Ez az írásom most nagyon kemény lesz, csak azok olvassák, akiknek erősek az idegei.
Azt hiszem kevés olyan tiszteletre méltó és emberileg mélyen megérintő küzdelem létezik a világon, mint amilyenbe Karsai Dániel, a gyógyíthatatlan ALS betegségben szenvedő alkotmányjogász belekezdett, amikor harcolni kezdett saját és a hozzá hasonló sorstársai emberhez méltó halálának jogáért. Minden megbecsülésem az övé. Szörnyű olvasni, hogy mivel jár az a rettenetes betegség, amiben szenved. Az izmokat mozgató idegsejtek fokozatosan elsorvadnak, ami teljes bénuláshoz vezet, végül a halál fulladás miatt – ez az egyik legszörnyűbb halál! – következik be, mindezt azonban teljesen tiszta tudattal éli meg a beteg. Hogy mit jelent ez a betegség, láthattuk a világhírű fizikus, Stephen Hawking sorsát követve.
A vallási hagyományok közül talán éppen a katolicizmus utasítja vissza a leginkább az asszisztált halál, illetve az eutanázia megengedését. Pont ezért szeretnék ehhez a témához éppen katolikus teológusként hozzászólni. És szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy Karsai Dániel ügye rámutat egy még átfogóbb problémára, ami nem csupán őt, de a mi idős, beteg, magatehetetlen szeretteink sorsát és egyben a magyar egészségügy tragikus helyzetét is érinti. Mindenfajta pánikkeltés nélkül szeretném felidézni három nagyszülőm váratlan és indokolatlannak látszó halálát. Vajon kinek nincsen hasonló élménye a családjában? És leírok egy történetet is, ami súlyos bűncselekmény-sorozatra utal.
Kisgyermek voltam még, amikor az egyik nagyapám hetvenhárom évesen meghalt a kórházban, mert elesett a folyósón és egy vérrög keletkezett az agyában, amit az orvosok nem vettek észre, így ebbe bele is halt. Az egyik nagymamám kilencven felé haladva kérte a háziorvosát, hogy hadd kerüljön kórházba, egyfajta felerősítésre. Nem volt különösebb baja azon kívül, hogy öreg volt, de még mindene jól funkcionált. A háziorvos minden áron próbálta lebeszélni, de addig erősködött, amíg végül bekerült. Szinte az első héten súlyosan leromlott az állapota, azt mondták, hogy agylágyulást kapott, elkezdték gyógyszerezni, lenyugtatózni, mert állítólag éjszakánként ordítozott és ugrált az ágyán. Három héten belül halott volt. A másik nagymamám pedig egy idősek otthonából került a városi kórház intenzív osztályára rendkívül súlyos kihűléses tünetekkel. Két napon belül meghalt. Az osztályos orvos tombolt és az intézetet vádolta, és kérte az anyámat, hogy tegyen feljelentést. Anyám, akit nem ellenállásra neveltek, persze semmit nem tett.
A legdurvább esetről azonban egy másik rokonom kapcsán szereztem tudomást. Ez a történet annyira borzalmas, csak az olvassa tovább, akinek erős idegzete van. A rokonom bekerült egy vidéki kórházi osztályra, ahol nagyon súlyos mentális és elmebetegségektől szenvedő embereket ápoltak. Később összebarátkozott ott egy ápolóval, aki elmesélte neki, hogy hova tűnnek azok az idős és magukról már szinte nem is tudó betegek, akiket láthatott őrjöngeni a folyosón. Ha a hozzátartozók kérték és fizettek érte, az ápolók éjszaka – amikor nem volt tanúja – injekciót adtak be nekik és reggel holtan találták őket. Rendkívül feltűnő volt, hogy kilencven feletti betegek közül jó páran meghaltak az osztályon. És nem fizikai betegség miatt kerültek oda! Tudom, hogy most sokan azt gondolják, hogy ez annyira szürreális, hogy nem lehet igaz. Nyilván nem tudom bizonyítani. De azt tudom, hogy ez a borzalom akkor annyira belevésődött a tudatomba, hogy azóta sem megyek kórház közelébe.
Nem akarok most belemenni abba, hogy mit mond a katolikus tanítás az eutanáziáról. Bár ez az utóbbi eset igazolja azt, hogy az eutanázia valóban veszélyessé válhat. Ha a társadalom úgy gondolja, hogy a kegyes halál eszközével meg lehet szabadulni mindenkitől, aki öreg, beteg, terhes a társadalomra nézve. Ezt a veszélyt jó magam is valósnak tartom. Csakhogy az a baj, hogy a magyar egészségügyben nagyon is létezik már az „eutanázia” gyakorlata. Csak éppen gyilkosságnak hívják, mert nem a haldokló döntését tiszteletben tartva történik ilyesmi. Hanem ez egy kényszerhelyzet, ami az elképesztő túlterheltségből, a sintértelepekhez hasonlító embertelen körülményekből adódik.
De azért hozok mégis egy fontos szempontot a katolikus etikából és itt idézem a Német Püspöki Kar nyilatkozatát a témában: „Az egyház meggyőződése, hogy az állam akkor teszi lehetővé az emberek számára a méltóságteljes halált, ha prioritásként kezeli a súlyos betegek és haldoklók átfogó orvosi és ápolási ellátását, és mindent megtesz annak érdekében, hogy az életük végének minden egyes pillanatában szeretet, figyelmesség és szakszerű gondoskodás vegye őket körül”.
No, mi a helyzet akkor a magyar állammal? Mit kell gondolnunk róla, ha ilyen esetek, amelyeket a saját családom példáin keresztül felhoztam, megtörténhetnek? Van olyan ember az országban, akinek nincsen hasonló tapasztalata? Azt hiszem, hogy ez egy olyan súlyos tabu, amit meg kell törnünk végre!
Hálás köszönet Karsai Dánielnek, hogy mindezt lehetővé teszi! Nem csak róla, hanem szeretteink méltó haláláról is szó van! És bár eddig képesek voltunk eltűrni mindazt a borzalmat, ami a magyar kórházakban folyik, most felelősségre kell vonnunk a magyar államot mindezért!
A szerző Facebook-bejegyzése 2023. december 11-én.
