastam, és nem is egy részletes elemzést, hiszen ehhez nemcsak hogy nem olvastam, de a szükséges szaktudásom is hiányzik. Marad tehát, hogy e sorok az eseményt hirdetik meg: tíz évvel a magyar-román kéziszótár és héttel Kelemen Béla zsebszótárának megjelenése után sor került a magyar-román zsebszótár újabb kiadására.
Öröm, hogy egyáltalán köszönteni lehet. Nemcsak azért, mert szükség volt és szükség van rá a legmindennapibb életben. Hanem azért is, mert nem egyszerű újrakiadásról van szó: a szótár készítője szemmel láthatólag modernizálni is igyekezett könyvét. Még a jóval terjedelmesebb kéziszótárhoz képest is kerültek új fogalmak bele – csak az első két lapról olyan, fontosnak tűnő új fogalmakat jegyezhettem ki, mint acéloz, acélöntő, adapter. A szerző a címszavak esetében is igyekezett a helyesebb, magyarosabb változatot kiválasztani (acélöntöde helyett acélmű, ablakráma helyett ablakkeret szerepel stb.) és részben kibővíteni, részben pedig a helyesebbel vagy gyakrabban használttal felcserélni a címszavak román megfelelőit (az abbahagynál így került be az a abandona, az adakozónál a dǎruitor helyett a donator, a ha alkalom adódik szószerkezetnél a dacǎ se va oferi o ocazie helyett a dacǎ se va ivi o ocazie).
Alkalmasabbnak tűnik tehát ez a szótár röpke beleolvasás és néhányszori igénybevétel alapján az eddigieknél, és ez az alkalmasabb feltétlen és fenntartások nélküli értékjelző, hiszen egy szótár vagy akármilyen kézikönyv értékét szükséges volta és alkalmassága adja meg.
S ha valami csökkenti használhatóságát a mi szempontunkból, az az, hogy elsősorban a románul tökéletesen s magyarul kevésbé vagy egyáltalán nem tudó szótárhasználó igényeit vette figyelembe az amúgy is meglehetősen szegényes nyelvtani adatoknál. A magyar főneveknél megadja a többes számú és a tárgyragos alakot, igéknél a jelen idő egyes szám harmadik személyű címszó mellett a múlt idő egyes szám egyes személyű és egyes szám harmadik személyű alakot, míg a román megfelelőknél még a rendhagyó alakok is hiányzanak (például tatǎ-nál a taţi), ami pedig a magyar szótárhasználók esetében egyszerűen nélkülözhetetlen. Nem is szólva az igei vonzatokról, amelyek nagyon sok esetben különböznek a magyarban és a románban (például a magyar csatlakozik valamihez a román se alǎtura de ceva, viszont se afiliazǎ la ceva); így aztán a románul nem elég jól tudó abból a szótári adatból, hogy tetszik (valakinek) – a fi pe placul (cuiva) és tetszik neked? – îţi place? nehezen következteti ki azilyen alakokat, mint mǎ placi vagy îmi place de el. Egyes esetleges újabb kiadásban, és főként a sürgetően szükséges magyar-román kéziszótár és nagyszótár elkészítésében talán elsősorban (de semmiképpen sem kizárólag) a magyar szótárhasználóra kellene tekintettel lenni.
Megjelent A Hét II. évfolyama 34. számában, 1971. augusztus 20-án
